ÚGY LEGYEN

Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy "úgy legyen". És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy "úgy legyen". És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen.

MARADÉK IDŐ

Hogy miért szeretsz engem, és miért találtál rám, honnan indultál, és meddig maradsz, napok, hetek, hónapok, évek… nem nézek vissza, túl mély a távolság. Tán egyszer megsúgják az álom- Istenek, hogy miért te és miért én lettünk az együtt-, egymásba-, szerelembe-lélegzők. Tegnap még a versek hangja harapott szelíden ajkamba, feledni akartam az álmaimat karcoló csókok véres ízét. A kiejtett hazug szavak keresztként vésődtek homlokomra, inakat tépett, csontokat tört a hiány, szemem mögé, árkok mélyébe sírtam egykor volt önmagamat. Az alkony puhaságába nyúltál értem, sóhajaim az egeken túlra, egy elhajított kavicsálomba hullottak. Maradék időmet tengerre fektették az Istenek, széllel játszva, hullámokhoz simulva, szótlan széttártva kezeimet. A fényt kerestem,a kapaszkodót, a kérdést és a választ, egy némán zuhanó csillagot. Ma a szerelem a falra rajzolja árnyékodat valóságként, ahogy az est illatodat szobámba zárja, résnyire nyíló ablakomra lehelem neved, sziluetted fénye táncol a szememben, ujjaimmal játszok szádon, megrajzollak a jövőnek,a rám hajló horizontra vésem a hidat, és hozzád indulok… Veled. Életed újra és újra életemhez kanyarog, csönded vagyok lelked szigetén, szívedbe gömbölyödve zajongok, ki és betakargatom átutazott álmaink. Véred egyre hangosabban zubog, szíved lüktetése világom öblében pihen, árnyékomhoz fekszel, vágyam érinted, szétáradsz bennem estéből reggelre, majd elcsendesülsz fáradtan a szanaszét hagyott sóhajokban. Álmunk szemünkre csukódik, csattan az est guillotine hangja, ma könnytelen feloldozás van, ma alszanak az Istenek, ma nincs bűnös, ma nem lehet áldozat. Holnapra levetkőzöm benned, hogy könnyű legyen az újabb átutazás, átölel minket ez az ismeretlen szédülés testünkre indaként fonódik az örökké tartó szárnyalás. Pedig félünk… hisz tudjuk… nem hosszú életűek a törtszárnyú lepkék, de addig is tarts magadban, mintha ki és belélegeznél. Szorítsd arcom arcodhoz, s vigyázz rám, úgy ahogy kezem fogtad a decemberi szélben, és én azt súgtam az égi oltár elé térdepelve… mindörökké veled... Csupasz vagyok, nézd … szememben kattog az idő, szívem szerető burkod nélkül csak egy magányos dermedt vérfolyó… gyere, áradj velem… sodródjunk tovább időtlen világunkba…

MOST ALSZIK A VÁGY

Most alszik a Vágy álomba szenderülve. De itt hagyta némán a meghittség szavát. Ölelkező lelkünkben hárfa húrján zengő, szerelmes dallamát. Mikor a válladra hajthatom fejem, mikor csak fogni akarod a kezem, mikor ölelésed, lágyselymű bársony, mikor csendes nyugalom fekszik velünk az ágyon, mikor egy sóhajnyi csók lelkünkben kincset ér. Hálát adsz az égnek, ezért a Szerelemért.

AKKOR

Akkor majd csak próbálok levegőt venni, némán hallgatni ahogy az eső vájatokban csorog végig a reszketeg ablaküvegen, mint olvadó hó a tűnő téli éjen, mikor apró reménysugár cirógatja végig a félénk, hidegtől terrorizált rügyeket, úgy bontogatom érzékeimet, próbálgatom érzéseimet rajtad, veled és néha nélküled, míg lecseppen az utolsó esőcsepp, aranylón hintázik az ablak- párkány szélén, és mint Dalí órái, úgy folyik le a fákról a hirtelen köddé váló akaratos idő,testet ölt egymás karjában, mint sosem tapasztalt vágy és én csak próbálok levegőt venni, hogy élhessek együtt ezzel az érzéssel, amit sem megfogalmazni sem megmagyarázni, sem elüldözni nem tudok, nem lehet...

