JÓ HA TUDOD

Jó, ha tudod, hogy van még dolog,van még érzés, van megértés,mi nem nyújtott még kezet neked,de távolról int és az értés,mint síneken, lebegő vasakon suhanó, szikár zakatolás,úgy száguld: behálóz mindent,mi igényli ezt a behálózást.Jó, ha tudod, hogy isten nem félt s az angyalok itt élnek köztünk;hogy bármikor mondhatod: győztem,s néha mondhatod, hogy győztünk;hogy nem hiába - még ha nincs is értelme: nem értelmetlen.Mert összefut a végtelenben minden tetted, minden tettem.Jó, ha tudod, nem vagy egyedül,csak néha a szavak magadra hagynak;s létezik minden, mi nem létezik- mit egy szóval semminek mondnak;hogy a fáj, a félsz, a szeretet egy perc alatt megkerüli a Földet,mielőtt visszatér beléd, hogy néma boldogan sirassa a csöndet.

A RÓZSA ÉS A SKORPIÓ

Volt egyszer valahol a távol Afrikában egy poros karavánút,melyen gyakran megfordultak kereskedők,utazók.Egy napon,török kereskedők szállítottak rózsatöveket,de váratlanul homokvihar támadt rájuk,s a megriadt tevék szanaszét szaladtak,szétszórva értékes terhüket.Minden rózsatő elpusztult,kiszáradt a forró napon.Csak egy kis gyönge tövecske sodródott a széllel,még végül elakadt egy oázis közelében.Mélyen belefúródott a homokba és mivel itt nedves volt a talaj,sikerült megkapaszkodnia.Három nap és három éjjel kellett ahhoz,hogy kipihenje a borzalmas utazást,s a negyedik nap végre újra érezte az élet lüktetését sejtjeiben.Mohón szívta fel a nedvességet a talajból,szárai kiegyenesedtek,levelei kisimultak,és bimbója újra élénk,vörös színben pompázott.Pár nap múlva a bimbó kipattant és megszületett a sivatag első rózsája.Olyan volt,mint egy igazi csoda a sivár,szürke sivatagban:....fantasztikusan színes........és csodálatosan illatos..... Így látta meg őt a skorpió.Még soha nem érzett ilyen vonzerőt.Éreznie kellett ezt az illatot,amihez foghatót soha nem érzett,és látnia kellett ezeket a színeket közelebbről is,amihez hasonlót még soha nem látott.Ezért hát közelebb merészkedett.Egészen közel.....És a rózsa tövise megszúrta az orrát.Megijedt és hátra ugrott.-Miért bántasz?-kérdezte a rózsát.-Én nem bántalak-felelte a rózsa.-De megszúrtál a tüskéiddel!-A tüskéim nem azért vannak,hogy másokat bántsak,hanem,hogy megvédjem magam másoktól.-Tőlem nem kell félned,én nem akarlak bántani,sőt,ha kell megvédelek.-Köszönöm-mondta a rózsa.Gyere máskor is,olyan magányos vagyok.Így aztán a kis skorpió mindennap meglátogatta a gyönyörű rózsát,és csodálattal nézett fel rá. Egy napon azonban, a rózsa levelei lehajoltak,s úgy tűnt,nagyon beteg.Amikor meglátta őt a kis skorpió,aggódva megkérdezte:-Mi történt?Mi a baj?Miben segíthetek?.....És a rózsa így válaszolt:-Nem tudsz segíteni!Túl nagy a forróság,nem találnak már vizet a gyökereim. A kis skorpió nem kérdezett többet,megfordult és elindult az oázis irányába.A kúthoz érve szájába vett egy csepp vizet, és visszaszaladt a rózsához,és a tövéhez cseppentette.A rózsa bágyadtan hajtotta le a fejét és csüggedten mosolygott a kis skorpió értelmetlennek tűnő erőlködésén.De a skorpió,most nem törődött mással,csak elszaladt és visszajött,egy újabb csepp vízzel,tette ezt tízszer,százszor,ezerszer.....És este,amikor lenyugodott a Nap,és felkelt a Hold,a rózsa újra felemelte fejét,és boldogan nyújtotta a telihold felé,s illatát széthordta a szél. A kis skorpió a végkimerülés szélére került,elnyúlva feküdt a rózsa lábánál,de szeme ragyogott,ahogy felnézett rá.S ekkor a a rózsa letekintett,s hálásan mondta:-Megmentetted az életemet.Bárcsak meghálálhatnám valaha.Mit tehetek érted?-Nincs más kívánságom,csak egyszer az életben szeretném közelről érezni a virágod illatát.De tudom,te nem tudsz hozzám lehajolni,én pedig nem tudok felmászni,mert tüskéid agyonszúrnának. A rózsa ekkor elmosolyodott,megrázta magát, s lehullott az összes tüske a száráról.Tudta,hogy így védtelen marad,de ez volt a legkevesebb,amit megtehet a kis skorpiónak hálából.És ekkor a kis skorpió összeszedte utolsó erejét,és felmászott a rózsa szárán,egészen addig míg el nem érte a virágot.Ekkor ollóival vigyázva átkarolta,fejét óvatosan bedugta a szirmok közé...S,mint szerelmes férfi,ki arcát kedvese hajába fúrja,úgy szívta be a kis skorpió is, a rózsa bódító illatát.Egészen beleszédült!Itt a magasban a tömény illat,a csillagok ragyogása,és a sivatag végtelensége megérintette lelkét.Elmosolyodott,mert most már tudta,mi a boldogság.Lábai elernyedtek,ereje elfogyott és ájultan zuhant vissza a rózsa tövéhez.A hajnal első sugarai,már csak a kihűlt testét találták.S a rózsa szirmaival összegyűjtötte a hajnali harmatcseppeket,s mint könnyeivel megsiratta a kis skorpiót.Néhány csepp a skorpióra csöppent,rózsaillattal borítva be testét. Néhány nap múlva a rózsa is elhervadt,nem volt már ,ki vízcseppekkel táplálja a nagy forróságban. Az emberek sok-sok év múlva, találtak egy elhalt skorpiót a sivatagban.Nem értetették,hogyan lehet rózsa illata,hiszen a rózsát és a skorpiót olyan hatalmas távolság választja el egymástól.Több ezer kilométer.... Nem tudták,és nem is tudhatták,hogy létezik egy magasabb rendű erő,mely két sorsot egymáshoz rendel és összekapcsol !

