VALAMI NINCS SEHOL

Váci Mihály:

Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a

forró sortüzek, – valamit mindennap elmulasztunk.Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, – s valamit minden tettben elmulasztunk.Áldozódunk a szerelemben egy életen át, – s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből, – minden csókból hiányzik valami.Hi

ába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, – minden szerelemből hiányzik valami.Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is, – a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, – az életedből hiányzik valami.Hiába vá

gysz az emberi teljességre, – mert az emberből hiányzik valami.Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, – mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag, – a Mindenségből hiányzik valami.A Világból hiányzik a mi világunk, – a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár, – felőlünk hiányzik valami.A Földből hiányzik

egy talpalatnyi föld, – talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból: – „Valahol! Valamikor! Valami!”Hitették a bölcsek, hitték a hívők, – mióta élünk, e hitetést hallani.De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol! – s a mi dolgunk ezt bevallani,s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent, – minden szót újra kimondani.Újra kezdeni minden ölelést, – minden szerelmet újra kibontani.Újra kezdeni minden művet és minden életet, – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol,de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol,újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…

LELKEDHEZ

Ha hideg van, fázol, kabátot veszel,szabad nyakadra meleg sálat teszel.Dermedő ujjaid pamutkesztyű védi,kalap a fejedre,ha a szél hajadat tépi.Viszont... ha lelked fázik, és megfagyott,hiába a test mit az Isten rárakott.Üveges, rideg lesz a tekinteted,nem veszed észre ha a boldogság integet.A lelket mi melegíti? - a szeretet olyan, mint a tűz, kialszik,ha nem dédelgeted,bezárul.Akkor már hiába minden, árva,fázik csak a megváltó szeretetre várva.Ne panaszkodj akkor! - csak te tehetsz róla,hagytad a gyűlölet rideg sötétbe tiporjalelked.Hát segíts magadon,hagyd az utat a szeretetnek szabadon!

CSEPPEK

Cseppek vagyunk a tengerben. Sok-sok cseppel együtt. Önmagunkban hamar elvesznénk, felszáradnánk, de sok-sok csepp együtt hatalmas erő. Vannak cseppek, melyek közelebb állnak hozzánk, minden apró rezdülésük átfut a mi létezésünkön is, magával sodor, s ugyanez történik velük is, ha mi mozdulunk. Közel vagyunk. Érezzünk egymást. Megbízunk egymásban. Kitárulkozunk, mert tudjuk, hogy kitárulkozhatunk. Mert barátok vagyunk.Nem születtünk magányos léleknek és a sorsunk is mindig úgy alakul, hogy vágyainknak, céljainknak megfelelően társakat hoz-visz az életünkben. Minden egyes ember tükörkép az életedről, hogy hol tartasz a sorsod útján. Ha gyengébb vagy éppen - mert miért ne lehetnél - segítő erők érkeznek. Ha erős vagy - mert belül akkor is erős vagy, ha olykor kételkedsz ebben - te nyújtasz segítséget. Ha vidám vagy vigasztalsz, ha szomorú vagy vigaszra lelsz. Így van ez jól. A cseppek kiegyenlítődnek.Sosem vagy egyedül. Csak akkor, ha te zárod be az ajtót, de akkor ez a te döntésed. Zárt ablakon, zárt ajtón nem érkezik friss levegő. Ahhoz, hogy felfrissülj, nyitottnak kell lenned. Persze lehet, hogy a nyitott ajtón-ablakon berepül egy pár nem várt bogár, por, piszok, de ügyes takarító vagy, majd megszabadulsz tőlük. A friss légáram viszont mindenért kárpótol. Új erő, új szépség, új öröm.Cseppek vagyunk a tengerben. Vannak cseppek, melyek mindig velünk vannak. Kinek kevesebb, kinek több csepptestvére van. Ők a barátok, akik veled vannak jóban-rosszban, szélcsendben vagy nagy viharban. Akik soha nem engedik, hogy messzire sodródj, elvessz, elmerülj. Akik dörömbölnek a becsukott ajtódon-ablakodon, hogy engedd be az újat, a frisset. Akik húznak, hogy változz a változással, mert ez az élet. Folytonos áramlat, folytonos mozgás. Nem kell félned, nem egyedül mozdulsz.Ha nyitott szívvel jársz, mindig meglátod: sokan mozdulnak veled együtt.