A MINDEN KÉPLETE

Egyenlők vagyunk.

Ha kivonlak magamból, a semmi marad.

Tudod,a széttört álmokon fészkelő tucatnyi vándormadár közül az egyik mindig hazatalál.

CSAK NÉZLEK,CSAK HALLGATLAK

Átformáltál, mint teret a határ,mint akaratot a szelíd szó,mint nyugodt víztükröt a forró éji vihar,mint fekete téli estét a csillogó első hó. Csak nézlek, figyellek,szemhéjam rég belesimított Téged tudatalattim rejtekébe,nevetőráncot vésett a szemem alá minden mosolyod.Szemem íriszében őrzöm szép szemed kékjét,ajkad pírré válva arcomon,erős válladon pihen este minden csüggedt, fáradt sóhajom. Csak hallgatlak,szavaid, ahogy formálódnak okos homlokod alatt,hangod árnyalata, mint a tenger színe úgy változik mindig. Suttogásod szelíd, ahogy enyhe szellő simogatja a vizet csillogó kékre váltva azt,hogy a napfény úgy csillogjon felszínén mint szerelmes,bennem fénylik a remény. Ha komolyan szólsz, hangod tükre a mélység s mint gyakorlott hajós, ki komolyan veszi a vizet úgy evezek veled én, önnön mélységed felett szavaid tiszta felszínén.Én büszkén gondolom: te élsz!Benned a természet szelíd, s vadsága együtt a mindenség,egy cseppnyi létben velem. Most csak hallgatlak, de nem hallak,érezlek folyton ahogy leheleted a fülemben lüktet mikor vágyad hangtalan sikoltom. Szemeddel nézek s hangoddal szólok,Te értem látsz,értem szólsz. S mint vízben a két elem úgy váltunk mi eggyé,így lett a szerelem nekem a Te neveddé.

ÜNNEPET ÜLVE

A szeretet ünnepe hamuszín árnyéka koszorúba fonja a csonka tegnapot,s míg sötétbe olvad a fények játéka hinni-akarással hozzád simulok.Ez eddig elnémult, fáradt örömöm andalító varázsodtól újjászületik,s mint sorvadót a láz izzásod gyötör,szelídléptű sóhajommal összefonódik.Szívem mécsesén pislákol egy láng zsoltárok hangján halkan dudorászik,szavakba csorbul ajkamon a vágy majd ünnepet ülve - karjaidban alszik.

BOLDOG KARÁCSONYT!

Annak, aki szeret, tulajdona az egész világ: a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál. A szeretet által előtűnik a fejben a gondolat, beteljesedik az alkotás, termékennyé lesz az akarat, és megvilágosodik az út, amelyet az Élet neked szánt.

ANGELUS

Ha száműzne az Isten, mint esküszegő hitványt, mert igéd szentebb nekem minden igénél, Te Istenné válnál és új hitem gyanánt ígéreted volnék - különb a többinél. Ha száműzne az Isten, mert szégyellne engem, hisz árnyékodat is végigcsókolom, Te volnál az új hitvallásom, melyben szent üdvömet féltőbben óvom. Ha száműzne az Isten, lemondana rólam és rajtad kívül nem maradna másom, csöndeddel telve térnék nyugovóra, csak szent oltárodon volna maradásom. Ha száműzne az Isten a széthulló világból, mert érlelődő bűneim újabbakat szül, kilépnék az egyház forgatagából, s csak Téged dicsérnélek rendületlenül.

HOGY MONDJAM EL?

Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek, mint feslő bimbó a harmatot? Hogy mondjam el, hogy kezem reszket, és alva-ébren rád gondolok? Hogy mondjam el a titkos sóhajt, a vágy-burjánzó éjszakát? Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek, mint szorgos méh a nektárt? Hogy mondjam el, hogy égi enyhet terítsz lelkemre, és a feledést? Hogy mondjam el, hogy benned égve életparázsló kedv derít? Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek, mint szomjas föld a szakadó esőt? Hogy mondjam el, hogy csókba fagyva véled pusztulni üdvöt ér? Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek, mint holdsugár a bűvös éjt? Hogy mondjam el a távol estet és a borút, ha búcsúzni kell? Hogy mondjam el, hogy mondjam el? Hogy mondjam el ha elmondhatatlan?

