HIÁNY

Megállni kényszerített a töprengés.A sötétben tapogatózva, tétován kereső kezünk a létezés titkának dobogó szívére tapint. A szenvedés titkára. A teljesség hiányának titkára. De a boldogság és a teljesség titkára is. Mindannyiunk életében elérkezik a magányosság felismerésének pillanata. Amikor szenvedünk. Legyen bár csendesen sajgó vagy élesen ordító fájdalom a testünkben, vagy akár gondzakatoló kilátástalan jajkiáltás a lelkünkben, tudjuk: a szenvedésünkkel egyedül vagyunk. Aki szenved - magányos. És aki magányos - szenved. Szenvedéseink okát, okozóját nevezzük rossznak. Rossz az, aki vagy ami szenvedést okoz. Ha merünk a rossz titkának mélyére nézni és nem elégszünk meg a kül-világra, a másokra hárítás - megoldást soha nem hozó - felszínes válasz-kísérleteivel, a valóság érinti meg a szívünket. Szenvedéseink tárgya: a HIÁNY. Valakinek vagy valaminek a hiánya. Vagy úgy, hogy volt, de most már nincs - akár elvesztettük, akár elvették - vagy úgy, hogy másoknak van, de nekem nincs. Minden szenvedésünk mögött a hiány, a nincs, a nemlét áll. Ezért van az, hogy a szenvedést megosztani nem lehet. Mert a hiányt, a nincset, a nemlétet nem lehet átadni, vagy átvenni. Mert nincs. Ezért van az, hogy a szenvedésben mindig egyedül vagyunk. Saját szenvedésünk magányba zártságának tragikumát még mélyebben éljük meg, amikor mi toporgunk a másik szenvedésének partján. Segítenénk, de nem lehet. Átvennénk, de tehetetlenek vagyunk: a hiányt, a nincset nem vehetjük át. Megoszthatatlan. Átadni, átvenni csak azt lehet, ami van. A rossz titka az, hogy nincs. Hisz éppen az a rossz, hogy valaki vagy valami nincs, aki vagy ami - szerintünk - kéne, hogy legyen.