AKARLAK

...Nélküled szívem élve haldokló árnyékkép, ágaskodó tüskék folytogató karjában sebzett madár, magányos méregpohár, amit vergődésem kényszere kiivott már, és lassú elmúlás sorvaszt örökkön, ameddig rám nem emeled gyönyörű tekinteted,bölcsőként ringató karjaid között megpihenhetne gyökerestül kitépett létem, mely ködfoszlány-délibáb ígéretében hinni vágyik oly jövőben, ahol fontosak szerető szívek, örök tiszta érzésben megnyugvó lelkek, egymás harmatában fürdő, izzó kéjkoszorúba font testek...

SZENVEDÉLY

Mint kínzó kényszer egy el nem szívott cigaretta után úgy kúszik bőröm alá a vágy.Állok sután. Perzsel, hevít s közben jéggé dermeszt, őrjít a késztetés hogy megizzadt karodban találjon a hajnali ébredés. Mély hangod kábítószer a fülemnek, a képzelet festette arcodtól bennem pajzán gondolatok születnek. Az álmomban, zárt pórusaim rejtekében boldogan merülök el a magam alkotta, titkos buja szenvedélyben. Várom, akarom, hívom a bizsergést, zsibbadást idéző vad vágyak játékát, lehunyt szemem mögött bűvölöm valótlan tested igéző árnyékát. Ha tehetném, életet lehelnék szellemként kísértő, vibráló alakod mágneses völgyébe hogy magával ragadjon e mesés káprázat mámoros örvénye.

NINCS JÖVŐM NÉLKÜLED

Míg a jelen más vágyait éled én még őrzöm múltunk illatát,s álmaimon arcod villan át...Még csókod tüze izzik ajkamon, nyelvemen ízed édes emlék,bőröd bársonyát ujjamban hordom,minden percben karodban lennék...de hol van a meghitt menedék?Ölemben vágy lávasága ébred,éhezem tested vad ostromát...Még mosolyod ragyogása ébreszt,szívemben szikrákat gyújt tüzed,minden álmom örökkön tiéd lesz,és e titkos, drága szédület;mert nincs jelen, s jövő nélküled...

Testem atomjait átitatta léted.

Tudatom Veled forog.

Általad,érted élek.

MARADJ VELEM

Maradj velem, ha utcák vadonában, nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok és összefog mindenki ellenem. Bűn buktatóin ne botoljék lábam, védőn, mint vándort ráboruló lombok, takarj be s fordítsd befelé szemem. Maradj velem s kísértetes magányom rémségeit rámzúdulni ne engedd, s ha lelkem tépelődve sok talányon szenved: szép szavaira nyisd meg a fülem. Maradj velem, ha úttalan utakra terel a képzelet vad vágtatása, ha nyugtalan szív tétován vezet s kalandok fényei után kutatva,nyugalma sírját esztelenül ássa: tedd homlokomra hűsítő kezed. Maradj velem, ha elragadna lázam, fékezz, ha vérem és vágyam csihol még, sötétre szürkít már az alkonyat. Mind mélyebbre kell magam alázzam s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék: te szólj helyettem s vedd el hangomat. Maradj velem, ha éj sötétül kinn-benn és benne elmerül és semmivé lesz minden, ha mindent elhagyok és elhagy minden: örök szépségre s ifjúságra élessz s maradj örökre Te, csak Te velem.

HOGYAN SZERESSELEK?

Mondd, hogyan szeresselek? Vakon, ahogy az idő szűk gödrébe tűnik el nyomtalan? Vagy vadul égve, fájva, gyötrőn húsba tépő kínnal? Hogyan szeresselek? Riadtan hajtsam előtted alázatra szomorú fejem? Vagy kínmosollyal nyílt arcomon nyújtsam feléd kezem? Mondd, hogyan szeresselek? Szelíden, ahogy kezed pihenne nyitott tenyeremen? Vagy tudatosan, miként küldöm ölelésem az éteren? Mondd, hogyan szeresselek?

TAPINTAT

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség mely, mint valami csodálatos zenei hallás örökké figyelmeztet egy embert mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak, és mi olyan "jó", hogy ellenségünk lesz ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi az, ami a másiknak fájhat. S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban felhők között közeledő láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.