Tudod, arra gondoltam, hogy két embernek, ha azzal a különös szeretettel szeretik egymást, azzal a különös, szárnyakat adó érzéssel, akkor nekik, soha nem szabadna összekötni az életüket.Össze van az csomó nélkül is csomózva,a kötés csak rontana rajta.Az érzés egymásba ömlő két folyó, amint megérkezik, amint révbe ér, akár ha az óceánba is, megszűnik létezni tovább.A kötés nem összetartja, hanem rabbá teszi a szerelmet.Kössék össze az életüket azok, akiknek a szeretet a megérkezést, a mindennapi biztonságot jelenti.S ha elszürkül, hát elszürkül, a célját úgy is, szürkén is teljesítheti.Egy fedél alatt a legcsillogóbb szem is fényét veszíti, idővel minden fényét veszíti, és talán így van jól,jönnek a békés hétköznapok.Egy fedél alatt elkopnak a szárnyak is, a szerelem az nem tűri a rabságot, ő repülni akar, ha bezárják, megszökik.Feladata, hogy életben tartsa önmagát, minden pillanatban keressen, keresse azt a másikat, soha meg ne nyugodjon, mindig boldog legyen, és mindig gyötrődjön.De soha ne engedje elaludni magát, ébernek kell lennie, hogy a kincs ne váljon kaviccsá.

Vágynék most Veled lovon ülve boklászni a hóban, összebújni...forró leheletünk látni hidegben..lecsöppennö vízcseppet gallyról..érezni, ahogyan megkivánsz.....Fának döntve Tied lenni, mig a lovunk, hó alól kaparja ki a zsenge füszálat... és forró párájától megolvad a hó..Míg tőlünk a szenvedélyünktől.....lángba borul az ég és a havas táj...

ÍZEDET ÉRZEM MÉG A SZÁMBAN

Ízedet érzem még a számban,orrom még őrzi illatod.Bőrömön ott az érintésed,fülemben sikolt sikolyod. Szememben megtapadt a képed,lelkemben lelked nyomata.Szívemben lüktet lüktetésed,ereimben véred dala. Lélegzeted fészkel tüdőmben,agyamban vibrál örömöd.Izmomban kéjed feszülése,ahogy szinte csontom töröd. Belém ivódtál,én vagyok te,összeköt minket száz fonat.Én szisszenek, ha megkarmollak,te hördülsz, ha – mint gyorsvonat – Átgázol rajtam izzó tested,vagy hegyomlásként eltemet.Egyek vagyunk, egy test egy lélek,és ez másként nem is lehet.Hisz ízedet érzem még a számban,orrom még őrzi illatod.Bőrömön ott az érintésed,fülemben sikolt sikolyod.

Mire jó a szárny annak aki nem érzi hogy simogatja a szél?

A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.

Ha két rokon lélek egymásra találva feltárja belsejét,sorsuk el van döntve.

HIT

A fény harcosa hisz. Hisz a csodákban, és mert hisz bennük,azok meg is történnek vele.Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztatja az életét és mert biztos benne, meg is változik.

Bízik benne, hogy rátalál a szerelemre, és mert bízik benne, rá is talál.Olykor kiábrándul.Olykor megsérül.De a harcos tudja, hogy megéri hinni.Mert minden vereségre két győzelem jut.Ezt mindenki tudja, aki hisz.

