Úgy közeledem hozzád, lopva, félve, szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához…
– Nem, nem; bocsáss meg, kedves!
Nem tudom, miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
s nevetsz álmodban, mintha eljövendő
gyermekünkkel és velem játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem,
hogy alszol a szomszéd ágyban…
Meg se simogatlak, csak messziről
szívom hajad szagát, csak nézem élő
csontjaid s húsod önfeledt nyugalmát…
Úgy kéne már, hogy enyhüljön
bennem ez a szomorú és bizalmatlan,
örök társtalanság, de mindenkitől
féltem magamat, szabadságomat,
nem tudok örülni fenntartás nélkül,
és így születik meg az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kívánlak, szeretlek,
s mégis mindig titkolom, vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol. Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság, milyen tökéletes odaadás kellene ahhoz, hogy boldog legyek, és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki nem követel semmit cserébe, a teljes biztonság, az önvád alól felmentő, szent, jókedvű, igazi önzetlenség… Az volna jó, igen,
az volna nekem való szerelem, mély, üdvözítő, örök, mint a föld és egyszerű, mint a halál s az élet, amelynek öntudatlan kezei kötötték s majd feloldják köldökünket. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