A HAJÓTÖRÖTT

Egyszer egy hajótörést csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten.Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, úgy, hogy csak hamu maradt belőle. A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is oda lett.Másnap kora reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van."Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten." - felelte a kapitány.

SZAVAK NÉLKÜL

Majd egyszer szavak nélkül: ha a pillantások zenélnek, ha a kezek beszélnek, ha a száj csók-tüzű öröme dalol, ha ódává nemesülnek a simogatások, testünk határa egymáshoz simul, vágyunk ritmusa vérünkben dobol... valahol, bárhol, egyszer, szavak nélkül, valamikor...

LÁTNOKKÉNT ÉRZEM

Hajadon ujjaim szálanként tapintják, fodrozó hullámaid belemélyednek, úsznak szét nem bírom tovább, feladom én hadd mondjam el most neked mi az mikor csak úgy vezetek dobálnak a hegyek, az eső és nem érdekel, hogy tépek hullámzik a lelkem, az út meg minden egyszer úgy is, látnokként érzem olyan tavasz meg nyár önt el könnyeimmel, szemedben múlok el.

TANULJ

Tanuld meg a víztől követni utadat, tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad. Tanulj az árnyéktól őrködni éberen, tanulj a sziklától megállni helyeden. Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér, tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen: Hogyan kell életed leélni csendesen. Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred: Hogy kell szépen élni és szépen halni meg. Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg, tanulj a rózsától tisztán maradni meg. Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed, tanuld a folyótól: utadból ne térj meg. Tanulj az árnyéktól alázatos lenni, tanulj meg a Naptól szüntelen haladni. Tanuld négy évszaktól ismerni az időt, tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd. Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj. tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj. Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja, nézd meg, milyen terheket cipel a hangya. Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses, tanulj kismadártól: szabadon repülgess. Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő, mindentől tanuljál, mert minden veszendő. Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen, tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!

