Olykor néma éjben felsikítok, mert reménykedve vágylak, vagy ébren, reszketve kucorgok az ágy mélységes ölében, annyira félek, nem enged a Sors szeretnem Téged, mert önzőségnek véli gyarló létem, egyetlen életképem imitáló látszatnak hiszi. Mert való, hogy csak látszat éltem, csak hamisság minden szívverésem, ha nem szánthat égető tüzem örök billogot selymes bőrödbe, ha ujjaim hegye nem vésheti szöveteid mélyébe szerelmes verselésem. Ha nem írhat kottát vérem zubogása barokk szonettek lágy hangöblének, amikkel kényeztetném riadt lelked, mikor hanyatló napkorong királyságán ül trónt a hold pimasz képe. A felszakadó fojtó érzet lassan megnyugvást talál, miként örökkön kóbor vándor egy percre megáll s először terül el benne az a bizonyosság, hazaértem, otthonom rám talált.