SMARAGD 5D

Az alábbi átirányító link elvezet hozzám,

amennyiben a belső körhöz tartozol.

http://phoenix-36.spaces.live.com/

JEL

Az ember tele van félelmetes felfedezésekkel, amelynek eléréséhez veszélyesebb vidéket kell meghódítani, mint a jeges torkú északi földet, elszántabban kell küzdeni, mintha utolsó napjainkat próbálnánk évekké nyújtani, tisztábban kell látni, mint bűntelen gyermekkorunkban, és néha süketté kell válni, hogy talmi felhangok ne térítsenek le a helyesnek vélt útról, álszentségük ne vessen minket a csalódás futóhomok-csapdája, amelyben annál jobban süllyedsz, minél inkább szabadulnál belőle…elszántságunkat, bátorságunkat féltett kincsként kell őriznünk, miként a sivatagban kóborló lélek szorongatja utolsó csepp vizét a kulacsban…és útra kelünk…de az utazás megváltoztat, s mikor visszatérsz már nem leszel ugyanaz, itt és most el kell döntened, van-e hozzá bátorságod, akarod-e a való életet, vagy csupán aláfestő zenéjét hallgatod a táncnak, melyet mások lejtenek a Végzeteddel…a meghódítatlanul előtted álló vidék, nem más, mint önnön lényed…ismerned kell magad, ahhoz, hogy szerethess…a szeretet és szerelem a benned rejlő ember érzelme, ha nem kap szeretetet saját valójából, akkor nem képes igaz érzelmeket viszonozni…veszélyes fegyverré válunk, ha sárkabátunk alá bújunk, magunkat ezer sebből vérezni hagyjuk, és azt sem hisszük, ha más bekötözni vágyik sérülésünk, önzetlenül, csupán azért, hogy érezzük, vigyáz ránk…tudni kell védelmezni a benső békét, aki minden elébe helyezett ártó szót magára aggat, az csakhamar olyan szörnyű teher alatt görnyed, hogy útját képtelen lesz folytatni, a szitkok és igaztalanságok maguk alá temetik és örök uralmuk alá hajtják…de ha hiszed a feléd kinyújtott kéz igaz melegét, ha meghallod a csókban rejlő némaság üvöltését, ha hinni tudod, hogy megérdemled a feltétlen szeretet békéltető ölelését, akkor célba értél…s ekkor mezítlenre kell vetkőztetned tested, hiszen újjászülettél, s a valósággal farkasszemet nézve ki kell állnod a fénybe, s hangtalanság csepegteti füledbe mézédes szavait, megjelölt rá az Élet, hogy őszintén szerethessenek és igazán szerethessél…

SZÍVDOBBANTÓ

Íveket hajlítasz körém zuhanó csillagok fényéből, gömbökbe simítod fáradt nappalom, szerelemmé sóhajtod bennem romok közé hajított virágtalan álmom. Hogy elérjelek szerelem-öleléseidben, hidakat feszít közénk az estvilág. Csend-osonva örvényedhez szelídülök, nem törődve pironkodó isteneinkkel egymásba bújunk szemérmetlen pőreséggel. Szemed fényében tükröződik testem, súlytalanná vetkezem álmaim a ruhákat szaggató ölelés levegőért kiált, zihál bennünk a domborodó sóvárgás. Virrasztó önmagam hozzád szoktatom. Szétdobált vágyaink tompán a padlóra zuhannak, a szavak nélküli pillanatok ajkunkon csókká zsibbadnak. Olvaszd testemre ujjaid táncával a szikraként ölelt alkonyaink lángját, gyere, sikolts velem, ebben a szívdobbantó álomvilágban, hol az idő lassan elapad, s mezítelenre tépi körülöttünk a falakat. Kapaszkodj kúszva leheletembe, bújj ölembe ringva, légy csendesen kedvembe, hagyd, hogy kigombolt lelkedbe hímezzem feloldozatlan titkaim, s átlépve e csupasszá törött csendfalakon, pilláid alá álmodom a holnapok gyermekeit.

VÁGYAKOZÁS

Szeretnék madár lenni, ki hozzád elrepül, olyan, ki érted minden rosszat elkerül. Boldogan szárnyalni a felhők között érted, leveledet vinni, ahova csak kéred. Édes lenni ajkadon, mint a méz cseppjei s ontani szomjadat, mint forrás hűs nedvei. Vagy kenyeredként az asztalon nyugton várni, hogy mindig könnyedén meg tudjad találni. Kabátod lenni a hideg, zimankós télben, melegíteni, hogy szíved lángja ki ne égjen. Forró teaként átjárni tested minden kis zugát, s megcsókolni belsőd minden kis hajlatát. Könyved lenni, mi rosszat sosem ír neked, örökké csak arról mesél mennyire szeret. Vagy akárcsak egy poros kép, mi figyel reád, ellenőrzi életed minden pillanatát. A legutolsó koszos, vásott ruhadarab a széken, ami még érzi jelenléted a szobában egészen. Csupán egy kis porszem, ami csak néha látszik, ha ragyogó szemed fénye alkonyatkor rávilágít. Párnád lenni, amire este fáradtan lehajtod fejed, s álomba ringatni gyönyörű testedet. Átölelni takaróként minden porcikádat, s vágyni, mindig csak vágyi, örökké teutánad.

