A szeretet mindent kibír csak egyet nem,hogy elmúlik.Szeretünk és vége?Ez sokkal rosszabb mint a fizikai kín vagy maga a halál,azért mert egyszerűen természetelles.Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet és átlépünk a halál kapuján még mindig elfogadható,ha keservesen is.Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás,vagy talán rejtett bizakodás,hogy majd csak lesz valahogy.Az ember végül megadja magát.De az, hogy a szeretet elmúljon elfogadhatatlan!Olyan fájdalom melyet semmi nem enyhít.Olyan borzalom melyre nincs gyógyír,mert egy hang azt kiáltja bennünk:Ez nem történhet meg!Egy társadalmi rendszer összedőlhet,egy hitvilág összeomolhat,egy nép,egy faj,egy istenkép megsemmisülhet,jöhet az apokalipszis és megmérgezheti a földet,a vizet,a levegőt,és kipusztíthatja az emberi faj jó részét:mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket mégis tudjuk valahol,hogy mindez nem lehetetlen,mert benne van a pakliban.De a szeretet elvesztése nincs,és nem is lehet soha!Ez az egyetlen pont,ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén,ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük.Ez a titok ha szavakkal kimondjuk, ennyi:a szeretet örökkévaló.Minden más elmúlhat és el is múlik.A nap élete véges.A csillagoké is.A kozmoszé is.De a szeretet el nem múlhat,megmarad. Ezért van az hogy senkit nem lehet megvigasztalni ha elveszti azt,akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis.Főleg az a mondat hogy"az idő majd begyógyítja a sebedet".Nem igaz.Ez nem olyan seb ami gyógyul.A fájdalom érzése idővel csökkenhet de a széttépettség érzése megmarad.Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát:ha nem szeretjük tovább.Ha elfelejtjük.Amikor azt mondjuk hogy az"idő gyógyít"erre gondolunk.A felejtésre.Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.
