Altass el, úgy, mint rég,
mikor selyemként földre hulltak a napok,
s lassú folyamként kanyarogtak az éjszaka ölébe.
Betakartad a sebeket,
mit rám karcoltak a létezésed előtti tegnapok,
kezed bársonnyá simogatta a hegeket, örökre.
Bőröm ajkadtól simult, néha azt hittem belehalok.
Ujjaidtól a hajam csigaként csavarodott, valamerre,
talán kettőnk közt lebegett,
akár a soha nem hallott dallamok.
Úgy néztél rám, mint eddig senki sem,
beleszelídültem a szemedbe.
Mond el újra a mesét, azt ,
amikor a földre léptek az angyalok,
oltalmazni szép rámtekintésed, érted és értem.
Amikor felébredek az álom után, úgy szeress,
hogy magától kinyíljon a holnap kapuja,
legalább addig, még belépek rajta.