VIGYÉL AZ ÁLMAIMON TÚL

Vigyél az álmaimon túl, s röpíts magaddal a valóságba! Legyél elcsitult viharom békét hozó, ékes szivárványa! Csend vagyok, mely nesztelen fekszik előtted – mint meztelen lélek az Isten templomában. Békesség az otthonom. Arcod, hangod érintését vágyaimba ágyazom, s hagyom, hogy ringasd értem mozduló karodon. Fény vagyok, mely fehéren ragyog elébed, s őrzi lépted, hogy el ne tévedj… Már oly régóta suttogom öröklétbe sírt bánatom – de most a szó észrevétlen átformálódik ajkamon. Mert Érted dobban a szívem – átléptél lélek-kapumon. Túl a valóságon, túl a vágyakon. Tagadom, vagy vállalom: másíthatatlan tény, hogy mellém szegődtél Sorsom írta utamon. S míg itt vagy, e képlékeny csodát, féltve-merengve tovább álmodom. Bár elfojtanám, de nem tudom…

A fájdalomra csak addig van értelme figyelni, amíg termékeny és gazdagít.Onnan kezdve, hogy értelmetlenül gyötör, jogom van megszabadulni tőle. Jogom van máshová nézni, mint ahol a sebem van.Jogom van derűsnek lennem, ha bajban vagyok. Kinevetni a végzetet.Jogom van fölfelé nézni, az égre, a sűrű felhők mögött látható egyetlen, fényes csillagra - ha odalent vihar, eső vagy áradás van...A szenvedésnek csak értelmesen van értéke.Különben nincs.

Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj.Hagyni kell, hadd vigye a szél.Homokba írni a bűnt, amivel megbántott más.Még mielőtt megjegyezhetnéd.

CSILLAGSZEDŐ MÁRIÓ

Tegnap Márióval lementünk a tóhoz. Már esteledett, amikor a vízben megjelentek a csillagok. Márió azt mondta, meglátom, éjszaka mindet kihalássza nekem onnan, ha mégis maradna néhány a rossz látási viszonyok miatt, azokat majd reggel összeszedi. Ma délelőtt is a tó felé mentünk, és tényleg nem voltak ott a csillagok, de Máriónál sem láttam egyet sem. Akkor meg azt mondta, hogy otthon őrzi őket az üvegszekrényben, de nézzek csak ki majd estére az ablakomon, addigra mindet felrakja nekem az égre.

Kiss Ottó,részlet

HÁTADRA SZÁRNYAKAT KARMOLVA

Ne várj tovább!Tüzek lobognak,ne várj tovább!Az izzás már kevés,égni kell most,elhamvadni akár!Tüzet gyújt benned minden égető érintés,miért reszketsz?A félelem még megbújik benned valahol,miközben tested már a szabaduló vágyról dalol.Minden mozdulatunk egymásba fonódik,minden tiszta szavunk suttogó sikollyá oldódik.Megszűnik a külön vált létezés átka,elég volt!Eleget vártunk már az egyesülés mámorára.Érints meg Te is,ne törődj semmi mással.Minden más hazugság,a szó,a remény,a vágy és még a szerelem is.Tűz kell most,vadul égni kell,tested a testemhez közel,Te is tudod már,nem baj ha elveszel.Önmagad nem őrizheted meg a féktelen lobogásban.Megszűnsz,feloldódsz a lüktető harmóniában.Anyagtalan ritmussá leszel,az örök létezés hulláma fut át testeden.Azért ölelünk hogy a kettőből egy legyen.Nem számít ha fáj ,nem számít ha kegyetlen.Nem számít ki volt már,most Te vagy,most Én vagyok az Egyetlen!Örvénylő kéj vagyunk,teremtő erő,így formálódik a Mindenség,az Egy sokkal több mint a kettő.Ki vagy? nem tudom... ki vagyok? nem tudod...De ölelésünkben újjá született az Élet,megtisztult a Világ,a szeretet újra élni kezdett,a szerelem ismét gyöngéd lett.Egy mindent elsöprő,minden gátat széttörő,esztelen és dühöngő vad és gyengéd egyesülés után.

