Órákig várlak a síró avarban de sebet ejt rajtam a penge-valóság lázad a lélek, roskadok magamban hangodat keresem a világ zaján át. Dagályként zúg testemben a vér lüktető hiányod elevenen éget néma áhítattal töltődik az ér zsibbadt sóhajom az éjszakába téved. Komor esőt hoznak a fátyolfellegek maga a menny is átváltozik sebbé járdaszegélyeken árnyak rebbennek az elnémuló szél a csöndet vágja ketté. Hiú remények nélkül alszom el vesztemen nevet kint a lámpafény de a hitet, hogy szeretsz őrült szerelemmel hold-udvarú tálcán kínálja az éj.
