Álomtalan éjszakán önmagukba fordulnak a fények úgy izzanak fel a gondolatok hogy lassan elégek .Elmondhatatlanul szép ez a hosszú-hosszú repülés fáradt csodába takarózom és szállni akarok még .Csillagom, ma az éjszaka olyan közelre hoz hogy megszépül a vers zuhanása,avarba zizzenő fenyőtoboz lesz a szó, és mélyen belül zendül a rím .Szívembe burkolózom és elfelejtem a hideg esőt odakint,ma ez a zuhanó vers szállingózni kezd, és suttogni neked és tétova mozdulattal egy percre érinti kezed és ebben a lélegzetnyi érintésben minden ott van ami hozzád vonz .De sohasem mondtam hogy mióta láttalak a csend sem lehet a régi,a fülem a hangodért fáj, és még a sóhajom is az életedet éli .Ma újra megkereslek a gyertyalángban és amikor a tűz játékában megcsillan a szemed hozzád sodródom feloldva szélzúgásban s mint imát mormolom, csillagom, nevedet.