SODRÓDÁS

Mind jobban imádlak, mint előző percben...sőt egyfolytában érzem, ahogy a szerelem szökik fel bennem, akár lázas beteg testéhez érve a higany szála...így szárnyal magasba vágyam forrósága, lelkem kívánsága…ahogy érintesz, mint a lázmérő vékony teste, akként simul hozzám lágy vonalad, titkod minden gyöngyöződő pereme...a világ végére vágyom eljutni veled, lelógatni lábamat a nagy semmibe, hogy megmutathassam, miként jelented egyszerre a kezdet és vég ígéretét, az örökkön örökké érzetét, a mindenség végtelenül sodró lendületét, szívem lázadásának enyhítését, gyarlóságom ismerőjét, lelkem ismeretlen ismerőjét, ragaszkodásom fűtött érzetét,önmagad bennem látott tükörképét.

SZENVEDÉLY

Leginkább ízekre szednélek - mint azt a pillanatot, mikor tárt ajtókként nyílunk egymásba, áradva hagyva a vad szenvedélyt csókot és ölelést harapva-marva egymásba, izzó-olvadó markolással engedetlen s elengedhetetlen egymásba fonódással égünk - és beléd simogatnám minden nevetésed és elszelídült mosolyaid csendjét és tekinteted melegségét is persze - s mindezt így egyben adnám-követelném füledre s nyakad vonalára tapasztott szájjal - remegve s mindig-mindig marasztva a percet mikor egymásba lehelve - mint Isten - teremtjük egymást újra és újra egymásnak.

ELLENÁLLHATATLAN VÁGY

Bőrödbe tépje vágyait,kegyetlen legyen azt kívánod.Térdre hullsz előtte,ha kell önmagad megalázod.Eldobod minden kincsedet,nem is volt talán ami fontos.Úgyis magától rád talál ,sosem vagy egyedül már.Mindig körülötted érzed bár merre is jársz.Mindenhol megidézed,foltos őszi parkban a lépteit keresed.Hangjának véled a szellőt és utcákon át kergeted .Arcát látod víz tükrére vésve,reszkető bőröd emlékszik még tenyerére.Úgy lépsz a köveken mintha Ő is hallaná,úgy simítod ruhád mintha Ő is láthatná.Hozzá álmodod magad éjszaka,érte ébreszt a reggel sugara.Nappal neki mosolyogsz,rá nevetsz fátyolos szemekkel.Csak szorítását éreznéd,egyetlen érintését.Csak megszolgálhatnád vad ölelését.Tépje a bőrödbe vágyait,írja testedre a múlhatatlan kéjt.Tegye gyönyörré a fájdalmat,idézze nappal is az éjt.Emléke életeken túl is veled marad,feledni soha nem lehet.Érte élsz újra meg újra minden földi életet.

VÁGY

Édes légy,mint az első bátortalan csók,melyben visszafojtott várakozás lobog.Reszkess a vágytól,de ne szólj semmit,már messziről halljam, ahogy véred ereidben robog.Légy mint kitörni készülő vulkán,csöndes,hagyd éreznem rettentő erőd.Ne érj hozzám,de szegezz magadhoz,mint szállni vágyó tárgyait az anyaföld.Minden porcikád értem égjen,csukott szemmel is lássam hatalmas tüzedet.Ujjad végében tudjam a lángot,most nem elég a csöndes,elringató szeretet.Akarj engem,mint ki öröktől akar,forró lehelet legyen minden ki nem mondott szavad.S mikor szememből a vágy könnycseppként kicsordul,majd akkor,csak akkor add nekem oda magadat.

