SZÍVEMBEN

Magamban hordom a szívedet, a szívemben hordom. Mindig itt van velem. Bárhová megyek, mindig kell nekem. És akármit teszek, bármi lesz, Te ott leszel kedvesem. Nem kell világ ennél szebb, mert Te vagy a világ, igen. Íme a titkok titka, mit senki se tud: gyökere minden gyökérnek, rügye minden rügynek, egek feletti ég a fán, mely maga az élet. Mely magasabbra nő, mint a lélek remélhet, hogy elme megérthet, mint az alá nem hulló csillagok csodája. A szívemben őrizlek. Ott őrizlek a szívemben.

VARÁZSLAT

Gondolat leszek, hogy tudatomban megmaradjon, milyen jó érzés várni arra, akit nagyon szeretek. Akinek mosolyától fűszálak nőnek magasabbra és csendhullámmá szelídülnek a bőszült tengerek. Kinek egyetlen szava többet ér, mint a világ kincse, mert a szív legmélyebb zugának pontjából ered. A tűzforró vulkán, szemének fényétől irányt változtat,a jéghideg északi szél délirányban fordul.Simogató kezében a csiszolatlan kő opálosan csillan, s minden mihez ér gyémánttá nemesül.

HA KÉRNÉM

Ha kérném a nappalod,

mondd, nekem adnád-e?

Ha vágynám a hajnalod, én pótolhatnám-e?

Ha elmennék messzire,

utánam jönnél-e?

Ha két szárnyam letörne,

válladra vennél-e?

ÉN ANGELUSOM

Annyit álmodtam rólad hogy talán már nem is vagy valóság.Lesz-e még időm elérni ezt az élő testet, s megcsókolni e szájon ennek a drága hangnak születését?Annyit álmodtam rólad hogy karjaim melyek úgy hozzászoktak hogy ha árnyadat átkarolják,a saját mellemen kulcsolódnak össze,talán nem is tudnák átérni testedet.S ha valódi alakjában megjelennék az, ami napok és évek óta kísért s fogva tart,magam változnék árnnyá biztosan.Ó érzelmek billenő mérlege!Annyit álmodtam rólad hogy most már biztosan késő lenne felébrednem.Álltomban alszom, testemet kitárva élet és szerelem minden tüneményeinek, és Te,Te számomra egyedül létező, tán még annyira se tudnám megfogni a Te homlokodat és ajkaidat,mint a legelső erre jövő ajkát és homlokát.Annyit álmodtam rólad,annyit jártam, beszéltem, aludtam a kísérteteddel,hogy mégsem marad számomra más, mint hogy kísértet legyek a kísértetek között, hogy százszor árnyabb árny legyek az árnynál, mely életed napóráján vidáman sétál most és mindörökké.

Még nem tudom, mi vagy nekem,

áldás vagy büntetés.

De elfogadlak, mint erem

e lázas lüktetést.

Hát vonj a sűrű méz alá,

míg szárnyam-lábam befenem,

s eláraszt villogó homállyal

az irgalmatlan szerelem.

KÖSZÖNET

Hogyan köszönhetném meg én magam, hogy lélegzem, hiszen Te vagy minden lélegzetvételem, s miként köszönhetném a felkelő nap sugárainak éltető színét, vagy az éjjel vágyakkal teli sóhajszelencéjét, s miként köszönjem meg, hogy Vagy, hogy köszönjem meg a gondolataidat, a nekem szólókat, és a világ jobbításáért légbe szállókat, hogyan köszönjem meg, hogy kiterjesztett valóságod meleg kabátként terül rám, ha megfagyna bennem a remény és enyhet adó hűvössel, ha hömpölygök izzó lávaként...

REMÉNY

Rád gondolok, s fényben fürdik lelkem tengere,

engedj közelebb, lélegzeted leszek,

s míg csókjaid tavában el nem veszek,

a végtelen mámoros örvényében ölelkezem veled.

Szívem, mint pislákoló gyertya virraszt,

míg meg nem érkezel, virágzó kertemben

az örök tavasz te leszel.

Reményem vagy, mint Földnek a fény,

édes boldogságodra szomjazom,

az éj tornácán, neked világít csillagom.

TE

Az idő vállkendőjének redői közül előkerül egy olyan emlékkép, melyet álmaim pora rég ellepett.Ma mégis, valami oknál fogva friss szél perzselte újra karcsú árnyát,de már nem ordít kábán, már nem fojtogat.Mára már nem hömpölyög kisírt szemem árjában a tudat, hogy egykoron, az ördög szerelmese voltam…Oldott lúggá forrtak rég kimondott szavai, miszerint én voltam az egyetlen, az égiek által neki rendelt angyal. Mennyire naiv, mennyire elvakult voltam,mennyire hittem minden égig érő vallomásában.Akkor is hittem, hogy én vagyok egyetlen angyala, amikor szekrényem mélyén lapultak molyrágta angyalszárnyaim és a holdbőrbe öltözött, törött, rongyolódott glóriám, jelenem romjai közül kacsintott szemeim vérző tükrében. Ám sorsom fénycsomót kötött szétoszló álmom halovány szálaiból, majd amikor zokogó lelkembe markolt a végzet fagyos keze, megjelentél Te, Édesem.Általad sikerült tisztán látnom. Általad értettem meg az igaz szerelem végtelenbe beleágyazódott igazát. Fényt préseltél addigi vakvilágomba, hogy lássam, érdemes vagyok arra, hogy valaki számára én legyek az első, a legfontosabb.Már nem ütközik a tehetetlenség falába néma sikolyom, amikor ünnepnapokon a „majdnem lehet” szavakon peregnek a percek.Mára, ha eszembe jut kendőmbe gyűrt múltam, csak egy pillanatig pernyéllik emlékeim füstje mögül, majd ostoba közönnyé válva keblem fészkén megpihenve leli halálát. Mára már csak jelenem van, Veled.

OVERWRITE

(nem torpansz meg)

Ó, te drága, fáradhatatlan szívem,

hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,

hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem

mégsem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább,

hányszor alszik ki mélyedben a tűz,

majd érzem újra benned éles melegét,

egy pillanatra megállsz, reménytelennek tűnsz,

majd újra nekilódulsz múltat feledvén,

és csodát áhítva szenvedéllyel töltődsz

helyettem is hiszed jövőm igazát,

ha marcangol a kín, egy pillanatig gyötrődsz

de hamar újra érzed az öröm illatát

álom-üst fortyog benned, mint a láva,

a legsűrűbb méz is mélyedből ered,

bátran indulsz el minden vad csatába,

majd győzelem tölti minden szegleted.

Az időknek tükre nem hagy nyomot rajtad

nem félsz, hogy a csend árnyát veti rád,

bérc-nyomta kővé változol a bajban,

nem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább...