Menny és pokol

Egy ember mennyről és pokolról beszélgetett az Úrral.- Jer, lásd a poklot! – mondá az Úr.Beléptek egy terembe, ahol jó néhányan ültek körül egy étellel teli, hatalmas üstöt. Csonttá-bőrré soványodtak, az arcuk kétségbeesett. Mindegyikük kanalat tartott a kezében, mellyel az üstbe nyúlhatott, de a kanál nyele sokkal hosszabb volt, mint a saját karjuk, így nem tudták a szájukba tenni az ételt. Leírhatatlanul szenvedtek.- Most jer velem a menyországba! – hívta a férfit egy idő múlva az Úr.Egy másik terembe jutottak, pontosan olyanba, mint az első: ugyanaz az étellel telt üst, ugyanolyan sok ember, ugyanolyan hosszú nyelű kanalak. Csakhogy itt mindenkin látszott, hogy boldog és jóltáplált.- Nem értem – csodálkozott a férfi. – Miért boldogok ezek és miért nyomorultak amazok a másik teremben, ha egyszer minden ugyanaz.- Ó, ez igazán egyszerű -mosolyodott el az Úr.– Az itteniek megtanulták etetni egymást.

LÉLEKUTAZÁS

Lángnyelvek vibráló fényei varázslatot űznek és tűznek szikrákból tollat hajam szálai közé.Simogat az égő fa melege,végig fut az arcomon és testem izzó-vörös színekkel vonja be.Mozdulataimmonoton ritmust követnek,feledek minden betanult szabályt.Zsibbadt tudatom már csak a révület itatja át,fátyolos csendbe burkol minden rációt.Újjászülető ősi ösztönöm belülről éget,a feltörő tűzözön éled.Valami más,valami igazabb valóság,szívem kapuin fehér fények törnek át és lassan vonnak glóriát álmodó létem köré.Lelkem lebeg a földön aléltan heverő testem felett.Sólyom szárnyaim lebbennek és indulok suhanva messzi utakra,sorsokat kutatva.Vonaglik a test,szárnyal a lélek,feljebb,egyre csak feljebb.A világ tengelyén csak körbe,körbe,fel odafenn már várnak magukhoz ölelnek.Rajtam keresztül népeknek üzennek,százszor átkozott,áldott és félt Istenek.

SILENCE

Csak azok látják meg a világot a maga valóságában, akiknek a szemét tisztára mosták a könnyek.

ENGEDD EL!

Volt egyszer egy férfi, aki egy sziklán gyönyörködött a táj szépségében. Egy óvatlan pillanatban azonban lecsúszott.Több száz méteres mélység volt alatta, egyszer csak elkapott egy kiálló faágat.. Látta saját helyzetét, mely egy hajszálon függött, és arra gondolt, hogy órákig nem fogja bírni ezt a kapaszkodást sem ő, sem az ág. A halál vár rá, ha nem találja meg valaki, és nem segít rajta. Úgy gondolta, hogy a legbölcsebb, amit tehet, az az, hogy elkezd kiabálni és reméli, hogy valaki meghallja és ledob neki egy kötelet, amin felhúzza őt a szikla tetejére.- Segítség! Segítség! Van ott fenn valaki? Segítség! - kezdett kiabálni emberünk.Sokáig nem jött válasz, egyszer csak egy hang nevén szólította és megkérdezte, hogy "Nincs semmi baj"?- Jól vagyok - mondta emberünk - leszámítva ezt a cudar helyzetet, de te ki vagy?- Én az Úr vagyok - jött a felelet.- Úgy érted...Isten? - jött a bátortalan kérdés.- Igen, úgy - szólt a hang.- Istenem, kérlek, segíts rajtam! Megígérem, hogyha segítesz innen lejutni, többé soha nem vétkezem. Nagyon jó ember leszek. Életem hátralévő részében Téged foglak szolgálni.- Lassabban az ígéretekkel - szólt az Úr - előbb leszedlek onnan, aztán beszélgetünk. Egy dolgot kérek tőled, nagyon figyelj!- Bármit kérsz, megteszem! Csak mondd, hogy mit tegyek, Uram!- Engedd el az ágat! - jött az Úr kérése.- Micsoda???- Engedd el az ágat, bízz bennem!Csönd következett pár percig. Ezután újra elkezdett kiabálni a bajba jutott: "Segítség! Van odafenn valaki más"???