MIKOR MEGLÁTTALAK

Mikor megláttalak, szerelembe öltöztem, hogy díszes ruhámban neked tesselegjek, s most oly boldogan röpülnék feléd, ha hívnál… mint a szabad égen szárnyaló madár. Ha nem vagy velem, olyan leszek, mint remegő falevél a gyenge ágon, mit lenget az őszi szél s ki fohászkodva várja, hogy szelíd napsugarad melege körülölelje. Nem engedhetlek el. Éltem nedűjét belőled merítem, ne hagyd, hogy kiszáradjak, e szomjúságtól meghalok. Szeress! Szoríts! És fogd a kezem. A magány léket hasít minden lélegzeten. Ne félj hát… Sorsodnak rögös, szűk csapásán mögötted lépkedek. Oly szorosan átölelve, hogy eggyé válok veled, s önmagad pusztító, vad szellemétől megvédelek. Maradj velem. Ékes ruhám díszei mögött egyszerű, szerető szívem dobog s két kezem puha párnáin mindig megpihenhetsz csak hagyd, hogy szeresselek.

CSENDEK

Vajon merre szöknek álmaink, mikor szemhéjunk alá sűrűsödik a lopakodó éjszaka, és ablakunkon halkan koccan magányos csillagok könny-zápora. Párnánk alá gyűrjük a nappalokat, reményeket firkálunk a holnap falára, ahol egykor a múlt bekeretezett sóhajai néztek szemünkbe örvénylő tangót táncolva. Talán át kéne aludnunk ezeket a nap ingájába kapaszkodó csendeket, de az idő kegyetlen serceg szívünkben, délibábot játszik a kinti fényben, s elfordítja fejét, ha árvára dúlt lelkünk vigaszért térdepel. Talán beléd kéne újra álmodnom magam, egyszervolt hol nem volt meséket súgnom, ahogy anyád simogatta ringató ölében, gyermekké mosolygott arcod. Csak valahogy a rőt hasadás marad el a hajnali fényrobbanás pillanatában, hiába nyitnánk ajtót, ablakot, a csend csenddé olvadt a nap foltjában, s a zaj sem zenél szivárványt az égre. Köd hátán köd lépeget most tapogatózva, nincs se kint, se bent, csak mi vagyunk …az élet peremére tapadva, álom és valóság közé szorult, csupasszá vetkőzött szerelemmel... ( egy halk dobbanás a burokban… a lélek a szív oltárán áldozatra kész…)

VÁDOLLAK

...Vádollak azzal, hogy általad önzővé váltam… Önzővé váltam, mert csak magamnak akarlak! Vádollak azzal, hogy miattad szomjassá váltam…Vádollak azzal, hogy éhezem… Tegnap jóllakattál, de a tegnap 86400 másodperccel ezelőtt volt és én ismét üvöltök érted! Vádollak, mert nincs lélegzetem… Vádollak azzal, hogy a tegnapi napot fájdalommentessé tetted, és ha Nélküled vagyok, újra fájni kezdek magamnak… Vádollak azzal, hogy melletted MINDEN lehetek, míg Nélküled SEMMI vagyok...!

NEVEZZ

Nevezz bárminek csak adj nevet nekem,hívj bárhová csak mehessek Veled.Érints bármikor csak érezzem meleged,mondj bármit csak hihessek Neked.Láss bárminek csak becézzen szemed,küldj bármerre csak visszavárjon hited.Tagadj meg bármikor csak tudjam szereteted.

AZT AKAROM

Azt akarom, hogy lángod fájón égjen, sóhajod szavába szakadjon a lelkem s egy életen át ifjú fejjel s vénen csak a Te szíved szeressen még engem. Azt akarom, hogy viharedzett sorsom és mélyembe búvó sok vesztett remény a te tenyeredben építsenek otthont, belőlük csirázzon ki a szenvedély. Azt akarom, hogy forrjon vágyam vére és jéggé hűljön, ha majd nem leszel, hogy együtt táncoljunk az élet zenéjére, s hogy minden utam Hozzád vezessen el.

