CSAK TÉGED SZERETLEK

Mert csak a te ajkad ont forrásvizet szomjas számra.Csak a te csókod gyógyíthat be üresen fájó hegeket.A te érintésed gyújt lángra kiszáradt pusztákat,szárasságtól izzó tereket.Mert csak a te lelked ölelhet körbe engem esténként.Csak a te szíved dobban értem hangosan dübörögve.A te hangod szólíthat minden hajnal,reggel,délben,este örökkön-örökre.

ÚGY KÖVETLEK,ÉDES

Úgy követlek,Édes az idő homályán reszketve,várva,hogy keblemre omolj akár egy árnyék,csúszva-mászva,árván,akarva,vágyva hogy ajkamhoz hajolj.Úgy követlek,Édes halkan,szótalanul tudva hogy a kettőnk egysége már örök,ha megállsz melléd állva,mozdulatlanul várom hogy hidd,csöndünk összeköt.

VELED LESZEK…

Nap leszek,sugárzó reggeleken.Vörösben játszó mesés csoda. Ott leszek minden napkezdeten,s leszek estéid bíboralkonya. Langy eső leszek nyári délután.Simogatom borongós homlokod, mosdatlak tikkasztó hőség után,aszályban,lásd,enyhülést hozok. Mezőkön fű leszek lábaid alatt,lágyan bársonyos,simogató. Kacagón csiklandozom a talpadat.Ágyad leszek:selymes,nyugtató. Zöld lombok halk susogása leszek,cirógatlak,mint az esti szél. Smaragdcsillogással körülveszlek,s tóként,csobogó vizem mesél. Ezüstös holdként dúdolok neked altatót,mélykék,bársonyos égen. Ágyadba osonok,levetkezek…s tündérként ölellek bűvös éjjen.

MÉG

Még számon érzem ajkad melegét,

még bőrömet perzseli forró kezed.

Még nyelvemen élvezem a szád ízét,

még itt vagy egészen, s én ott vagyok veled.

Még mindig látom szemed sugarát,

hangod fülemben még szerelmes ének.

Még a testemben itt fészkel a vágy...

sóvárgom, hogy ölelj, és ölelnélek.

Még gondolatban lázas csókot adsz,

s már odaadtam önmagam neked.

Még érezlek, vágylak, még velem maradsz,

már elengednem - félek, nem lehet.

MEGYEK FELÉD

Úgy jön ma már mintha álmodtam volna,hogy itt voltál,s azt is hogy nem vagy itt,holdad vagyok mely vonzásod körében járja végtelen útjait.Feléd fordítom arcomat mert tőled hullhat csak rám a fény és a meleg,s olykor mikor közeledbe érek már azt hiszem most...most elértelek!Kinyúl felém napszemed fénysugára,megérint mint egy csók a téren át,s e fény visszfénye tükröződik rajtam mikor átúszom a nagy éj tavát.Sötét lennék ha nem ragyognál nékem,lehullanék ha Te nem vonzanál,úgy tartasz engem óriás erőddel,úgy húzol mint egy mágikus fonál.S mikor egy világrobbanás hatalma égen és földön mindent szétlövellt akkor zuhantunk egymás közelébe,karod elkapott és védőn átölelt egy pillanatra.Aztán elszakadtunk,pályánk sínére parancsolt a rend,a csillagok fészkükre visszaültek,s a hold újra a nap körül kereng.Megyek feléd,de soha el nem érlek,bolygok körülötted s önmagam körül,bezárt világ mely mosolyodtól fényes,s örök vonzásod szárnyain röpül.

MIT MONDHATNÉK?

Te vagy nekem szánt kincse a nagyvilágnak,egyetlen ember aki szívembe láthat.Te vagy ki énnekem mindig megbocsátott,ha reszkető lelkem e világtól fázott.Fénykoszorút fűzöl minden nap hajamba,gyermeki álmokat teszel két karomba.Úgy ringatom én el szívből szőtt álmaid,hogy testet öltsenek mosolygós vágyaid.Csókod íze mint a bor,bódító,édes,testem a testedre a vágyától éhes.Társam vagy,barátom,szeretőm,hitvesem,Tőled tudom mit jelent a szó:szerelem.Elmúlik bánatom ha két karod ölel,és tudom a választ,bár nem is kérdezel.Merre visz az út az nem számít,kedvesem,csak itt legyél mindig szeretőn énvelem.

