Az idő vállkendőjének redői közül előkerül egy olyan emlékkép, melyet álmaim pora rég ellepett.Ma mégis, valami oknál fogva friss szél perzselte újra karcsú árnyát,de már nem ordít kábán, már nem fojtogat.Mára már nem hömpölyög kisírt szemem árjában a tudat, hogy egykoron, az ördög szerelmese voltam…Oldott lúggá forrtak rég kimondott szavai, miszerint én voltam az egyetlen, az égiek által neki rendelt angyal. Mennyire naiv, mennyire elvakult voltam,mennyire hittem minden égig érő vallomásában.Akkor is hittem, hogy én vagyok egyetlen angyala, amikor szekrényem mélyén lapultak molyrágta angyalszárnyaim és a holdbőrbe öltözött, törött, rongyolódott glóriám, jelenem romjai közül kacsintott szemeim vérző tükrében. Ám sorsom fénycsomót kötött szétoszló álmom halovány szálaiból, majd amikor zokogó lelkembe markolt a végzet fagyos keze, megjelentél Te, Édesem.Általad sikerült tisztán látnom. Általad értettem meg az igaz szerelem végtelenbe beleágyazódott igazát. Fényt préseltél addigi vakvilágomba, hogy lássam, érdemes vagyok arra, hogy valaki számára én legyek az első, a legfontosabb.Már nem ütközik a tehetetlenség falába néma sikolyom, amikor ünnepnapokon a „majdnem lehet” szavakon peregnek a percek.Mára, ha eszembe jut kendőmbe gyűrt múltam, csak egy pillanatig pernyéllik emlékeim füstje mögül, majd ostoba közönnyé válva keblem fészkén megpihenve leli halálát. Mára már csak jelenem van, Veled.