Olykor néma éjben felsikítok, mert reménykedve vágylak, vagy ébren, reszketve kucorgok az ágy mélységes ölében, annyira félek, nem enged a Sors szeretnem Téged, mert önzőségnek véli gyarló létem, egyetlen életképem imitáló látszatnak hiszi. Mert való, hogy csak látszat éltem, csak hamisság minden szívverésem, ha nem szánthat égető tüzem örök billogot selymes bőrödbe, ha ujjaim hegye nem vésheti szöveteid mélyébe szerelmes verselésem. Ha nem írhat kottát vérem zubogása barokk szonettek lágy hangöblének, amikkel kényeztetném riadt lelked, mikor hanyatló napkorong királyságán ül trónt a hold pimasz képe. A felszakadó fojtó érzet lassan megnyugvást talál, miként örökkön kóbor vándor egy percre megáll s először terül el benne az a bizonyosság, hazaértem, otthonom rám talált.

OLYAN VAGY

Olyan vagy, mint az ópium: magamba szívlak, s minél többet, annál jobban kell az a többlet, amivel a delírium átlendít egy másik világba, - Hozzád, - kábulatom oka és tárgya egyszerre vagy, - s amikor nem vagy, Te vagy, aki aludni sem hagy; e nász nélküli nászi ágyon, e magányos éjféli órán Te vagy hideglelős hiányom és Te vagy az elvonókúrám is.

Olykor pokol mélyéből vágyakozva pillantok fel, Angyalok lágy muzsika-szavát szomjazva, tudván, hogy gyarló és esendő létemnek megtisztulva kell eléd borulnia, ha kiérdemelni vágyik, hiszen a Sors olykor hazug mosollyal koncot dob elém, és elhinti lelkemben a reményt, elérlek egyszer teljes valómmal és hozzád méltóvá még formálhat a benned gyökerező jóindulat...

REZONANCIA

Minden megtudható egy emberről, a jelene, múltja, jövője, tán a legfontosabb titkai is - csak az nem, hogy mitől lát benne csodát egy másik. Hol rejlik benne a reménynek az a megtestesülése, amitől egy léleknek egyszer csak érdemes lessz élni.

RAGYOGÓ VIRRADAT

Egy világ ébred itt e virradatban, emelkedik a nap, a gyönyörűség,

mindörökké ölellek, mozdulatlan, s örökös lesz a nappal, mint a hűség. Emelkedik, kiáltanám zokogva, hogy látva-lásd, hogy élünk, a vigaszt; s a föld füve, hegye, folyója mondja, s a mindenség ragyogja ugyanazt. Emelkedik e kettős virradatban, nézd, emelkedik ugyanaz az ég, én szorítlak magamhoz mozdulatlan, és ragyog, ragyog ugyanaz az ég. Virrad. És hogy szerelmem itt marasszon én ragyogok és többé el nem alszom.

HOZZÁD ZUHANÓ

Álomtalan éjszakán önmagukba fordulnak a fények úgy izzanak fel a gondolatok hogy lassan elégek .Elmondhatatlanul szép ez a hosszú-hosszú repülés fáradt csodába takarózom és szállni akarok még .Csillagom, ma az éjszaka olyan közelre hoz hogy megszépül a vers zuhanása,avarba zizzenő fenyőtoboz lesz a szó, és mélyen belül zendül a rím .Szívembe burkolózom és elfelejtem a hideg esőt odakint,ma ez a zuhanó vers szállingózni kezd, és suttogni neked és tétova mozdulattal egy percre érinti kezed és ebben a lélegzetnyi érintésben minden ott van ami hozzád vonz .De sohasem mondtam hogy mióta láttalak a csend sem lehet a régi,a fülem a hangodért fáj, és még a sóhajom is az életedet éli .Ma újra megkereslek a gyertyalángban és amikor a tűz játékában megcsillan a szemed hozzád sodródom feloldva szélzúgásban s mint imát mormolom, csillagom, nevedet.

