Csönd-szőnyegén ülve várom jöttödet, kérő tenyerekkel hallgatom a lépted, a lomb zöreje virraszt, s a hű emlékezet könnycseppekbe sírt vászonra fest Téged… Íriszemre karcol a sárgafalú múlt hangod dallammá nemesedik bennem, miként a vén hold tengerhabba fúlt vérembe süllyedsz, ha behunyom szemem. Belémhegedtél, de olykor fölsebez, majd arcomba rúg a bizonytalan holnap ekkor néma csöndben várom jöttödet, de csak álmom hoz és az is sodor tova.