MI VAGYUNK

Tükörbe nézek - te nézel vissza rám. Két csillagodban ott vagyok. Létem aranyló alkonyán úgy leltem magamra benned, mint hangjegyekre a dalok. Mint mikor harangok énekelnek, torkomból úgy szólal szavad, s míg vélem itt e földön élsz, nélküled nem vagyok egész, nélkülem nem lehetsz magad.

ÍRISZEMRE KARCOL

Csönd-szőnyegén ülve várom jöttödet, kérő tenyerekkel hallgatom a lépted, a lomb zöreje virraszt, s a hű emlékezet könnycseppekbe sírt vászonra fest Téged… Íriszemre karcol a sárgafalú múlt hangod dallammá nemesedik bennem, miként a vén hold tengerhabba fúlt vérembe süllyedsz, ha behunyom szemem. Belémhegedtél, de olykor fölsebez, majd arcomba rúg a bizonytalan holnap ekkor néma csöndben várom jöttödet, de csak álmom hoz és az is sodor tova.

NEM GYŐZNI JÖTTEM

Nem győzni jöttem,de nem vagyok vesztes sem.Mert a legnagyobb kincs átszögez és megkoronáz.Szabad lehetek, választhatok, dönthetek,sírhatok vagy szerethetek,álmodhatok, feledhetek.Könnyeim átölelik az esőt.Megszabadulok legnagyobb kísértésemtől,mégsem választom, hogy gyáva és gyenge legyek.Gyolcsokba tekerve zokogva nevetve sziklára állok és nem számít az sem ha pofonokat kapok.Igazságban szenvedésben az vagyok aki vagyok...

LENNÉK,HA TE VOLNÁL...

Várok rád rendületlenül de nem tudom te vagy-e az, aki el kell, érkezzél hozzám? Érzem az idő gyorsan elrepül, mondanám, ne menj még, maradj, de nem tudom Te vagy-e az, oly régi álmom, egyetlen ideám? Lennék a te csillagod, ha akarnád, éjente szerelmesen néznék rád,ragyognék úgy, mint soha egy csillag sem az égen fent nem ragyogott. Volnék olyan neked, mint lenni senki sem tudott az űrben születnék, s az űrbe tűnnék el, az űrbe tűnnék le, és újra születnék, s neked örök hűséget adnék.Lennék kis szellő, ki cirógatni tud ha szükségét éreznéd a simogatásnak, lennék mély hallgatás és végtelen megértés, ha megszelídítenél, és te volnál a féltés, ki hívón nyújtja felém erős barna kezét. És lennék az, aki vagyok, egyedül csak neked, de félek, elkerül a szerelmed, s ilyenkor szívem újra kérdezem, vajon Te vagy az….. vajon nem?

HA AKAROD

Mától én rajzolok csillagot a takaród minden sarkára, ha akarod. Mától én vigyázom a napot ott az égen, a felhők fölött, ha akarod. Én fújok szelet, csendeset vagy rombolót, dühöngőt. Gyújtok apró tüzeket, vagy borítom lángba a hegyeket. Beültetem fával a sivatagot, s visszafelé folynak a folyók, ha akarod. Bejárom veled a világot, letépek minden virágot. Élek békében, boldogan vagy mindenért harcolok, ha akarod. Mindenhol ott leszek add hát a két kezed, átölellek és hallgatok. Ha akarod.

CSAK AZÉRT VAN

Ha nagyzajú lázban szorítom a kezed s fegyelmezett csöndemben a hangod keresem,csak azért van, mert félek hogy majd egyszer egymást fölkutatnunk szavunk nem leszen...Ha verseimbe szövöm néma vallomásoms elhamvad bennem a zöldje szemednek,csak azért van, mert nincsen maradásom ha árva halántékom hiányodtól lüktet.Ha szomjas lelkem, szomját veled oltja s a színes semmibe veled olvadok,csak azért van, mert szívem neked mondja,hogy fél hogy egyszer magam maradok.