A VILÁG

Talán a világ olyan,mint egy gyönyörű lelkű, tökéletes hallású,a zene minden magaslatát,és minden mélységbe vivő dallamát ismerő,talán ma még meg sem született szerző műve.Zene ami olyan tökéletes amit mi tökéletlenek nehezen értünk meg,vakságunkban azt gondoljuk a hiba benne van.Pedig mi nem vagyunk elég érettek hozzá,kicsi a tudásunk, süket a fülünk,a ritmusát se érezzük,sokszor az előadás is tökéletlen,hamisak az orgonából kicsalt hangok.Égi zene, földi orgonából,isteni zene, ember szájából,ami nem a mű,az az előadás hibája,van hogy az előadó üzletel vele,pénzzé teszi a megfizethetetlent.De a zene nagyságán nem ront a meg nem értés,attól a tökéletes tökéletes marad,ha a hozzá nem értő nem veszi észre.De ha egyszer a fájdalomtól elnémul az ember,amikor már azt hiszi, semmi jó nem érheti,mikor már mindenről lemondott,akkor abban az üres csöndben,amiben nincs más csak szenvedés,talán elér hozzá a teremtés,a mennyei zene csodás üzenete.

ENGEM SZERETSZ

Az alvók fülébe álmot súg a szél sár-agyagos kézzel simogat az est angyal-alakot ölt a lámpafény, torkomba érzek gyűlni könnyeket… Hallgatag az éj - időtlenül nyüzsög tenyeremből eszik a megszelídült perc a vén liget felől csak a csönd üvölt világgá kiáltja, hogy csak engem szeretsz!

ALÁZAT

Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem. – Megcsöndesedtem, nem verekszem többé, várom türelmesen, hogy gazdag terveit betöltse életemmel a szerelem. Fáj a hiány szívemben, restellem, hogy ember így vagyok, hogy lelkemen és testemen a csonkaság sajog – de rendelés ez, jogerős ítélet, nem lázadok. Nem lázadok, csak mentem magamat, ahogy lehet, csak illő társamat fürkészem a hiú magány helyett, aki ölében és kezében ajándékot számomra rejteget. Szeretném elmondani végre, végre, mi vagy nekem – hát így terelt hálóm elébe a gondos szerelem, hogy fönnakadva gyönge szálain, maradj velem. Tőled már a viharok elszaladtak; szelíd verő fényezte békés vonalát utadnak, a nyugalom, e fő erő lengett lényed körül, mint sérthetetlen levegő. – Szél támad, és elvinni készül, beteg vagyok a rettegéstül, zokogva borulok rád: úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr szökni-akaró foglyát. Ijesztenélek a világgal: mi lesz, ha nem véd az én hűségem? kis virágos ággal, mi lesz veled? – károdra tennéd. Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább: romjaimon tekints szét! Szél támad, és elvinni készül – nyomaidon bedől az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül többé se ég, se föld, mindenfelől a hiány szakad rám, – te óvsz mindenfelől. Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem, most, amikor már húzódol, menekszel, s nehéz fejem horgadva várja: koszorúzza meg már a szerelem.

ÜNNEP

A szeretet ünnepe hamuszín árnyéka koszorúba fonja a csonka tegnapot s míg sötétbe olvad a fények játéka hinni-akarással hozzád simulok. Az eddig elnémult, fáradt örömöm andalító varázsodtól újjászületik s mint sorvadót a láz, izzásod gyötör szelíd-léptű sóhajommal összefonódik. Szívem mécsesén pislákol egy láng zsoltárok hangján halkan dudorászik szavakba csorbul ajkamon a vágy majd ünnepet ülve - karjaidban alszik.

