TITOK

A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”

TEKINTETED

Ülünk egymással szemben,keresünk valamit a lélek-tükörben.Csak egy pillanatra hunyjuk be szemünk és gondolatban máris vétkezünk... Sápadtan érkezik a vágy,látom tétova némaságodon.Még menekülnél,

bőröd alatt feszülnek az idegek,ugrani kész minden izom most!Csak menekülni el...most!menekülni kell...

Talán felugrassz és többé nem látlak...az nem lehet,nem engedlek el.Tekintetedbe kapaszkodom,foglyul ejtettem.Erős harc dúl benned,maradni és mindent odaadni vagy menni és mindent oda hagyni.Vörösen érkezik a vágy,látom zavart némaságod,már csak vibrálsz.Csak vársz az érintésre a pillanatra ami átszakítja a látszat falait,ami még segít hogy leküzd a feltörő szenvedélyt.Ami úgy tesz mintha adna még esélyt,hogy menekülhess,hogy elszaladj.De már nincs erő,tested már csak az odaadás parancsát érti már.Csak a tekintet simogatását érzi,csak az érintés varázsát várja,csak az ölelkezés mámorát kívánja.Ismét nyitva a két szempár,ismét mosolyog két szem rám.Csendes derű és néma szomorúság a szemekben...legalább egy pillanatra szerettem

BÁNAT

Nem bánat az, bárhogy sajog a szived ha már tied volt s akkor elveszited.Nem bánat az, ha csókolt már az ajka s most más csüng édes szédülésben rajta.Ha boldog órák, pásztorórák képe kisér a puszta, magányos sötétbe.Mint téli kertbe a szines tavasz -nem bánat az. De az a bánat, ha kezét se fogtad,álmodba jött csak,csodának, titoknak.Ha úgy szóltál csak hozzá imádságba,dalos fohászba, kérve, sirva, vágyva.Tied se volt s már életedhez kötve és akkor, érzed, elveszett örökre.És nem lesz fénye többet éjszakádnak:Az a bánat.

FÉNY

A fény a kezünkben van. Ha ránézünk megvilágítja arcunk. Ha hagyjuk, elménk is, és tudatra ébredünk, hogy van fény és nincs sötétség. Az életünk is a kezünkben van. Ha ráérzünk, megerősíti lelkünk. Ha hagyjuk testünk is, és tudatra ébredünk, hogy az erő bennünk van és nem kívülünk. Ha sötétséget látunk, még nem látjuk meg a fényt, pedig hirdetjük másoknak, nekünk meg az angyalok. Ha életünk mások kezében van, nem látjuk, pedig naponta öltöztetjük szóval s ruhával önmagunk. A fény a kezünkben van. Eszmevivők kezében is van fény, kik érdekeikért emelnek fáklyát magasra, s ha lángjuk elnyomja fényünk, magunkat vesztve vakon követjük - szolgálva tudatlan - mások érdekét. A fény a kezünkben van: szeretet - mozgásban lévő erő: mert "adni jobb...", s ezért kapni úgy lehet, hogy kicsit többet visszaadva, ettől újra kapva újra többet visszaadva, folyamatos maradjon az erő Könnyebb ütni is, mint elviselni, mert nem elviselni, hanem visszaütni kell, ám tudni a szeretet okán egyre, egyre kevesebbet, hogy újra méltóságot kapjon az, ki önön jóságát nem ismerve ütni kényszerült. Nyitott tenyerünk, nyitott lelkünk ünnepelni kész: Adni s kapni jót egyre többet, bántást egyre kevesebbet. S amint mozdul a gyertya lángja - előre hátra - megérezzünk annak közepét. Kezünkben van a fény.

RESZKETSZ

Reszketsz...félsz önmagadtól,nem érted az érzést.Feltennél ezer és ezer kérdést,de nincs idő és nincs is minek.Sóvárgón csak azt kívánod élesszem tüzedet,azt az ősi tüzet ami felett nincs hatalmad.Ami segít megtenni azt is amiről azt sem tudtad eddig hogy akartad.Reszketsz...de tudod nem elég oda adni magad,nem elég testednek másik testre találni.Büszkeséged kell megalázni,hagyni hogy eltűnjön éned hogy tegyem ami nekem jó...érted