MERT LÉTEZEL

Más lett a nappal és más lett az éj.Más hangok hívnak és más dal kísér. Más vágyak gyúlnak és más vagyok már.Más utakon járok,hiszen megváltottál. Már remélek újra,a hitem visszatér.Már áramlik ereimben újra az alvadt vér. Már ébren álmodom igaz álmokat.Már merem látni a csillagokat. ...mert a ködből hírtelen a napfénybe értem....mert volt aki megállt és lehajolt értem. ...mert újra szerető szemekbe nézhetek....mert érinteni vélem bársonyos kezedet. ...mert...mert......és miért még?......kérdezel... ...mert létezel!

PORIG

Akit egyszer porig aláztak porig kell azért lehajolni,a méltósága-vesztett sorshoz méltóság-vesztve igazodni. Előtted ember ráng a porban?Megértem: belerúgni könnyebb,még emberibb átlépni rajta,könnyed sikkjével a közönynek. Mentséged is van, ha lelked bátortalan feddése rád vall,másokért őrzött tisztaságod nem szennyezheted más porával. Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,és hát derekad roppanó is, tüdődet is belepné a talajmenti szilikózis.Hát nem hajolsz porig, ha porból akármi hív: kincs, ócska holmi ... pedig akit porig aláztak -porig kell azért lehajolni.

FELADAT

Lemondani és fejet hajtani egy sértett asszony oldalán, aki Azon tűnődik és munkál örökkön, hogy ostorozzon jobban, hogy gyötörjön; Ki minden jóra rásüti, hogy vétek, ki fél s nem ért, kit félek s nem értek; Egy nő mellett, ki másra vágyik - többre - s nincs tehetsége semmi az örömre, S a fájdalom jogából mit sem enged, s fájdít, ha fáj, és szenvedtet, ha szenved; Ki igazamat sosem látta be, mert igazát szegezte ellene, Míg védhetetlen vádjai alatt meggyűlöltem magát az Igazat; Egy nő mellett, kinek hóhéra lettem, ki tönkretett, kit én is tönkretettem, S most úgy sajnáljuk és emésztjük egymást, mint élő bűnjelt, izzó szemrehányást; Egy nő mellett, kit mindenekfelett gyűlölhetnék és mégis szeretek, S a vágy, amelyen büszkeségem ég el, úgy hozzáláncol sajgó kötelével, Hogy álmomban sem szabadulhatok; mellette, kivel élni nem tudok, De aki nélkül elvesznék azonnal; ki bűntudattal büntet és iszonnyal, Mert szemem láttán pusztul el miattam; kinek, amim volt, tékozolva adtam, Most mégis rág, és sírva szegezi le, hogy koldus lett, hogy nincsen semmije; Aki kifosztott, és akit kifosztok, kivel napjaim külön kicsi poklok, De aki mellett egy-egy ritka percben haláltalanná, teljessé növekszem; Mellette, ki - bár félem és gyalázom - egyedül méltó hozzám a világon, Mellette élni, egy fedél alatt : ez most a tét és ez a feladat.

MÉLYKÉK ÁLOM

Már súg az est. Szédítőn álmatag karjában ringanak ölelésed emlékei… lelkem gyönyörgyöngyei elborítják ágyamat, míg titkon a hallgatag éj-mélység mind elnyeli. Nem is súg, - kacag a bársony sötét meglelve vad örömét a feltáruló testnek, amit elémfestett, rám szórva csókok örökét, hogy így, hajoljak föléd, én, rajongó eretnek. Zeng, dalol a fülledt mélykék álom… gúzsbakötő csillagágyon vágyat izzadva fel. Lásd, testem már felel; ring szomjazó nyoszolyámon, por-lepte lidércbálon kéjtácban olvadna el…

AHOGY

Ahogy hátra hajolt...azok az ívek,emlékszem most is,érzem hogy siklott tenyerem a bőrén.A kezemben tartottam,bár nem teljesen pőrén,de a lelke meztelen volt,vétkeit rég levetette és nem vett fel álszent mosolyt helyette.Ahogy előre borult...azok a lankák,emléksze,most is érzem,sejtjeim Őt akarták,megismerni minden titkát.Kezemben tartani a testét,feledni nappalt és estét,vezetni az önmegvalósítás útjain,feltöltődni a gyönyör rejtélyes kútjain.Ahogy kezemhez simult...azok a rezdülések,emlékszem,most is érzem,én suttogtam testére a taktust,ereiben a vér átvette a ritmust.Harmóniába olvadtak a lüktető mozdulatok ahogy én akartam csak úgy mozdulhatott és olyan magasra repítette a képzelet ahonnan zuhanni is élvezet.Ahogy elém omolt...azok a csókok,emlékszem,most is érzem,tisztán dőltek le ostoba emberi határok,szégyenlősen bújtak el az egykori álmok.Ősi ösztönök törtek elő,egyetlen pillanatban feltárult a jövő,testén át a lelkéhez engedett,hatalmat adott az Utak felett.

AZ ÖLELÉS VILÁGNAPJA

NEM LEHET FÉLIG

Semmit sem ér ha félig vagy csak áldozat,el kell égned egészen.Át kell élned feltétel nélküli odaadó alázatodat,túl minden szenvedésen.Sötétségből szülni meg a megváltó fényt,szigorú rendben lelni meg a bilincstelen szabadságot.Bensőd legmélyéről szakadjon fel a sóhaj,járja át egész tested és jusson el a lelkedig.Semmit sem ér ha félig adod át magad,el kell dobnod mindent mi óv.Elhagyni minden lelki menedéked,ne legyen hová húzódnod.Ne legyen már semmid amit megtagadhatnál,védtelenül állj elém és várj.Várd hogy én döntsek arról milyen legyen az öröm,milyen legyen a szárnyalás.Hogy hová és meddig repülj,ne félj,nem hagylak egyedül.Semmit sem ér ha félig hiszel csak nekem,el kell pusztítanod minden kétségedet.Minden kérdésedre választ én adok,ahogy rád nézek,ahogy érintelek.Tudnod kell a Minden én vagyok,nem létezhetsz most máshogy csak ahogy én akarom.Nem lehet más oltalmad és büntetésed,csak a két karom.Ha teljesen eggyé válsz velem csak akkor tudod meg mi a szerelem.Semmit sem ér ha félig vagy csak az enyém,teljesen akarlak,nélkülem már csak félig élj.Minden gondolatod én vagyok,minden vágyadat én adom.Minden tettedet én vezetem,minden szavadat nekem mondod.Minden lélegzeted engem éltet,minden sóhajod felém száll,minden könnyed értem hullik.Minden élvezeted az én gyönyöröm...és mégis...ezután is Te maradsz a Mindenem...

MELEGÍT ÉS ÉGET

Melegít és éget,elhamvaszt és éltet,simogat és kínoz,megkötöz és oldoz.Egyet jelent ha kettőre gondolunk,megyünk előre,megállni nem fogunk.Felperzsel mindent a körülöttünk lobogó tűz,izzó ösztönünk minden sötét árnyat elűz.Elmegyünk amikor érkezünk,szinte eltűnünk amikor létezünk,ha utamon találkozunk.Vigyázz felgyújtom régi énedet,megszűnik akaratod,benned mindenütt csak Én leszek.Szélvész sodor az úton előre,belőled kapok majd új erőre.Tűzvihar leszek,szívedben égő zsarát,fellobbantom ábrándos álmaid parazsát.Elfojtani többé nem tudod a tüzet ami fellobog,vöröslő nyomaim elgyötört testeden hagyom.Lágyan csókolsz és én élvezem,elolvad minden régi páncél.Nem félsz többé a fájdalomtól,hálás vagy minden új láncért,nem kérsz többé a szánalomból.Óvatos szenvedély soha nem létezett,láng nélkül lobogni nem lehet.Sikoltva köszöntöd Önmagad,tested minden kínt elfogad.Könnycseppekben csillan meg a gyönyör,lelked Rád talál és üdvözöl.Elégni kell ha újjászületni akarunk,lángolni fájdalommal és alázattal.Különben földi testünkből a Lélek sohasem szabadul.

