Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes.
Örök vagy.
Az esztelen futással az ember néha felhagy,
s megáll egy pillanatra szétnézni,
jössz - e még, bírod -e még a tempót?
S nyugodtan áll odébb, meggyőződvén,
hogy jössz még utána, mint az árnyék,
Odavet egy pillantást, s elégülten továbblép.
Meddig bírod még? Meddig?
Elég neked csak ennyi?
Elég neked, hogy néha megállok pihenni?
Elég neked, hogy néha elfáradván az útban
azért érek nyomodba, hogy magamat kifújjam,
s utána futni kezdjek más vágy után,
megújult erőmmel, s erőddel, ostobán?
Meddig bírod még? Meddig?
Mióta követsz már?Mióta hogy kifulladt szerelmem néha megvár,
mégis rohansz utánam.
Rohansz, szíved dobog,
mert jól tudod, időnként, úgyis megfordulok.
Mi lenne, hogyha eltűnnél örökre?
Mi lenne, hogyha belevesznél a ködbe,
s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed,
és eltűnnék, egy magamba süllyesztőjén a térnek?
Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam,
de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam,
s akkor tudnám, valóban, mit sem érek,
ha végképp nem lehetne nyomomban tudni téged.
Futunk.
Konok futással.Én elöl, te hátul.
Te kétségbeesetten,én esztelen, galádul.
Sokan futnak előttem.
Előtted én futok.
Óh, irgalmazz magadnak! Állj meg!
S megfordulok.