NEKED

Mint álom mint oltalom kísér majd dalom,és lépted bármerre visz akarom.Szavak és könnyek már nincs nyomuk,tudom karommal minden vétkem eltakarom.A világon nincs más,nincs nagyobb hatalom,rezdül a dal és szárnyal a vágy,kopár ágakon nyíló virág.Mint messzi felhőkre ült fel a Nap,mosolyod úgy hívogat.Botladozik az esti szürkület és mint kiürült üveg gurul a földön a boldogság.Rezdül a pilla, borzas a haj,árva a lélegzet, de nincs semmi baj.Álom volt csupán ahogy eddig léteztünk,érzed most izzad két kezünk.Szemed mélyén a remény remél, mint néhány szép költemény.Egymásba öltik elcsukló vágyaik a napok és bár minden elmúlik,én mégis hiszek és maradok.Szellő fut végig fűszálak tengerén,csak nézzük egymást Te meg Én.S míg lassan végig simít szelíd fényű, meleg fénysugár emlékké válik számunkra a magány.

VELED

Kiáltanék, de nem jön hang ki torkomon,ölelnék, de most mintha mázsás súlyú karjaim lennének. Hívnálak, de nem tehetem ... hagyom magam, hogy minden sodródjon arra, merre csak akar... Felfekszem a víz tetejére és visz az áramlat... meglehet, hogy hozzád érek el... Meglehet, hogy sehova sem jutok el... de most jó a sodródás és a gondolatok nélküli este... Még melegít egy el nem csókolt csók tüze... még benne élnek, soha ki nem mondott szavaid szívemben.... Most jó önmagamra figyelni és azt tenni, amire éppen vágyom...békesség és nyugalom vesz körül... Testemet hűti az éjszaka hüvös szele... ... de gondolatban azért magamban ott vagyok VELED! "

MOST

Korgón, kiéhezetten feljajduló,maró sóvárgás, a tudatalattiból feltörő, forró, érzéki forrás,mely bízik pótolni az űrt, a hiányod most.Most kirobban, hévvel feltör, mint egy vulkán.Csak a testem hagytad itt nekem sóhajjal,vad vágyakozással, és lángolón.Elsodor, feléget mindent az útjából most.Most szerető lelkem veled ment, itt hagyott.Csak a testem maradt meg nekem meztelen,a gondolataimmal, tüzesen.Fájón száguldanak közöttünk csapongva most.Most az éter hullámain, forrunk össze.Csak a testem maradt csupaszon, oly némán vackomban gömbölyödve hidegen.Mindennél jobban kívánlak megölelni most.

IDŐ

Hideg van. fázom,reszketek és ázom,érzésem magamba zárom.Fújó szélben járok,nézek; mást nem találok,érted?Egyedül állok,

esik,fölöttem zúg az ég,és ezt már leírtam rég!Emlékszel-e rám még?változó tél,Te,és én,múlik a valós én, hát küzdj, hogy Te, Te legyél!Dobban a szív, csepeg a vér,létem egy tőrt remél, hát szeress mást, de Te legyél!...Itt az idő Tőled válnom.arcod, hangod nem találnom,rémülettől kiabálnom.Hallom a harangot,erősen mindig zengve, látomásom űzte el, el, a fellegekbe.Minden eltűnt,csak Te vagy,a lét, élet, s mi nem a halál,nem szomorú és nem az fáj.Múló percek, órák fedik titkomat és nevetve néz Rád, ki belül fázik, reszket.

ELMONDHATATLAN VALLOMÁS

Van szerelem bevallhatatlan,

vállalt nyugalmad őrzöd abban,te döntöttél ekként magadban:titok legyen. Bevallhatatlan.Azt dédelgeted ami gátol,ami megóv a kimondástól,úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,hogy tested pucérnak ne mondják.Észrevétlenebb a fedettség,a megtagadott meztelenség,a félbenyelt döbbentő - mondat,ára behódolt nyugalomnak.

Elhessegetsz sok sas szerelmet ha kotlós biztonság melenget,moccanna vágyad bár: cseréld el a meleget a repüléssel. . .A szárny alatt a szárnyalás-vágy:gyutacsát vesztett bamba gránát,sorsától fél, robbanni reszket,magát alázza játékszernek.Élve maradt szomorú bomba,egykedvű csirke, puha tollban,szélárnyékban delelő koldus,vigyázatodban egyszer fölbuksz!Félelmed rongyod - óva koldul-szabályos koldus. Sose fordul senki feléd. Nincs szava, élce,nincs tetteden meghökkenése.Örülsz, ha rád se pillant senki,ha nem kényszerül észrevenni,tekintetek pergőtüzének körében kényelmetlen élned.Magaddal is hitetve vallod,hogy bőröddel egy már a rongyod,kínok nélkül letéphetetlen,benne szíved elérhetetlen.Miről titkon vallod: bolondság -őrzöd, akár koldus a rongyát,talpig beléje öltözötten lapulsz ártalmatlan közönyben.Van szerelem bevallhatatlan,vágyol rá - s benned van, magadban,ragyogását rongy alá loptad,magad előtt is letagadtad.