ELREJTETTED A TÜZET

Elrejtetted a Tüzet,az ostoba álmokat,a mindent elsöprő vad vágyakat.Ne égessenek,ne pusztíthassák el a nyugodt,unalmas hétköznapokat.Elrejtetted a Tüzet,de kioltani nem tudtad,nem merted,nem is akartad.Meghalsz ha nem parázslik,a lobogás reménye éltet téged is.Elrejtetted a Tüzet és most egyre erősebben izzik,lángokat nevel,belülről éget.El nem zárhatod örökre magadba,de félsz ha kiengeded túl erősen tombolna.Megrémít a lobogás,félsz hogy elégsz,elhamvadsz a saját tüzedben.Elrejtetted a Tüzet és mégis ez a tűz éltet,ez a tűz irányít.Megtennél bármit csak lobogását másban is érezd,feláldoznál bármit,nem bánnád bárhogyan is éget.Annyira vágyod a lángokat nem hagy nyugton a gondolat.Kell a Tűz a szabadon lobogó,kell a Tűz az égig felcsapó.Kell hogy égessen,kell hogy fájjon amikor átölel kell hogy elhamvadj a parazsán és nem kell szánalmas kegyelem.Kell hogy a kín gyönyörré váljon,kell a feltörő sikoly a szádon,kell hogy perzseljen örökké,kell hogy érezd az izzást.Kell hogy megsemmisülj,nem kívántál még így mást,kell hogy a Tüzed másban is lobogjon,kell hogy égő áldozatod boldogságot adjon.

KERESLEK

Kereslek, és keresel te is,érzem, és tudom.Túl életen, halálon,

felfoghatatlanon.

Mert éppúgy, mint rügy a fához, tartozunk mi is egymáshoz .S ha világok omlanak egyre, és másra,közöttük találunk újra egymásra.

S leszünk majd kettőből egy is , ha kell, mert egymásban magunkat vesztettük el.

VÁLASZTÁS

Kívántam, hogy minden sejted utánam vágyakozzon.S addig keress amíg végre rám találsz. Ha fájnia kell, akkor most fájjon - mondtam. Mert előttem áll az egész élet, és a lehető legteljesebben ki akarom használni. Ha választania kell,hát válasszon hamar. Én várni fogom,vagy elfelejtem. A várakozás fáj,a felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, ..hogy döntsünk.

UTAK

Nincs út, ami feléd vezetne. Nincs út, ami tőled elvezet. Minden út, ami tőled távolodik, visszakanyarodik. Minden hozzád vezető út messzire kanyarog. Nem szeretem az utakat, nem szeretem az álmokat, nem szeretem a vágyakat. Nem vezetnek sehova. A falak bezárnak, vagy veled, vagy nélküled. Harmadik lehetőség nincs. A kilátástalan utak meggyötörnek, elégedetlenné, üressé, kiábrándulttá tesznek. Azt akarom, hogy ne keresselek, ne gyere hozzám, csak mindig itt legyél. Vagy ne legyél itt, de többé ne fájjál.

EGYENSÚLY

Az élet teljes és egész volta egyensúlyt követel a boldogság és a szenvedés között. Mivel a szenvedés felettébb kényelmetlen, ezért az ember természetesen húzódozik attól, hogy tudomásul vegye, mennyi szorongásra és gondra teremtett az ember. Ezért folyvást csitítgatjuk magunkat a javulás ígéretével vagy a minden bizonnyal beköszöntő boldogság reményével, nem gondolva arra, hogy a boldogság is meg van mérgezve, ha még nem ittuk ki a szenvedés poharát.

