Vajon merre szöknek álmaink, mikor szemhéjunk alá sűrűsödik a lopakodó éjszaka, és ablakunkon halkan koccan magányos csillagok könny-zápora.
Párnánk alá gyűrjük a nappalokat, reményeket firkálunk a holnap falára,
ahol egykor a múlt bekeretezett sóhajai néztek szemünkbe örvénylő tangót táncolva. Talán át kéne aludnunk ezeket a nap ingájába kapaszkodó csendeket, de az idő kegyetlen serceg szívünkben, délibábot játszik a kinti fényben, s elfordítja fejét, ha árvára dúlt lelkünk vigaszért térdepel. Talán beléd kéne újra álmodnom magam, egyszervolt hol nem volt meséket súgnom, ahogy anyád simogatta ringató ölében, gyermekké mosolygott arcod. Csak valahogy a rőt hasadás marad el a hajnali fényrobbanás pillanatában, hiába nyitnánk ajtót, ablakot, a csend csenddé olvadt a nap foltjában, s a zaj sem zenél szivárványt az égre. Köd hátán köd lépeget most tapogatózva, nincs se kint, se bent, csak mi vagyunk …az élet peremére tapadva, álom és valóság közé szorult, csupasszá vetkőzött szerelemmel... ( egy halk dobbanás a burokban… a lélek a szív oltárán áldozatra kész…)