AKARLAK

...Nélküled szívem élve haldokló árnyékkép, ágaskodó tüskék folytogató karjában sebzett madár, magányos méregpohár, amit vergődésem kényszere kiivott már, és lassú elmúlás sorvaszt örökkön, ameddig rám nem emeled gyönyörű tekinteted,bölcsőként ringató karjaid között megpihenhetne gyökerestül kitépett létem, mely ködfoszlány-délibáb ígéretében hinni vágyik oly jövőben, ahol fontosak szerető szívek, örök tiszta érzésben megnyugvó lelkek, egymás harmatában fürdő, izzó kéjkoszorúba font testek...

SZENVEDÉLY

Mint kínzó kényszer egy el nem szívott cigaretta után úgy kúszik bőröm alá a vágy.Állok sután. Perzsel, hevít s közben jéggé dermeszt, őrjít a késztetés hogy megizzadt karodban találjon a hajnali ébredés. Mély hangod kábítószer a fülemnek, a képzelet festette arcodtól bennem pajzán gondolatok születnek. Az álmomban, zárt pórusaim rejtekében boldogan merülök el a magam alkotta, titkos buja szenvedélyben. Várom, akarom, hívom a bizsergést, zsibbadást idéző vad vágyak játékát, lehunyt szemem mögött bűvölöm valótlan tested igéző árnyékát. Ha tehetném, életet lehelnék szellemként kísértő, vibráló alakod mágneses völgyébe hogy magával ragadjon e mesés káprázat mámoros örvénye.

NINCS JÖVŐM NÉLKÜLED

Míg a jelen más vágyait éled én még őrzöm múltunk illatát,s álmaimon arcod villan át...Még csókod tüze izzik ajkamon, nyelvemen ízed édes emlék,bőröd bársonyát ujjamban hordom,minden percben karodban lennék...de hol van a meghitt menedék?Ölemben vágy lávasága ébred,éhezem tested vad ostromát...Még mosolyod ragyogása ébreszt,szívemben szikrákat gyújt tüzed,minden álmom örökkön tiéd lesz,és e titkos, drága szédület;mert nincs jelen, s jövő nélküled...

Testem atomjait átitatta léted.

Tudatom Veled forog.

Általad,érted élek.

MARADJ VELEM

Maradj velem, ha utcák vadonában, nyüzsgő tömegben társtalan bolyongok és összefog mindenki ellenem. Bűn buktatóin ne botoljék lábam, védőn, mint vándort ráboruló lombok, takarj be s fordítsd befelé szemem. Maradj velem s kísértetes magányom rémségeit rámzúdulni ne engedd, s ha lelkem tépelődve sok talányon szenved: szép szavaira nyisd meg a fülem. Maradj velem, ha úttalan utakra terel a képzelet vad vágtatása, ha nyugtalan szív tétován vezet s kalandok fényei után kutatva,nyugalma sírját esztelenül ássa: tedd homlokomra hűsítő kezed. Maradj velem, ha elragadna lázam, fékezz, ha vérem és vágyam csihol még, sötétre szürkít már az alkonyat. Mind mélyebbre kell magam alázzam s ha rossz ritmusra hamisan dalolnék: te szólj helyettem s vedd el hangomat. Maradj velem, ha éj sötétül kinn-benn és benne elmerül és semmivé lesz minden, ha mindent elhagyok és elhagy minden: örök szépségre s ifjúságra élessz s maradj örökre Te, csak Te velem.

HOGYAN SZERESSELEK?

Mondd, hogyan szeresselek? Vakon, ahogy az idő szűk gödrébe tűnik el nyomtalan? Vagy vadul égve, fájva, gyötrőn húsba tépő kínnal? Hogyan szeresselek? Riadtan hajtsam előtted alázatra szomorú fejem? Vagy kínmosollyal nyílt arcomon nyújtsam feléd kezem? Mondd, hogyan szeresselek? Szelíden, ahogy kezed pihenne nyitott tenyeremen? Vagy tudatosan, miként küldöm ölelésem az éteren? Mondd, hogyan szeresselek?

TAPINTAT

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség mely, mint valami csodálatos zenei hallás örökké figyelmeztet egy embert mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak, és mi olyan "jó", hogy ellenségünk lesz ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nem csak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, pártolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal, vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik mi az, ami a másiknak fájhat. S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban felhők között közeledő láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.