HOL FÁZVA,HOL LÁNGRA GYÚLVA

A halvány lámpafény szelíd aranyában nézem élettel telített szemed magamat feledve ajkad mosolyában szépséged csodálom kővé meredten. És hol fázva, hol pedig lángra gyúlva illatodba merülök félő gyönyörrel hajad éjszínébe ujjaimat túrva kéjes ájulatba nyögve veszek el.

ROSKADÓ ALÁZAT

Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak, csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megunlak, hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt? Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt, nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek: a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet. Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled, hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet, hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába, és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem, nagy fények birtokában – maradni észrevétlen. Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz, melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz, mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod, csak titkos lebbenését érzékelik a partok. Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség, és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék, és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal, amit magam se hallok és mégis megvigasztal. De hallgattál az első csokor-elmaradásnál, és hallgattál az első kijózanult varázsnál, nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből, csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől. S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már, Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár! Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted, vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek, hidd el: téged silányít a roskadó alázat, tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak, a lappangó bajoknál tisztább a látható kór: jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól.

ANGYALOK SIKOLYA

Vajon hallatszik a Mennyben az angyalok sikolya?Mert itt a Földön erősebb az ártatlanok bánata. Tört angyal szárnyakon megbotlanak a fények.Az elfojtott

könnyekbe belefullad a lélek. Keménnyé merevedik a magányos éjjel.A csend nem oszlik szét a hajnali fénnyel.

VÁLLALD

Vállald önmagad,különben minden kínod céltalan,de akkor minden csapás csak egyetlen lépés lesz az úton tovább.Ha szenvedésed kövein lépkedsz már nem ellened lesz a fájdalom,hanem érted.Amikor majd eltűnik a lehet,a nem lehet,amikor már másnak érzed a nevedet.És a lehelet is mintha forróbb lenne a szádban és a tested is mintha elhamvadna a vágyban.Vállald azt is amit "józan ésszel" már nem lehet,járj ott ahol nem jár már az értelem.Amikor minden fájdalom felfoghatatlan mámorrá válik,amikor minden megszokott öröm fakó díszletnek látszik.Amikor a hétköznapi világ festett kép lesz csupán akkor többé már nem sóvárogsz a boldogság után.

BELSŐ TŰZ

Felcsap a láng és éget.Valamikor nem így volt,valamikor én égtem, gyújtottam ha kellett és fényeket hordtam szét mind a sötét világban.De ma...ma csak tűröm ahogy a láng belém mar és reménykedem a fájdalom nem lesz hiábavaló.Talán elégek és füstté válok én is,talán felszállok,fel az égi fényig.Talán akkor könnyűnek érzem majd magam,sodor a szél és szétoszlok gondtalan.Mintha soha sem lettem volna úgy oldódok fel az égi fényben,a légben,ahol már annyian hagytak nyomtalan eltűnt nyomokat.És akkor rájuk találnék,azokra akik mint én csak feloldódva találtak magukra,csak semmivé válva lettek valakivé.Akik eltűntek a felemelkedő könnyű füstben és párában és akkor végre én is magam lehetnék.De most még csak a lángok simogatnak,kedveskedő érintésük fájdalmat hasít belém.Mohó vágyuk sárga táncos ruhába rejtették,körbe táncolnak,átfonnak és eltűnik minden...jövőről szőtt álomkép.