LÜKTETŐ HIÁNYOD ELEVENEN ÉGET

Órákig várlak a síró avarban de sebet ejt rajtam a penge-valóság lázad a lélek, roskadok magamban hangodat keresem a világ zaján át. Dagályként zúg testemben a vér lüktető hiányod elevenen éget néma áhítattal töltődik az ér zsibbadt sóhajom az éjszakába téved. Komor esőt hoznak a fátyolfellegek maga a menny is átváltozik sebbé járdaszegélyeken árnyak rebbennek az elnémuló szél a csöndet vágja ketté. Hiú remények nélkül alszom el vesztemen nevet kint a lámpafény de a hitet, hogy szeretsz őrült szerelemmel hold-udvarú tálcán kínálja az éj.

MAJD HA...

Majd ha, szeretkezéseink alatt, elsüllyed a világ, és fájón izzik minden perc, ha nem vagyok Veled. Majd ha, kitalálok sok-sok apró kedves hazugságot és hívlak, csak azért, hogy találkozhassak Veled. Majd ha, bőrömön kiütközik öleléseid hiánya, s keserűség és fájdalom marja agyam nélküled. Majd ha, mint sivatagban tévelygő kicserepesedett ajkakkal félőrülten kergetem csókjaid délibábját. Akkor esküszöm rá, s magam is elhiszem, hogy egyetlen vagy, kit szerelemmel szeretek. És tudom, ha egyszer elhagynál, semmi sem törölhetné ki, agyamba vésett csillogó emlékképedet.

SZAVAM

Szavam selyemmé lágyul, hogy válladat befedje. Szavam csónakká mélyül, hogy ringatózhass benne. Szavam virággá nyílik, hogy szíved fölé tűzzed. És legyezővé hajlik, hogy unalmad elűzzed. Szavam balzsammá olvad, hogy ami fáj, ne fájjon. S mint hintó áll elébed, hogy lelked beleszálljon. Szavam keleten jő fel, hogy álmod elorozza. Szavam nyugaton száll le, hogy álmod visszahozza. Szavam csókká parázsul, hogy végigfusson rajtad. S a szavam szó lesz újra, ha akarod, hogy halljad.

MINDENNEK RENDELT IDEJE VAN...

Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben Két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak amikor megértek e találkozásra Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülről, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és időben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az ő másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.

AKKOR IS...

Akkor is gondolok rád,mikor épp nem jutsz eszembe,akkor is itt dobbansz bent a szívembe'hisz sejtjeid az enyémek is,s ha levegőt veszel,élek én is. Akkor is gondolok rád, ha nézem a tavaszi tájat,ott, messze a kicsiny várat,fölötte nap sárgállik, alatta zöldell a rét,rügy fakad, kéklik az ég... Akkor is gondolok rád, ha épp alszol kedves,ha az ablak Hold fénytől nedves s az utcán nem pisszen már nesz sem,akkor sír utánad magányos lelkem.

ENGEDD!

Engedd, hogy álmodjak esténként,mikor lehunyom szemem,s kint a Hold fényét körül ölelik a fellegek. Engedd, hogy sírjak, ha hajnal hasad,s míg ébred a város,itt bent éjszaka marad, nem gyúl ki fény. Engedd, hogy meghaljak, ha magadhoz ölelsz ,s míg megfeledkezve mindenről magadnak követelsz, feloldódjak benned. Engedd, hogy szeresselek,hogy a bőröm alá vehesselek,hogy része legyél sejtjeimnek,hogy vére legyél ereimnek!

HA AZ IDŐ MOST

Ha az idő most kósza falevél lenne, én volnék a szél, ki nyomába eredne, és felkapnám féltő karomba, repítsem, hogy minél sebesebb` csókodhoz segítsen! De nem hullik az idő csak úgy a fáról, mint levél száll alá zord telek szavától, s nem lehetek szél, hogy szerelmed keresvén dúlnám a világot minden áldott estén. Várok hát, kedvesem, én mindaddig várok, míg kergetik elmém e varázsos álmok, mik éltetik bennem, ó, elérlek egyszer, s lágy ajkadra írom, soha ne eressz el!

SZERETLEK

Szeretlek - csak így egyszerűen... Oly természetes szerelemmel, ahogy a hóvirág szirmait kacéran bontogatja a februári nap, s a telet elzavarja a tavasz. Ki kényszeríthetné a sejteket arra, hogy ne osztódjanak, s többé ne érezzem érintésed nyomán a dallamot, melyet bennem játszanak? Elmondhatnám, ha volnának szavak, hogy ölelő két karodban olyan a csend, hogy csak a gondolataink suttognak. Kiálthatnám, hogy mindenki hallja meg, milyen az, mikor röpít egy érzés, mint tollpihét elragadó fergeteg, milyen az, mikor melletted ébredek, s végtelen kékség tölti be a lelkem... Két szemem íriszedben fürdik, s veled zuhan a csillogó mélybe. Szeretlek - csak így egyszerűen....

