ÁRNYÉKBAN

Hunyd le a szemed,zárd el a szíved,zárd ki a fényt,ne láss csak engem, a lényt.Látni ne akarj,ijesztő, s tudom, nem is akarsz,jó ez így-megmaradsz nekem.Nézz, de ne láss,hadd nevessek,hadd légy csak az enyém,nem kell a csúf, otromba fény.Nem kell, hogy szemed kinyíljon,csak nyugodjon az, csak aludjon,akkor majd csak az enyém leszel.Elfutni kár- reménytelen,csukd csak le, nehogy láss,érezd, az élet egy karcolás,hadd nevessek rajtad.Csukd be szemed, alhatsz,hadd tépjelek én szét,s ne az élet,hadd legyen enyém az véred!Zárd csak le, ha látást féled!Ne aggódj, megvédelek!Hogy a sötétben széttépjelek!Hadd törjem el, mit a fény úgyis elmosna.Hadd igyam fel, mi úgyis csak elfolyna.Aludj nyugodtan.Mindíg így akartad.Tudom, hallottam jajszavad.Ne láss, ne érts, ne érezz.Én mindettől megvédlek!Ne félj, hisz tudod hogy fájni fog.Ilyesmin csak a gyenge jajong.Hadd tépjem ki a szívedet!Vakon hagyom a lelkedet.Karmolni, tépni, ordítani vágyom.Lapulj meg könnyeden az ágyon.Tépni vágyom, hogy vérezzen szakadjon.Májadat kienni, vérszagot érezni.Dühös vagyok, mért nem érzed?!Törjön, reccsenjen, roppanjon, égjen.Ne legyen nyugalom, spricceljen-marjon!Fájjon, hadd érezzem a vér fémes ízét.Pusztuljon a szép, a béke és a nyugalom.Nem kell, hogy más mondja meg, mit tegyél.Mi kell tedd meg, ízlik, vegyél.Ne érdekeljen erkölcsi káprázat.Ne fogjon vissza semmi szabályzat!Nem hagylak el,jöhet ember, isten, angyal.Megvédelek az ajándékuktól.Megmentelek a világuktól.Nincs ki felnyitja szemed, nem hagyom.Jó hely vagy, jó e szívet marcangolnom.Ne is akarj látni, tudom sosem akarsz.A fény nem érhet el, sugara nem szabdal.A Nap nem csókolhat kegyelmet beléd.Mi mások vagyunk: én a a tied, te az enyém.A fénysugár úgyis szíven szúr.Ne engedd, a látás átkozott Úr.Hunyd hát le szemed,én megvédelek.Míg alszol, bárki erre téved.Mint keselyű a prédát:Karmommal tartalak a veszélyen át.Nem hagyom, hogy fehér kezek szemet ébresszenek.Takarodj te átkozott glóriás angyal!Itt sötétség van, s átkozott a nappal.Nem, te dög, a szeméhez nem érhetsz!Tudatára e lélek már sosem ébred.Húzd csak vissza segítő kezed!Gyűlölni fogunk, ha felkelted!Nem, nem érhetsz hozzá,Ő az enyém most már.Takarodj.Vesztettél!Szabad volt a préda de elkéstél.Aludj hát, őrizlek.Az én testem vagy:Más el nem érhet.A szem csukva, alszik.A látás fel nem ébred.Nincs ki megmentsen- s Te nem is kéred.

NE FÉLJ

Ne félj! Jövök!Bár álljon utamba dörögve, ropogva felhőkapujából bősz fergetegével az ég zivatarja.Cikázva levágó villáma hatalmát én játszva kiállom és szívem elébe kitárom.Hadd lássa az égi világ tüze fényét,vakítva világló hótiszta szerelmem és szégyene árján meneküljön előle!Ne félj!Jövök!Bár dőljön előmbe habbal tele forgó örvénye folyóján az elragadó ár.Hogy elállja útját döntő erejével a puszta karoknak,melyek tele vággyal,küzdésbe hevülve ölelni repülnek...Bár dőljön utamra hullámai árján vésszel tele tenger,hogy eloltsa tüzét két szomjas ajaknak.Melyek tele vággyal csókolni sietnek,megváltani téged örök szerelemmel!Ne félj! Jövök!S áttörve az orkán vésszel tele torkán,megsímulok oldalodon,remegve vigyázva.Hogy egy szorítása se fájjon e karnak,mely villámit az égnek s rontó birodalmát a végtelen árnak áttörte kacagva Teérted,édes!