MOST

Most megálltam Most Meghaltam Kicsit Valami körém Fonja Sötét karjait Kívülről Nézem magam Hasztalan Csak eltörött Szárnyak Ahogy Megadják Magukat A valóságnak Azután Belűlről Keresem Hová lett Amiért Létezem Hideget látok Fagyott Vércseppeket S ködfoltok közt A semmi Közepén Egyedül reszketek Kint és bent Nincs Ami én Lennék Felébreszt valaki? Vagy Maradok Egyre távolodó Emlék? Nekem már Nincs Erőm Itt lenni A hős halott Mostantól Megint Fekete és Fehér vagyok Színtelen Fénykép A zsebedben A lelkem Is csupasz Neked Mindenem Levettem Benned létezem Csak Kimondott Nevedben

ÁLCA

Meggyőződésem, hogy mindenkiben lakozik „álca”, és ezt mindig egy hozzánk közel álló, a jobbik felünk, hozza napvilágra. Ez nem szükségszerűen jelent képmutatást, vagy árulást; inkább annyit, hogy az ember mindig vágyik egy kicsit mássá válni amellett, hogy kiismerhetetlen önmaga előtt is. Az ártatlan álca, a szende angyalok védőpajzsa, hogy a lélekgyönyör-tipró világnak ne legyen áldozata, elkendőzi szelíd báját, lelke mázsás súlyait apró kavicsokká zúzza, az emberi szeretetbe vetett hitét az élet gyomláló kertészkezei elől óvja, mert a mindenséget alkotó néptömeg tudatlan, bukott botanikusként képtelen különbséget tenni az igaz tisztaságú gyöngyvirág és a gyomlálandó, pusztító gaz között. Azonban önmagunk félreismert volta torzítja meglátásunkat a világ és a többi ember megítélésével kapcsolatban, hozzánk közel állókat egekbe magasztalva, csipkeszélű pamacsos felhőre ültetjük, észre sem véve csöppnyi „ördögszarvukat”. Önmagunk álcája nem hordozza valós lelkünk mélybe rejtését, ez csupán a magunkban felismert apró csodák pislákoló fényű sírboltja, amely minden érző lényben ott van, mélyen belül, és ahogyan az ősi bánya, mi is kincseink feltárását másoktól várjuk, mert vágyjuk azt a pillanatot, amikor ránk találnak… …de észre kell venni a meddő, hamis bánya üres ígéretét, ahol a lélekcsákány utat törni képtelen, mégis a csillapíthatatlan kéz dolgozik és küzd haladni szüntelen, mígnem a csákány kemény acélfeje kettéhasad és az igaz értékek helyett, csak a „bolondok aranya” marad, az lesz látszólagos jutalmunk…hiába csillog és pompázik, csupán talmi fény csillan rajta, mert hinni akarjuk, ritka ékkő, ami kezünkbe akadt, és ragaszkodásunk már nem önmagunkból fakad… …a hazug csillámmosoly azonban igaz szívet be nem csaphat, talán csak addig, ameddig az ártatlan akart hinni vágyik egy vélt igazságban. Olykor fájdalmas tud lenni, hogy a vak és odaadó hitünk dönt minket a csalódás és hitetlenség poklába, s miként az erdőben felriasztott vad, úgy rebben szerteszét bennünk a kétség, hogy való és igaz, vagy talán játszott előadás kelléke volt mindaz, ami oly valóságosnak tűnt, és kézzel fogható alakot öltött… Mintha az Élet nyomdába küldte volna önhatalmúlag megírt, cenzúrázatlan ítéletét felettünk, és annak megjelenése után már visszavonhatatlanul ereszkedik ránk kötelező érvényű és megmásíthatatlan ólomsúlyú kötete életünk további folyásának…de középkori, elítélt szokás szerint, én tűzre dobom saját létem bőrkötésű dombornyomatait, és magam írom meg minden betűjét Kedvesemért vérző szívem, vörösen izzó tintájával… Az álca kétélű fegyver, és olykor felénk néz gyilkos vége…és észrevétlenül, önmagunk védelme közben, védtelen szívünkbe, saját kezünkkel mártjuk az éles pengét…és a cseppekben szivárgó életünk vérszínű rajzolt képeiben a felmagasztalt eszmék vak hitén át a lucskos ingovány sejlik fel; és mégis, valahogy a sötét éjen át tündököl ránk a fénytestű megnyugvás… Elhozza a bizonyosságot, hogy érez a haldokló szíve, ha ennyire tud sajogni, él és remél a lélek, mert újra vágyik bízni és szeretni…ez emlékek fölött gyászt ülni nem szabad, vizsgálni valós vagy hamis mivoltukat…minek az?… megtörtént…örülni kell…az érzés, amivel átéltük minden percünket, ismerni a szófüzérek varázslatos érintését, valóssá teszi a múltat…ha kétségbe vonva űzünk el ezek emlékét, nincstelenként, hitetlenül tépáz majd minket a leggyengébb szél erőtlensége is…