ZENE

Játszd el testemen a szerelem dalát,a vágy szimfóniáját.Írd ujjaid hegyével keblemen,ne hagyj szünet-jeleket.Csengjen csendesen fülembe folyton sóhajod,kottád legyek,olvass és lapozz.Legyek hangszered szóljak sejtelmesen mint a hárfa,s te légy karmesterem,ints felém.Zenésíts meg rejts ritmusba,ringass,hagyd hogy hasson halk hangom,húrodba haljon.Hangjegyem zúgja zongora,zengjen zajtalan zenénk,tompa taktus tépjen,teremtsen testemen teret,s baktasson bágyadt,bús ballada boldogan.Bőrömön vérpezsdítő vágyad véssen vállamba vájatokat,lengjen lágyan lantod.Láz lépte lelkemen marjon mellemre melankolikus metaforát melódiád.Szőjön szemed szemembe szív-szálakat szüntelen,szonátád szerelmet szüljön és sohase szűnjön e szerzemény!

ÉLET HIMNUSZA - TERÉZ ANYA

Az élet egyetlen - ezért vedd komolyan.Az élet szépség - csodáld meg.Az élet boldogság - ízleld.Az élet álom - tedd valósággá.Az élet kihívás - fogadd el.Az élet kötelesség - teljesítsd.Az élet játék - játszd.Az élet érték - vigyázz rá.Az élet vagyon - használd fel.Az élet szeretet - add át magad.Az élet titok - fejtsd meg.Az élet ígéret - teljesítsd.Az élet szomorúság - győzd le.Az élet dal - énekeld.Az élet küzdelem - harcold meg.Az élet kaland - vállald.Az élet jutalom - érdemeld ki.Az élet élet - éljed.

SEMMI VAGYOK

Magamban állok a kozmosz szigetén,egóm felemészti a vágyat mindennek lenni,megbújni mindenki sírjának szegletén.Felém fordított tükreitekből csak önmagam látom,s a hátam mögöttire nem tekint szemem,de arcom csak semmivé foszló álom.Ti a világot mutattátok nekem,eloszlok, s cseppjeim lábatok elé görögnek csendben,meghajlok ezentúl mindenért mit kapok.Összeforr az idő akkor egy csöppnyi percben,veletek minden, magamban senki vagyok...

NŐ VAGYOK

Teremtőm érző, könnyező virága,a fény felé fordítom arcomat erőt keresve abban a léthez,hogy tovább küzdhessem áldatlan harcomat.Mérget a világból sejtjeimbe gyűjtöm,hagyom, hogy testem belülről rágja szét,s tisztasággal nevetek a világra elvégezve a napok fotoszintézisét.Illatos teát főzök reményeimből,s lehűtve izzó mellkasod borogatom vele,könnyeimből fátylat borítok minden bűnödre,hogy neked már ne kelljen küszködnöd vele.Kicsiny magamat melléd simítom én apró lehelletnyi lelkemnek a férfiak legyenek nagyok,nevetve elvirágzok szeretteim mellett,ez a dolgom, mert Nő vagyok.

EMBER VAGYOK

Ember vagyok,bőröm pórusaiba éket vájnak az évek,szememmel simítom belső titkaim,melyek kérdőjelekből felkiáltójelekké válva minduntalan belelöknek a múltamból idézett mába.A holnapom felbontatlan levélként az asztalra dobva hever,értelmét keresve a mának a jövő még csak titokzatos, igéretes teher.Lüktetek, érzek, félek, és elvérzek mindíg ahogy a relatív idő bennem hagyja a nyomot,kozmikus vágyaim a Földre rántanak vissza.Éjji menedékemből reggelre ébredve felderül bennem mosoly az arcomon, viszem hát keresztem,ez a dolgom, hisz Ember vagyok.

