Ha az idő most kósza falevél lenne, én volnék a szél, ki nyomába eredne,
és felkapnám féltő karomba, repítsem, hogy minél sebesebb` csókodhoz segítsen! De nem hullik az idő csak úgy a fáról, mint levél száll alá zord telek szavától, s nem lehetek szél, hogy szerelmed keresvén dúlnám a világot minden áldott estén. Várok hát, kedvesem, én mindaddig várok, míg kergetik elmém e varázsos álmok, mik éltetik bennem, ó, elérlek egyszer, s lágy ajkadra írom, soha ne eressz el!
