Vigyél az álmaimon túl, s röpíts magaddal a valóságba! Legyél elcsitult viharom békét hozó, ékes szivárványa! Csend vagyok, mely nesztelen fekszik előtted – mint meztelen lélek az Isten templomában. Békesség az otthonom. Arcod, hangod érintését vágyaimba ágyazom, s hagyom, hogy ringasd értem mozduló karodon. Fény vagyok, mely fehéren ragyog elébed, s őrzi lépted, hogy el ne tévedj… Már oly régóta suttogom öröklétbe sírt bánatom – de most a szó észrevétlen átformálódik ajkamon. Mert Érted dobban a szívem – átléptél lélek-kapumon. Túl a valóságon, túl a vágyakon. Tagadom, vagy vállalom: másíthatatlan tény, hogy mellém szegődtél Sorsom írta utamon. S míg itt vagy, e képlékeny csodát, féltve-merengve tovább álmodom. Bár elfojtanám, de nem tudom…