HA

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,ha kétkednek benned, s bízol magadban,de érted az ő kétkedésüket,ha várni tudsz és várni sose fáradsz,és hazugok közt se hazug a szád,ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád, ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,gondolkodol - becsülöd a valót,ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,s ugy nézed őket, mint két rongy csalót,ha elbírod, hogy igazad örökre maszlag gyanánt használják a gazok,s életműved, mi ott van összetörve,silány anyagból építsék azok. ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,van merszed egy kártyára tenni föl,s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,nem is beszélsz a veszteség felől,ha paskolod izmod, inad a célhoz és szíved is, mely nem a hajdani,mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,csak Akaratod int: ,,Kitartani'', ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,királyokkal jársz, s józan az eszed,ha ellenség, de jóbarát se sérthet,s mindenki számol egy kicsit veled,ha a komor perc hatvan pillanatja egy távfutás neked s te futsz vígan,tiéd a Föld és minden, ami rajta,és - ami több - ember lesz belőled.

NINCS BÉKÉM

Nincs békém, s nem szítok háborúságot,félek s remélek, fázom és megégtem,az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben,semmi se kell s ölelném a világot.Öröm nem nyit kaput, nem zár le rácsot,nem tart meg és nem oldja kötelékem,Ámor nem öl meg s nem lazítja fékem,de élve sem hagy, s menekvést se látok.Nézek vakon és nyelv nélkül beszélek,s veszni szeretnék s szabadulni vágyom,és gyűlölöm magam, másért meg égek,nevetve könnyezem, bánatból élek,egyformán fáj életem és halálom.Hát ide jutottam én,tenélküled.

MÉG EGY

És még egy nap, és még egy kör,és még egy éjszaka, és újra összetör.És még egy dal, és még egy kín,és még egy önmagába visszatérő sín,még egy és még egy, ennyi hát a végtelen!És még egy sors, és még egy tánc,és még egy langy zenére elkopott románc.És még egy csók, és még egy bűn,és még egy ékezet egy sosem volt betűn,még egy és még egy, ennyi hát a végtelen!Még egy eskü jön hogy változunk,még egy azt hitted egy másik,ne nézz az égre, nem ott a vége,még egy indulásról álmodunk!És még egy korty, és még egy füst,és még egy ölelés, hogy vissza mégse üsd!És még egy vicc, és még egy blöff,és még egy kelléktőr, mely mégis szíven döf,és újra még egy és újra visszaérkezünk!Még egy, aztán újra még egy,ne nézz a mélybe, nem ott a vége!Még egy, azt remélted más lesz ,még egy és még egy, még egy és még egy!Még egy ugyanoda érhetsz, még egy és még egy még egy és még egy, még egy aztán újra még egy!

TÖVISMADÁR

A mondabeli tövismadár csak egyetlen egyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármely más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét, egy tövises fát keres, és nem nyugszik, amíg rá nem talál. Akkor az ádáz ágak között rázendít dalára, és felnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébe emelkedik önmaga szenvedésének, hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára.

A madár nem tudja,de az ember igen.Mégis megteszi...

TÜKÖR

Egymáshoz szelídült lelkek vagyunk,akik pár léptet együtt ballagunk,amíg az utunk egy irányba visz, -talán örökké, vagy csak holnapig.Nincs tér, és nincs idő kettőnk között;lelked vendégül hozzám költözött,s egy apró rezdülés, egy csendes hang már énbelőlem is tebenned van.Magam felé vezetsz, a mélybe le,s ösvényt nyitok én is bensőd fele.Egymásra néz szemünk, s tükörbe néz,igaz tükröt tart két baráti kéz.Látod bennem, mit én nem láthatok,szememről oldasz minden hályogot,s elém teszed szépítés nélkül azt,mi lépteimben gátol, megakaszt.Az önmegismerés tükre mutat fájón valós, hosszú, nehéz utat,mit végigjárni egymagunknak kell,de estünkből barát keze emel fel.

TETOVÁLD LELKEDBE

Felhőrózsák fölött,kódexlapok között őrizd a szerelmet.Hordozd nyelved alatt,érintse a fogad.Bújtasd körmöd mögé,szempilláid közé,bőröd illatába.Rejtsd el a kebledbe,tetováld lelkedbe. Ereszd be az ajtón,szeresd a szélvihart!Ne sajnáld, hadd fájjon,csak üvölts, csak akard!Szűkölj, mint a máglyán szenvedett Johanna,égj,mint megalázott,villámcsapott pózna.Tegnap még fáztál. Tegnap kiabáltál.Tegnapelőtt csendben csak gondolkodtál.Ma már megengeded,hogy fájjon, hogy megégj.Lelkedbe tetováld: Szerelem - s neki élj!