Átformáltál, mint teret a határ,mint akaratot a szelíd szó,mint nyugodt víztükröt a forró éji vihar,mint fekete téli estét a csillogó első hó. Csak nézlek, figyellek,szemhéjam rég belesimított Téged tudatalattim rejtekébe,nevetőráncot vésett a szemem alá minden mosolyod.Szemem íriszében őrzöm szép szemed kékjét,ajkad pírré válva arcomon,erős válladon pihen este minden csüggedt, fáradt sóhajom. Csak hallgatlak,szavaid, ahogy formálódnak okos homlokod alatt,hangod árnyalata, mint a tenger színe úgy változik mindig. Suttogásod szelíd, ahogy enyhe szellő simogatja a vizet csillogó kékre váltva azt,hogy a napfény úgy csillogjon felszínén mint szerelmes,bennem fénylik a remény. Ha komolyan szólsz, hangod tükre a mélység s mint gyakorlott hajós, ki komolyan veszi a vizet úgy evezek veled én, önnön mélységed felett szavaid tiszta felszínén.Én büszkén gondolom: te élsz!Benned a természet szelíd, s vadsága együtt a mindenség,egy cseppnyi létben velem. Most csak hallgatlak, de nem hallak,érezlek folyton ahogy leheleted a fülemben lüktet mikor vágyad hangtalan sikoltom. Szemeddel nézek s hangoddal szólok,Te értem látsz,értem szólsz. S mint vízben a két elem úgy váltunk mi eggyé,így lett a szerelem nekem a Te neveddé.