NEVEDDEL ALSZOM EL

Amikor fáradt utam Napot kísérve véget ér,párnámba rejtem elgyötört arcomat és karjaim a semmit ölelik,csendben ringatom el árva magamat és...a neveddel alszom el.Üres utcákon bolyonganak elárvult érzéseim,minden kapu zárva,hiába dörömböl magára maradt szívem,csak a kongó visszhang felel és végül...a neveddel alszom el.Havas hegycsúcsokon gyönyörű szikrák csillannak,a fény hideg táncot jár,mindent elborít a hófehér magány,épp ilyen üres a szobám ahol egyedül kuporgok és...a neveddel alszom el.Zárt szemhéjak mögött a csend ül ünnepet,szivárvány-köröket ír a sötétbe az álom,nappali szavaim az imént itt zsongtak még,de most egyiket sem találom és...a neveddel alszom el.Csodás képek billennek át az érzékelés peremén,még éber létem dobog bennem,való világom még fogva tart,de enged már a rációból font kötél,oszlik már a lehet, a nem lehet,tudatom függ egy pókhálófonálon és...a neveddel alszom el.Az éjszaka tengere ringat,ölel, átkarol, hajamba túr,fülembe súgja lágyan csobbanó vágy-dalát,csókokat küldenek álmaim,már messze visznek nyugtalan útjaim,még hangtalan motyogok és...a neveddel alszom el.Hányszor lesz még, hogy furcsa-holdas éjszakán ajkamon sóvár szavak fakadnak,sóhajaim nekiütődnek a falaknak és a takaró alatt vacogó testtel,önmagamba görbült szeretettel,magányos éjjel, helyetted...a neveddel alszom el.

FÉNY ÉS ÁRNYÉK

Múltból jöttél s lettél jelenem, fájdalom, szenvedély, érzelem,hold s a csillagok ragyogó fénye, hajnali bíbor simogató érzése. Lettél lelkem hullámán fodor, halkan rezdülő elhaló-sikoly, ünnep, könny, menny és pokol, minden ami gyengéd suttogó szó. Lettél víz a tűz az izzó parázs, a szerelmes éji szívdobbanás,a tűző nap után hűsítő nyári zápor, rejtő lomb, hol megpihen a vándor. Lettél fény, árnyék és kacagás könnyező égre tündöklő szivárvány, tomboló vihar, kitörni készülő vulkán lágy muzsikaszó szellő-hárfán. Leszel jelenem és jövőm boldogsága, szemed csillogása utam lámpása, szenvedés, szerelem, vad nász, ölelő érkezés s könnyes búcsúzás.

PARAZSAT MARKOLVA

Szeretni hozzád szegődtem,hittel élni a hitetlenek életét...nem csak érzem,de tudom is nem jött el a vége még.Tekintetünk rezzenetlen,oldalra nem nézni...csak menni egyre előre,így lehet visszatérni.Lépések a talpak alá,feltekeredik az út...békét nem lehet találni ha megölöd a háborút.Nehéz-semmi létünk vonszolni szárnyszegetten...markomban volt a Boldogság Madara,de mosolyogva elengedtem.Magadra hagyott szabadon,csak sivár magányod van veled...boldog rabságra vágysz,tedd hát gúzsba a kezed.Lelked nem hagyhatod lebegni a semmiben...kösd szorosan hozzám,járjon mindig velem.Mennyi mosolyt fakaszt az alázatos fájdalom...virággá válik minden tüske gyönyörhöz vivő utadon.Álszentekkel ki törődik,semmit nem tudnak a boldogságról...milyen békés a lélek amikor a test már lángol.Létezhetsz velem amikor megengedem...a mennybe repítelek,mert én megtehetem.

MONDD ÉDESEM

A márciusi hajnal csábos bíborában dallá ringatom asszonyvágyamat

szóba elegyedek az integető fákkal de téged elrejtelek, meg ne lássanak.

Dús gyönyörünkről mesélek a szélnek s visszacsillog elevenen arcomon a tűz

a foszló sötét örül a vágykeltő beszédnek, majd lágy fuvallatként karjaidba űz.

Szél-pengette hangján kíváncsian faggat folyvást rólad kérdez a százszínű világ

mondd Édesem, ha hirdetni akarlak gondolod, hogy titkunk hevét kibírják?