SZALMASZÁL

Az ember örökösen kapaszkodik. Mindenbe, ami elérhető számára. S sokszor az elérhetetlenbe is. Ez utóbbiba még kíméletlenebbül. Önmaga számára épít fel kínzókamrát. Ha mindig minden jó, egy idő után a megszokottságtól elfásulunk. Kell hozzá a rossz is. S ezt ösztönösen keressük is. A mérleg nem billenhet sose csak egy irányba. Kell az ellentét. A helytelenül feltett kérdés, helyes válasza további elszánt kérdéseket szül. S ha minden szürke és ködös is, valahol belül ott csillog azért a fény. Az a kis valami ami tovább lendíthet. Egy kapaszkodó…

KERESLEK MINDENÜTT

A vetkőző lombok friss neszében keresem a nekem üzenő hangod.Az ablakon lecsurgó zápor permetében könnyedet, mely vallja hozzámtartozásod. Az ósdi utcalámpában keresem a fényed ,süket falak arcában keresem az arcod.A hajnal vörös tintájában értem izzó véred,az est ölelésében hozzámsimulásod.

JÁTÉK

Hogy miért fáj a szerelem?Talán, mert idegen a világban, ő régről maradt itt, egyedül maradt meg egységnek, nem lehet felboncolni, apró részecskékre szedni, nem lehet vele játszani.Pedig azt szeret, játszani szeret az ember, mindent úgy kezelne, mintha a játékszere lenne, mint a gyerek a játékával, azt teszi mindennel, mindent darabokra szed, és sír, nincs mivel játszani, aztán újabb szétszedhetőt keres.Az ember olyan, mint a gyerek, kíváncsi, és kezelhetetlen, csak neki élesebb kése van, ő jobban a dolgok mélyére hatol, nagyobb kárt tesz a teremtésben, és büszke,ha azt, ami van, darabokra szedheti.A teremtésnek a lényegét elveszi,a szerelemmel nem tud mit kezdeni,nem tudja felboncolni,ezért inkább szorosan fogja,az fáj neki, a szorítás.Pedig talán a szerelem,teremteni tudna, nem rombolna, teremteni tudna, ha hagynák,ha engednék,de ebben a szétszerelt világban nincs helye neki,az ember nem tud vele mit kezdeni.

NÉZNI

Itt már a szavak mit sem érnek, csak nézni kell és nem beszélni, se kérdeni, se válaszolni, csak nézni kell, csak nézni, nézni. Lesni, amit szép arcod izmán parancsolnak csöpp rándulások, s ha keskeny űr szakad közébünk: felmérni az arasznyi távot. Szemekkel mindent megbeszélni ékesszóló sugarak által, s meleg, bársonyos egyességre jutni egy titkos kézfogással. Megérezni, amit te érzel, kimondani, mi nyelveden van, előbb dobbanni a szívednél, csókod előzni csókjaimban. Itt már a szavak mit sem érnek, ne szólj száddal, csak szemeddel, a szerelem akkor beszédes, amikor már beszélni nem kell.

TÁVOLLÉT

Távolodó lépteid fuldokló üteme még kegyetlenül kínoz, s bár még szavaid töredéke olykor visszhangzik a csöndből, méltósággal tűröm, hogy félig illattá, félig árnnyá alakul át az idő - Nélküled. Bús ködruhába öltözött a hajnal is, míg vissza nem térsz - így - ketten, összefonódva, üvöltve gyászoljuk a távolmaradásodat. Addig betűim halmazában kereslek, fátylat von köréd gyengéd szóölelésem, hogy minden pillanatban érezd, várlak, Egyetlenem.

KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK

Arra kérlek tiszta szívemből, hogy légy türelemmel szíved rejtelmei iránt, és igyekezz úgy szeretni a kérdéseket, akár a lezárt szobákat vagy az idegen nyelven írott titokzatos könyveket.Ne kutass olyan válaszok után, amelyeket nem kaphatsz meg, mert nem tudnál együtt élni velük. Az egyetlen cél, hogy megélj mindent. Élj hát most a kérdéseknek. S így fokozatosan, anélkül, hogy észrevennéd, egyre közelebb kerülsz ahhoz a távoli naphoz, amikor majd választ kapsz mindenre.

HAJSZA

Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy. Az esztelen futással az ember néha felhagy, s megáll egy pillanatra szétnézni, jössz - e még, bírod -e még a tempót? S nyugodtan áll odébb, meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék, Odavet egy pillantást, s elégülten továbblép. Meddig bírod még? Meddig? Elég neked csak ennyi? Elég neked, hogy néha megállok pihenni? Elég neked, hogy néha elfáradván az útban azért érek nyomodba, hogy magamat kifújjam, s utána futni kezdjek más vágy után, megújult erőmmel, s erőddel, ostobán? Meddig bírod még? Meddig? Mióta követsz már?

Mióta hogy kifulladt szerelmem néha megvár, mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog, mert jól tudod, időnként, úgyis megfordulok. Mi lenne, hogyha eltűnnél örökre? Mi lenne, hogyha belevesznél a ködbe, s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed, és eltűnnék, egy magamba süllyesztőjén a térnek? Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam, de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam, s akkor tudnám, valóban, mit sem érek, ha végképp nem lehetne nyomomban tudni téged. Futunk. Konok futással.Én elöl, te hátul. Te kétségbeesetten,én esztelen, galádul. Sokan futnak előttem. Előtted én futok. Óh, irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.

SZERELEM

Rámnézel.Szemeidben valami furcsa tűz ragyog,Érzem, mostantól csak a Tiéd vagyok.A világ valami rózsaszín ködbe vész,A szív parancsol, és megáll az ész.Hozzámérsz.Ujjaid finoman simítják arcomat,S hallom mézédes, fátyolos hangodatAmint ennyit mondasz: "Szeretlek!"Ereimben a vér hirtelen felpezseg.Megölelsz.Simogató kezeid a vállamhoz érnek,Elidőznek picit, majd továbblépnekÉs hátam mögött összekulcsolódnak,S Hozzád gyengéden közelebb húznak.Rámhajolsz.Arcom elpirul és elönt a forróság,Úgy érzem ez már nem lehet valóság,Ez már csak álom, és ébren álmodom,S Veled osztozom gyönyörű álmomon.Megérintesz.Arcodhoz oly közel kerül az arcom,Szemedben csak homályos önmagam látom.Lángoló ajkaid érintik a számat,Testemet elönti a vágy irántad.Megcsókolsz.Csak egy finom, lehelletnyi, futó csók,Ahogy száddal az ajkamat megszorítod.Testem felhevül, szívem vadul dobog,Elhúzódz, s rámnézel: A szemed mosolyog.Behatolsz.Amint ajkaid az enyémhez tapadnak,Fogaid édesen fogaimhoz koccannak,Kutakodó nyelvem nyelvedet tapintja,Nyelved a nyelvemet magához szorítja.Élvezed.Nyelvünk ősi táncba kezd egymással,Tomboló forgószél táncol így a fákkal,Megfeszül és elernyed, tépáz és simogat,Élvezed, amíg csak tart a pillanat!

