Soha magány nem tépte így vérző szívem, soha ennyire nem égett belém egy szerető mosoly képe.Vágyakozásom törött üvegcserepein járok ,a foszló naplemente képével fájdalmas üzenetet váltok.Lecsorgó könnyem fátyolán át hiányodba gömbölyödve a holnapba átsegítő idő tétova, könyörtelen ólommozgását figyelem... És csak az őrjítő kattogás marad, emléke érintésed gyönyört fakasztó puha álomképének.Körvonalad tökéletes ívelésén merengek miközben igéző vágyad ízét sóvárgó ajkaim között érzem.Csak lennék törött szárnyú mégis szárnyaló pillangó hogy lágy ujjaid hegyén megpihenjek.Még gyógyulok és új életre kapok...éledezve figyellek... miként éjjel lopva gyönyörűségedbe feledkezem, látatlanul a függöny ráncain át vigyázlak, ha nem lehetek Veled... Kényeztető fürdőd párájában leszek a tükrön kirajzolódó pár szavas üzenet, amit a balzsamos illatú éjből feléd nyúló hold keze vés arcod visszaverődésébe...