SZERELEM AZ

Ha este úgy fekszel le hogy egyedül ér vágyad,ha reggel úgy ébredsz hogy hideg az ágyad,ha álmod nyugtalan mert nem tudod mi van vele,ha állandóan hiányzik érintése,keze...Ha csak utána epekedsz folyton folyvást,ha csak vele lennél,nem is akarsz mást,ha hiányzik sóhaja,lehelete ajkadról,ha úgy érzed valamit ott hagytál magadból...Ha minden percben fáj,hiányzik szava,ha hiányzik lénye,mosolya,arca,ha torkodban dobog szíved ha felé tartasz,ha meghalsz kicsit ha búcsút mondasz...

PILLANATOK

Vannak pillanatok az életben amiket soha nem lehet elfelejteni.Vannak pillanatok amelyek mint parányi tűk megakadnak az ember húsában és idegszálaiban.Amik oly élesen és mélyen vágódnak be az emlékezetbe,hogy az idő sohasem tudja kimosni belőlünk.Halk pillanatok ezek,csak a halk pillanatok fúródnak ilyen mélyre.Az élet hangos,nagy pillanatait gyakran előszedi az ember,minden alkalommal kiszínezi,átfesti,az érdekes,nagy pillanatok lassanként megkopnak,elhalnak.Csak azok a pillanatok az örökkévalók amiket nem lehet elmondani.Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújnak a szívben,így élik magányos életüket.

William Shakespeare: LXXV szonett

Az vagy nekem, mint testnek a kenyér

S tavaszi zápor fűszere a földnek;

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fél: az idő ellop, eltemet;

Csak az enyém légy, néha azt szeretném,

Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

Arcod varázsa csordultig betölt

S egy pillantásodért is sorvadok;

Nincs más, nem is akarok más gyönyört,

Csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,

Részeg vagyok és mindig szomjazom.

SZÜKSÉGEM VAN RÁD

A napsugarak mintha csak ezernyi ujj lenne valamennyi még kinyúltak a kékből narancsba öltözött felhők közül,hogy mielőtt nyugodni térne finoman megsimogassák fáradt üstökét a Vén Földnek.Aztán éjjel szemedbe hullt minden csillag szikrázó fénye,hajadba a Hold szőtt ezüst szálakból fonatot,méz-szín bőröd simogatta ujjaim minden idegszálát,szádra bíborpalástot vont csókom.Éj-királyom lettél s csodákban jártam én.Arcod két karomba simult,s a leggyönyörűbb tetoválássá váltál szívem belső falán.Szükségem van rád!Hogy vidám,boldog legyek és szabad,mint a madár!Milyen szép és jó ez az érzés!Mert nem kalickába zár,hanem mind inkább szárnyakat ad,s emel szinte az égig fel!És tudom,hiszem, nem kell félni,hiszen karod puhán szorítja szívedre fejem,hová madár röptömből mindig megérkezem.Várom a napot amikor majd megint porszemmé zsugorodik a távolság,s az idő végtelenné lesz.Amikor megint éjjel-nappal összefonódik a test és a gondolat,s egyetlen hatalmas dobbanásként mi leszünk a Mindenség!Szükségem van Rád.Nem örökké, de legalább egy életen át.

MERT

Mert hitt a virágokban,a földben, z égben, a tengerben,a fájdalomban, a régi szerelemben...Mert az életben tévedezett,mert egyszerű volt és mohó,és meghatotta egy leheletnyi tiszta tett...Mert ártatlan volt, édes, tökéletes,mert feláldozta magát a mágusoknak...Mert nem tudta bűnét,se erényét, se éhségét, se bátorságát...Mert csúnyának látta magát,és imádkozott a katedrálisokban...Mert a holdra figyelt,az éjszakára a nyári mezőn,eszeveszett örömmel nézte a tüzet...Mert boldog volt nagyon,mert lelke nyugalmas parcellákra szabta az időt...Mert idegen volt itten,mert hitt a csodákban...Az igazság szörnyetege egy napon hosszú fürtjeinél fogva a csatorna falára szegezte,hogy a mocsok tükrében lássa meg arcát.Mert szép volt,mert elege volt abból a világból, ahol az emberek nem tudnak emberi nyelven szólni már...

MINDENT MEGOSZTANI

A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert, amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit. Segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz oszd meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki nem tiltja, de jaj Neked, ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik, legyen szent fény, átokká válik, legyen gyönyör, halállá válik. Elbocsátunk Téged is, mint mindenkit: Felelős vagy minden emberért, aki veled él és el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd.

HIÁNYZOL

SZERETET

Rendszerint van egy akit igazán szeretünk.Aki a legkedvesebb.Lelkünkhöz közelálló.Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni.A szeretet mélyebben van.Tudatnál,akaratnál,vágynál,képzeletnél,társadalmi elvárásnál mélyebben.A szeretet nem kötelesség,nem feladat.Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot.A szeretet a szabadság jegyében áll.Senki sem mondhatja meg kit szeressek,kit ne szeressek,még én sem utasíthatom magamat,mert ez jóval magasabb szinten dől el mint ahova akaratunk fölér,ez a lelkünknek olyan helyén dől el,olyan magas,a földi élet légkörén túli szférájában,ahol már sem a társadalom,sem a szokások,az elvárások,a félelmek,az érdekek,de még a lelkiismeret sem szólhat bele semmibe.A lélek itt már szabadon szárnyal,azzal és oda akivel és ahová akar.Úgy hívják: szabadság.Nincs benne kell és muszáj és az enyém és a tiéd.Nincs benne színjáték.Nincs hazugság.Nincs idő sem,ahogy egy életet leélhetek valakivel és nem szeretem,s egyetlenegyszer találkozok valakivel és szeretem.Az igazi szeretet feldúlhatja a világ rendjét.

SZERETNI ÖRÖKKÉ

A szeretet mindent kibír csak egyet nem,hogy elmúlik.Szeretünk és vége?Ez sokkal rosszabb mint a fizikai kín vagy maga a halál,azért mert egyszerűen természetelles.Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet és átlépünk a halál kapuján még mindig elfogadható,ha keservesen is.Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás,vagy talán rejtett bizakodás,hogy majd csak lesz valahogy.Az ember végül megadja magát.De az, hogy a szeretet elmúljon elfogadhatatlan!Olyan fájdalom melyet semmi nem enyhít.Olyan borzalom melyre nincs gyógyír,mert egy hang azt kiáltja bennünk:Ez nem történhet meg!Egy társadalmi rendszer összedőlhet,egy hitvilág összeomolhat,egy nép,egy faj,egy istenkép megsemmisülhet,jöhet az apokalipszis és megmérgezheti a földet,a vizet,a levegőt,és kipusztíthatja az emberi faj jó részét:mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket mégis tudjuk valahol,hogy mindez nem lehetetlen,mert benne van a pakliban.De a szeretet elvesztése nincs,és nem is lehet soha!Ez az egyetlen pont,ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén,ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük.Ez a titok ha szavakkal kimondjuk, ennyi:a szeretet örökkévaló.Minden más elmúlhat és el is múlik.A nap élete véges.A csillagoké is.A kozmoszé is.De a szeretet el nem múlhat,megmarad. Ezért van az hogy senkit nem lehet megvigasztalni ha elveszti azt,akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis.Főleg az a mondat hogy"az idő majd begyógyítja a sebedet".Nem igaz.Ez nem olyan seb ami gyógyul.A fájdalom érzése idővel csökkenhet de a széttépettség érzése megmarad.Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát:ha nem szeretjük tovább.Ha elfelejtjük.Amikor azt mondjuk hogy az"idő gyógyít"erre gondolunk.A felejtésre.Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.