REMÉNY

Kedves, mondd más ember lettem én, mióta oldaladra kanyarított tarisznyád lettem, megbújva hordom legbensőbb titkodat, viharoktól védve, testemmel óvom belém rejtett bizalmad, és minden szomjadat oltó, odaadó valómat…kinyílt a pillanatok tarka rétszerű arca, a Nap és Hold már nem fösvénykedve mérik ránk javaikat, nem holmi unciákban, hanem aranyló ezüstporból világot hint a földi embernek, csak észre kell venni, hogy tenyeredhez kulcsolódva villan egy szempár az ősi, buja éjszakában…jelenemet csókod írja, múltam fájó sebére helyezi gyógyító áldását, s felhasított rést foltoz minden kéjmámoros éjszakán, s a forró szenvedély kergeti tova régi idők hegének makacs képmását…Melletted több lehetek, mint ami vagyok, hiszen múltat felváltó jelenkori napok túlmutatnak ugyan létem végtelen hullámain, de odalent, a mélyben megfeneklett az idő, nyisd ki csak szemed, süllyedő hajótöröttem, megláthatsz engem…és mikor levegő után, fuldokolva ragadod meg a feléd nyúló kezed, akkor is arcomat kémlelheted…hiszen voltam az elsüllyedt mindenség és lettem kiemelkedő újrakezdés…mert mindnyájan így élünk, s hogy egykoron törött vitorlánk ismét a feszített víz sima tükrén verődik-e vissza, csupán ez a kérdés.

CSAK RÁM NE NÉZZ

Állok melletted,ahogyan máskor más mellett nem,és annyira szeretnélek szeretni,nem is tudod,nem is tudom,érzed,érzem.Most úgy teszel,mintha, azután mégsem, és én nem nézek rád,közömbös leszek,mostantól az akarok lenni.És nem akarok a szádhoz érni, mint régen,mint tegnap.Mint egy perce még.Megérint,hogy itt vagy és úgy teszek,mintha másvalaki volnál.És én se én,hanem az a másik lennék,aki nincs itt,akit nem érdekelsz.Már nem akarom megsimogatni a fejed,megnyugtatóan és forrón és kinevethetően és banálisan.Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok,nem akarlak megcsókolni és nem akarom,hogy megcsókolj.De mosolygok is rád, és nem kerüllek el,szóba elegyedünk,beszéljük ostobán a semmit.Hétköznapi leszek veled.Nem vagyunk ünnep többé,kár,hogy egyetlen percre se voltunk.Nehéz a szívem,de majd ha akarom,nem fáj.Nevetek magamon,kamaszként: mindegy,ugye mindegy.Gondolsz-e bármire,ha látsz,ha látlak,mit gondolsz?Jó így?Így jó most?Már nem akarlak meghódítani.Álmomban látott kép vagy,és én nem kereslek ébren,majd ha tudlak,nem kereslek.Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni,mohó markolással és cirógatással.Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni,nem birtokolni akarlak,nem,nem,inkább a semmi.A halálos közömbösség.A csend,mint sikoly.Így akartad,akarjuk akkor így.Meggyógyulok.Kiírlak.Magamból.Csak rám ne nézz!

TÜZES SEB VAGYOK

Tüzes seb vagyok.Tüzes seb vagyok. Tüzes sajgó seb vagyok, égek .Kínoz a fény és kínoz a harmat. Téged akarlak, eljöttem érted.Több kínra vágyom, Téged akarlak. Lángod lobogjon, izzón, fehéren. Fájnak a csókok, fájnak a vágyak.Te vagy a kínom, gyehennám nékem.Nagyon kívánlak,nagyon kívánlak. Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg.Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes. Adj kínt nekem a megéhezettnek. Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.

MONDD

Mikor volt más?Mondd mikor?Szólt más dal?Mikor hallottam a ritmust,a dalba szőtt szerelmet amikor átölelt egy dallam és hagytad és hagytam lágy akkordban hogy ne csak halljam,ne csak lássam,de érezzem is a szerelmet ahogy megérint és végig fut a gerincemen egy érzelem s ívelt szemöldököd mint hajlítás két hang között mint tisztán csengő harmónia,a szemed és a mosolya...Mikor is volt?Mondd volt valamikor és lesz újra hogy hangod nem ereszt és az ajkak az édesek az ívesek a lágyak és lángolók elemésztenek és körbe vesznek a lángok egy ágyon és mégis fázom talán hisz reszketek mert félek,elmúlik és megint...elveszek...Mikor lesz biztos?Lehet biztosabb?Mint a teremtés,mint az élet ha nincs halál mint az álom ami vár túl a valóság falán,túl a fényen,túl a reményen és minden ajtó előtt ott vár a küszöbre dőlt hűséges szerelem,de hiába...mert folyton és egyre keresem,pedig Te itt vagy kedvesem...Miért volt mondd miért és kiért élt aki vétkezett,aki érkezett és távozott,ma már vagy talán még itt ül közted és köztem,magadhoz kötötted mondd örökre magadhoz,vagy lassan mint oldott csónak elsodródik messzire és mondd,szívem elhiszi-e hogy lehet még tiszta az élet,hogy a féltés és a félelem nem lessz útitárs és nem kísér a kétség,az örök sötétség...Tudod Te?Mondd tudod hogy hány éj egyetlen magány és hány könny egy óceán,merre visz a kiúttalan és miért nevet aki boldogtalan,mondd tudod hogy forró homlokot hogyan hűsít az asztal hideg lapja és ha boldog vagy belül,de társ mégsem kerül és ott maradsz egyedül és végül,amit másnak üvöltesz hangtalan azt megkapod magad ... Hát mondd!