Színes szavaidnak édes mérgét iszom,ha ajkadról lengve kel életre a vágy.Az est ráncába búvó sérülékeny titkom megnyílik előtted, mint új bizonyosság…Szoros ölelésed nemes muzsikája,szívritmusod tánca őrületbe kerget.Versvirággá serken vörös nyoszolyája,szirmát hullajtja, majd átadja a szélnek…

KI VAGY TE?

Ki vagy te, ki ezt megteheted, zokszó nélkül hirtelen,kártyavárként döntöd romba sziklaszilárd életem.Fuvallatként indultál, harmatkönnyű sétára,vad viharként érkeztél eszeveszett portyádra! Szenvedélyből szőtt lepled rám borítottad,szívem vijjogó keselyűként egyre marcangoltad.Mosolyod éget, mint pusztító tűz,ki vagy te, ki velem ily kegyetlen tréfát űz?Láthatatlan láncaid testem köré fontad,tehetetlen kezeim tenyeredbe vontad.Megtépázod testem, lelkem, gúzsba kötöd tudatom,tornádóként törtetsz, rombolsz, féktelen, vad utadon. Majd megérkezvén, körbenézel porig rombolt műveden,állsz némán, s csendben tűnődsz: ki vagyok én, ki ezt tettem…Lecsorgó könnyeid vállaim áztatják,érzed, gyötrődő lelked végre hazatalált…

PILLANGÓ

Egy nap egy kis pillangó látszott egy félig nyitott selyemgubóban. Egy nő ült és nézte a pillangót néhány óráig, ahogy küzdött, hogy testét kiszabadítsa a kis lyukon keresztül. Aztán úgy tűnt, a folyamat teljesen megállt. Úgy látszott, mindent megtett, amit tudott, és semmi többre nem képes. A nő eldöntötte, segít a pillangónak: fogott egy ollót és kinyitotta a selyemgubót. A pillangó könnyen kijutott. De a teste összeaszott volt, gyenge és a szárnyai összezsugorodtak. A nő tovább nézte, mert várta, hogy bármelyik pillanatban kinyílhatnak a szárnyak, megnőnek, kitárulnak és képesek lesznek elvinni a pillangó testét, szilárdak és erősek lesznek. Semmi nem történt! A pillangó az életét ebben a gyenge testben, összeaszott szárnyakkal töltötte. Soha nem volt képes repülni. Amit a nő, az ő kedvességével és jóindulatával nem értett. Hogy a szűk selyemgubó és a küzdelem a szűk nyíláson keresztül szükséges a pillangónak. Ez a természetes útja, hogy a pillangó kiszabadítsa testét a selyemgubóból, szárnyaival képes legyen repülni....

MIÓTA?

...Nem tudom, mennyi ideje imádlak, ahhoz tudnom kellene, mióta vágylak megtalálni ebben a tökéletlen világban... ha tudnám mióta jelented az életet nekem még csupán újszülöttje lennék az őszi napok ölelésének... Ha számolnám a perceket nem élném meg őket, csupán hangzatosságot keresnék, hogy kötni tudjam valamihez a csodaszerűség finom fonaltestét, vagy fennkölt sorok kedvéért hagynám, hogy gondolatáramlásaimat inkább megfontolt szavak vezessék...Ha ezt tenném, érzelmem őszinte nem volna, ezért nem írom soha lángolásomnak mikor kezdődött valamely szakasza, nem írom, hogy lelkedet mióta kívánom, vagy azt, tested illatos tüze mikortól oly fájdalmasan vágyott… Számvetést készíteni tudomány dolga de realitásnak nincs oly finom foka, ami tudná, mikor jött el a megszentelt óra, mikor a valóság elmosta az álom határait, hol szenvedélyem apró magja csírájába szökkenve éltető napfényedtől táplálva arcát a fénybe fordította...