HA MOST ELMENNÉL

Ha most elmennél, utánad futnának az utak, az elveszített évek sűrűjében magára maradna a remény, s nem volna más, csak az éjszaka üres csendje, amely megfojtja a vágyat. Ha most elmennél, utánad kószálnék én is, mert magaddal vinnéd a keskeny ösvényeket is, amelyeken elbotorkálok naponként hozzád.

MEGNYUGVÁS

Csak egyszer meglazítni a féket ami nyom, magamat elveszítni, lebegni szabadon.Csak egyszer elterülni, mély vizekbe merülni s csak álomban örülni, hogy nincs sem út sem nyom. Hogy nem kell már akarni s indulni nincs miért, hogy köd lett minden célból s a kin hogy véget ért.Ott csak a víz morajlik, a távol ég hajnallik, a szél fölébem hajlik s egyik sem kérdi mért. Nem kérdnek, nem felelnek, ott elaludt a szó, nem mérnek ott időket és nincs sem év, sem hó.S akik ott találkoznak, többé nem hadakoznak, egymásra álmot hoznak és nincs többé való. Csak szótlan csókok vannak és kábult halk mosoly és ég és víz s a másik minden egymásba foly.Mintha a szél ringatna, az ég karjában tartna s nem tudod kinek ajka, ki csókol és hogy hol. Nem tudsz, nem kérdesz semmit, nincs más csak szerelem, álom-karok kinyúlnak s ölelnek nesztelen, bódult szíveknek álma.Nincs dobbanás, sem lárma, sem vágynak sóhajtása, csak teljesült jelen. Egymásba nyílt szemekre alig jön rebbenés, százados szomjúságra iszunk ott enyhülést.S a sápadt ég derengve, sorsunkon elmerengve reánk borul kerengve mint boldog szédülés. Félholtra van csigázva e hősi akarat, a gát mely eddig védett, inog, recseg, szakad.S rám csapnak áradások, oly édes szomjúságok, hogy menekvést nem látok sehol az ég alatt. Hol van most cifra gőgöd? hogy sorsodat legyőzöd, végzeted megelőzöd, ha tudod védd magad! S hogy végre szabaduljak, bőségembe ne fúljak, magam is elárullak börtönőr akarat.

VAD LÓ

Tüzes vagy, ágaskodsz a szélben, minden porcikád remeg, azt gondoltam magamban - megszelídítelek. Nem tűrsz zablát se pányvát, hab lepi testedet, leszel még engedelmes - megszelídítelek. Vágtatsz a pusztaságban, sörényed vadul lebeg, pihenj meg néha kedves - megszelídítelek. Ha mindenkit felöklelsz, ki közeledbe megy, zabot viszek kezemben - megszelídítelek. Nem kell ostor, se pálca, csak suttogok neked, már felfigyelsz szavamra - megszelídítelek. Most figyelmesen nézel, rám csillan szép szemed, én mosolyogva hívlak - megszelídítelek. Habozva meg-megállsz, a füled hegyezed, én lassan simogatlak - megszelídítelek. Ujjaim alatt érzem, a bőröd bizsereg, az érintésem nyugtat - megszelídítelek. Már itt sétálsz nyomomban, a vállamon fejed, emlékszel? - ugye mondtam: - megszelídítelek.

PILLANAT

Miféle kegyelem vagy folyamat, melynek akár másodpercek alatt - ha akarod, ha nem - már rabja vagy? Váratlan és kiszámíthatatlan, mikor jöhet el a pillanat… Már tudod, anélkül hogy megszólalna, érzed, anélkül hogy érintett volna… szeme tükrében látod tiszta-magad s ő a te szemedben pont így látja magát: fontosnak és értékesnek… Egyszerre megszűnik a világ, átértékelődnek a napi gondok, az ember minden ok nélkül is boldog, legyőz észérveket, s a semmiségek is óriási dolgok, vagy épp ellenkezőleg… Megrendítő és számonkérhetetlen, hatalmas, mély és kifejthetetlen, elmondhatatlan és elemezhetetlen, indokolhatatlan és valószerűtlen; nagyszerűsége él minden sejtedben… Ilyen bizonyosság hányszor adódhat vajon az életben?