AZ ÉN KÉRÉSEM

Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,

Immár tudom, hogy nem maradnak itt, Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, - Az élet erre lassan megtanít. Mert mi az élet? Percek rohanása; Fagyos viharként száguld mindenik, Mögöttük sír a kertek pusztulása, S a rózsabokrot földig letörik. Illatos szirmok, zöldellő levélkék!... A vihar szárnyán mindez elrepül, Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég: Ott áll a kert siváran, egyedül. Én sem számítok semmi kegyelemre, Én felettem is végigzúg a szél, Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje Jobban megvédve nincs a többinél. Én készen állok minden fájdalomra, Nem hall ajkamról senki panaszt, De most szívemnek még egy vágya volna. S ha jó az Isten, meghallgatja azt: Ne vágtassanak szegény rózsakerten Az összes szelek, mind, egyszerre át, Ne várjon rájok elfásulva lelkem, Ne törjenek le minden rózsafát; Tépjék szirmait egyenként le, lassan; Mind külön fájjon, sajogjon nekem, És mindegyiket külön megsirassam És minden könnyem egy-egy dal legyen.

HOLDFÉNY

Ma én leszek a holdfény s belopódzom az ablakon át, Mint aki hosszú útról haza tér oda bújok Hozzád. Messzi fehér csillagoktól éjszaki fényt hozok Neked, Smaragdszemű angyaloktól csillogó könnycseppeket. Aranyszínű virágporral csillagot festek két szemedre, Mintha pillantásod csillogása napvilágnak fénye lenne. Majd két kezemmel betakarlak,s hangtalan érintésem megtöri a csendet, Ha sírsz, én könnyeimmel vigasztallak,s akár a holt fény, felolvadok Benned.

MÍG VÉGÜL

Még végül imádkozni is megtanulok Érted drága. Nevedet morzsolgatom rózsafüzérként végtelen perceimben. Arcodat festem az égre, vízre, nap fényére, szél szagára. Varázslókhoz, tündérekhez, földjeink anyjához könyörgök. Felfeszíted leszögezett hiteim biztosnak hitt alapjait.

Szerelmünk lefeszít eddigi életem kapufájáról. Nem ment már semmi, ami nem Veled van, s Érted. Nélküled nem minek a minek, nem íz az íz zamata. Hüllők hideg, lassú érintésével múlnak hiányodban a napok. Nem-Veled minden acélkemény, fémes, rezzenéstelen, rideg. Még a túlvilági boldogságot is hiszem, ha érkezel, s a keresztrefeszítés kínját, ha nem vagy velem.

Szeretnék valamit tenni Érted

Szeretnék valamit tenni Érted,valamit, ami olyan nagyon szép, hogy benne a lelkemet megérzed,mintha meztelen szívem érintenéd. Szeretnék eljutni Hozzád, mint eltévedt vándort,fogadj magadhoz, s ne kérdezd, honnan hozom az út porát,ha szomjúság űzi ajkam poharadhoz. Szeretnék megpihenni Nálad,csöndedbe takarózni békés rejtekeden, s ha szememben látsz egy kucorgó árnyat,gondos kezekkel hitesd el:

ember nevem.

És én majd akarok valamit tenni Érted,de hősként sorsod meg nem válthatom, csak érezd, hogy vagyok, s nem hiába élek,mert a hétköznapok terhét Veled vállalom!

ÉRINTÉS

ÁLARC ALATT

Tudod, én nem tudom, hogy az álarcok mögött, ott fent a színpadon melyik szereplő vagy Te.Lehet, hogy a hősszerelmes, vagy a címszereplő vagy Te,máig se tudom, kinek az álarcába bújtál.Van, hogy ismerős a hangsúly, vagy egy mondat olyan, ami csak tőled jöhetett.Valójában azt se tudom, milyen a Te versed, hogy hallottam már, vagy sohasem.Hiszem, hogy mégis itt vagy, csak azt nem tudom, melyik álarc alatt.Minden szereplőben látni véllek, máskor mindenki idegen, sehol se talállak, vagy mindenki Te vagy.Már nem is próbálom megfejteni a titkot, sírok az összes szereplővel, talán Te könnyezel,boldog vagyok, mikor nevetni látom a bohócot.De hogy melyikük vagy Te, hogy mennyi belőle a játék, s mennyi a valóság?Lehet az egész csak bohózat, az is, hogy a szavakból sokkal többet kellene értenem, de ha ma azt hiszem, értem, holnapra elfelejtem, miért is hittem.Talán én vagyok egyedül, aki a játékot komolyan veszi, aki:ez az élet azt hiszi.Az igazságot talán soha nem fogom megtudni, ha nem is hallom a szavad, látni se látom az arcodat, abban bízhatok, az tart itt, hogy számodra talán még én látható vagyok.