LÉTEZÉS

Minden pillanat, tükrözi teremtő képzeleted.Minden sóhajtással, az új világot teremted.Minden mi létezik, eggyé válik veled.Minden történés utat mutat neked.Ami felemel, teérted teremtetett.Ami lágyan ringat, az érted született.Ami tettre sarkal, veled teremti az életet.Ami letaszít, együtt éli veled az új élményeket.Nincs szív, mely ne dobbanna a tiéddel együtt járva.Nincs gondolat, mely ne az elméden keresztül szállna.Nincs érzés, mely ne rezegne át rajtad újra.Nincs olyan létezés, mely rajtad kívül létezni tudna.

BOLDOGSÁG

Ha leereszkedsz lelked mélységeibe, megtalálod a boldogsággal kevert szomorúságot. Vajon lehetnek-e boldogok a napok, ha nem ismerjük a szomorúságot? Ott van ő mindenben, a lombját hullató fa koronájában, a szirmát vesztő virágban, a medréből visszavonuló tenger hullámában és a felhők mögött lebukó nap búcsúzásában. A hegyek szívében is ott lapul a szomorúság. Bánkódnak, hogy nem nőttek az égig, s ha egykor az egek lábát is súrolták, az évek múlásával ormuk megkopott, színük elhalványult. Ezt teszi velünk az idő: a szépség is törékeny, mért volna kegyesebb az örömökkel? Hogy minden boldog pillanatba egy csepp szomorúság vegyül – sosem vagyunk maradéktalanul boldogok -, úgy a szomorúság felkészít a boldogabb időkre. Emberi ez is: alászállás és felemelkedés. Ahogy a nap és az évszakok búcsúznak, majd magukhoz ölelik újra a csillagokat, úgy változandóság honol mindenben: az emberi szívben, a hangulatokban, a körülményekben.

VOLNÉK

Volnék a hang, mely őszi ködben váratlanul lelkedbe döbben. Az égő szem, mely a homályból fenyegetően feléd világol. A szorongás, mely éjjelente álmaidban tőrt ver szívedbe. Volnék a vágyad, buja, bomlott, mely pillantást se hagy nyugodnod. A végzet volnék, mely a bűnben s azon át a sírig űzne. S lennék föld röge, habnál lágyabb,

s ölemben lenne örök ágyad

VÁLASZTÁS

MENEKÜLJ!!!MENEKÜLJ VAGY SZERESS!!NE ÁLLJ MEG!NEM ÉRDEMES.