HIÁNYODBA GÖMBÖLYÖDVE

Soha magány nem tépte így vérző szívem, soha ennyire nem égett belém egy szerető mosoly képe.Vágyakozásom törött üvegcserepein járok ,a foszló naplemente képével fájdalmas üzenetet váltok.Lecsorgó könnyem fátyolán át hiányodba gömbölyödve a holnapba átsegítő idő tétova, könyörtelen ólommozgását figyelem... És csak az őrjítő kattogás marad, emléke érintésed gyönyört fakasztó puha álomképének.Körvonalad tökéletes ívelésén merengek miközben igéző vágyad ízét sóvárgó ajkaim között érzem.Csak lennék törött szárnyú mégis szárnyaló pillangó hogy lágy ujjaid hegyén megpihenjek.Még gyógyulok és új életre kapok...éledezve figyellek... miként éjjel lopva gyönyörűségedbe feledkezem, látatlanul a függöny ráncain át vigyázlak, ha nem lehetek Veled... Kényeztető fürdőd párájában leszek a tükrön kirajzolódó pár szavas üzenet, amit a balzsamos illatú éjből feléd nyúló hold keze vés arcod visszaverődésébe...

Tükrödként óriási volnék...hogy lásd, a maga teljességében, amit még soha...kiterjesztett angyalszárnyad, mint fehér tollkörvonalad...a belbecsed pedig belőlem tükröződne vissza Rád, ahogy a kelő nap erőlködő sugarát vetíti a tükörkép tovább, segítve megnövelni erejét...így növelném a benned összegyűlt és tűzbe lobbant sugarakat, hogy lásd a fényességet Önmagadban...lobogó, meleg szívedet, fehér nászágy-tisztaságú lelkedet...és ha Magadat megtaláltad "bennem", már érteni Fogod, mit is jelentesz nekem...

Csak egy érintésre vágynék, hogy nyugtalan szívem újra finoman nyaldoshassa partodat, miként fodrozódó víztükröm vigyázója vagy...

TE IS?

Álmodtam rólad s most nem tudom: Vagy-e?-ott túl az álmokon,s nemcsak bennem rebbenő árnyalak? Ébren még soha nem láttalak... Álmodsz-e rólam mondd,Te is? Rezdülök olykor benned is? Vágyod-e azt, hogy várjalak? Most becsukom szemem: Hogy lássalak...

Elmémbe mint a fémbe a savak ösztöneimmel belemartalak....

ÉRZÉS

Messze jársz, távol jársz mégis...Hallak.Látlak.Tudlak.Érezlek.S nem tudok Tőled elég távol lenni ahhoz hogy idegen légy.Itt vagy.Élsz, laksz bennem akár az Élet.Benne vagy a percben, a térben, a létben.Figyelsz, kísérsz akár a tárgyak, mik körbeölelnek.Belémivódtál mint szavak a sorok között.Részem vagy.Hozzád tartozom.

ÉRTED VAGYOK

Amikor egész testedből kivetnéd azt, ki vagy: önmagad,s mikor már minden hang belül tapad... Amikor a térdre rogyó zuhanásban már semmit nem remélsz, csak élsz - mert vagy és már nem kergetsz fáradt álmokat... Amikor már nincs benned kérdés, csak érzed, ahogy hull szét az egész, mi testedben valaha egy volt: szív, lélek, erő, ész... Jöjj és mártózz meg mosolyomban - én már érted vagyok.Pihenj meg szárnyaimon és lebegj egy mozdulaton - hisz én azért vagyok, hogy őrizzem a pillanatod.

SZEMEMBEN KÖNNYÉ FÁRAD

Jöttödet várja örök templomcsendem,de lépteid neszét elhordja a szél.Hol reményben, hol kínban vérzik el a lelkem,testté-lett hiányod elárvultan fél.Gyere, kötözd be fájó szívverésem, derekamra fond két nyugtató karod.Rólad merengek lágy távolba nézve,de visszfényként csak magányom ragyog. Szememben könnyé fárad távolléted, úgy szomjazok Rád, mint viharra a föld.Árnyékodhoz simulnék puhán, észrevétlen,csak érezzem újra, hogy van hozzám közöd.