SZENVEDÉLY

A szerelem, ha igazi, mindig halálos. Úgy értem, nem célja a boldogság, az idill, a kéz a kézben, az andalgás, holtomiglan-holtodiglan virágzó hársfák alatt, melyek mögött a tornácon lámpa szelíd fénye világít, s az otthon dereng, hűvös illataival... Ez az élet, de nem ez a szerelem. Komorabb láng ez, vészesebb. Egy napon eljön életedbe a vágy, hogy megismerjed ezt a pusztító szenvedélyt. Tudod, mikor az ember már nem akar egészségesebb, nyugodtabb, kielégültebb lenni egy szerelemtől, hanem lenni akar, teljesen, a pusztulás árán is. Később jön ez; sokan nem ismerik meg ezt az érzést, soha...S aztán van az, hogy az ember egy napon megérti, mit akar az élet a szerelemmel, miért adta ezt az érzést az embereknek?... Jót akart velük?...A természet nem jóságos. A boldogságot ígéri nekik ezzel az érzéssel? A természetnek nincsen szüksége ilyen emberi ábrándokra. A természet csak teremteni és pusztítani akar, mert ez a dolga. Kegyetlen, mert terve van és közömbös, mert terve emberen túli. A természet megajándékozta az embert a szenvedéllyel, de megköveteli, hogy ez a szenvedély feltétlen legyen.Minden igazi életben eljön egy pillanat, amikor az ember úgy merül el egy szenvedélyben, mintha a Niagara vízesésbe vetné magát. S természetesen mentőöv nélkül. Nem hiszek a szerelmekben, melyek úgy kezdődnek, mint egy kirándulás az élet majálisába, hátizsákkal és vidám énekléssel a napsugaras erdőben... Tudod, az a dagályos "ünnep van" érzés, mely a legtöbb kezdődő emberi kapcsolatot áthatja... Milyen gyanús ez! A szenvedély nem ünnepel. Ez a komor erő, mely mindegyre alkotja és pusztítja a világot, nem vár választ azoktól, akiket megérint, nem kérdi, jó-e nekik, nem sokat törődik a viszonylagos emberi érzésekkel. Az egészet adja és az egészet követeli: azt a föltétel nélküli szenvedélyességet, melynek legmélyebb árama maga az élet és halál. Nem lehet másképpen megismerni a szenvedélyt… s milyen kevesen jutnak el idáig! Az emberek csiklandják és cirógatják egymást az ágyban, nagyokat hazudnak és hamisan érzelegnek, önzően elveszik a másiktól, ami jó nekik, s a maguk öröméből egy kis hulladékot talán odalöknek a másiknak is... S nem tudják, hogy mindez nem a szenvedély.... Igen, az igazi szerelmesek is vásárra viszik a bőrüket, szó szerint és valóságosan... Mi más értelme van annak a végzetes és feltétlen odaadásnak, mely a végső szenvedély megérintettjeit egymást felé hajtja? Az élet kifejezi magát ezzel az erővel, s rögtön közömbösen elfordul áldozataitól. Minden időben és minden vallásban ezért tisztelték a szerelmeseket: mert máglyára lépnek, mikor egymás karjaiba borulnak. Az igaziak, tudod. A bátrak, a kevesek, a kiválasztottak. Minden igazi ölelés mögött a halál van, árnyaival, melyek nem kevésbé teljesek, mint az öröm fénycsóváinak villanása. Minden igazi csók mögött a megsemmisülés titkos vágya van, az a végső boldogságérzet, amely már nem alkuszik, amely tudja, hogy boldognak lenni mindig annyi is, mint teljesen megszűnni és átadni magad egy érzésnek. És ez az érzés céltalan... Szeretni annyi, mint egészen megismerni az örömet, s aztán elpusztulni.

SZERETET

Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,Jóllehet minden útja nehéz és meredek.És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.Fehérre őröl benneteket.Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek.És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok.

LELKEMBE ÉGTÉL

Nyílsz csukódsz mint a pillangó szárnyai jössz eltűnsz mint a bolondok vágyai könnyezel nevetsz mint a bohóc a fényben reszketsz és izzol mint láng a decemberi éjben hívnál és küldenél megtartanál és elveszítenél egy van csak ami örök: szemedből lelkembe égett gyönyörű körök

NEM NYÚLOK HOZZÁD CSAK NÉZEM AHOGY ALSZOL

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,

szívenütő és vonzó rettegéssel,

mint óvatos sün alvó viperához…

– Nem, nem; bocsáss meg, kedves!

Nem tudom, miért gyötör ma ily hisztérikus és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol, s nevetsz álmodban, mintha eljövendő gyermekünkkel és velem játszanál. Nem nyúlok hozzád, csak nézem,

hogy alszol a szomszéd ágyban…

Meg se simogatlak, csak messziről

szívom hajad szagát, csak nézem élő

csontjaid s húsod önfeledt nyugalmát…

Úgy kéne már, hogy enyhüljön

bennem ez a szomorú és bizalmatlan,

örök társtalanság, de mindenkitől

féltem magamat, szabadságomat,

nem tudok örülni fenntartás nélkül,

és így születik meg az önzésből a lelkifurdalás.

Félek tőled, akkor is, ha kívánlak, szeretlek,

s mégis mindig titkolom, vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd, mintha ellenség volnál: óvatos lelkem tüskéit fordítom feléd, mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol. Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság, milyen tökéletes odaadás kellene ahhoz, hogy boldog legyek, és aki vagyok, mégis az maradjak! Az ellentétem kéne, az, aki nem követel semmit cserébe, a teljes biztonság, az önvád alól felmentő, szent, jókedvű, igazi önzetlenség… Az volna jó, igen, az volna nekem való szerelem, mély, üdvözítő, örök, mint a föld és egyszerű, mint a halál s az élet, amelynek öntudatlan kezei kötötték s majd feloldják köldökünket. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.