4.RÉSZ ÉS EGÉSZ-Az itthon

Rohant, ahogy csak a lábai engedték és bírták. Vágtatott a parkon át. Kétségbeesetten kereste a szemével, hátha megpillantja valahol. Őrült rohanásban volt. Semmi mással nem foglalkozott, csakhogy megtalálja. Az sem érdekelte, hogy átgázolt mindenen. Minden fa és bokor mögé be akart nézni, hátha ott van. De nem volt! Persze alig vettet még egy futó pillantást is arra, amihez hozzáért, de már ment is tovább. Hiába került valami vagy valaki az útjába, csak rohant tovább! Még az sem érdekelte, hogy néha nekiszaladt valaminek vagy valaki másnak. Összetört ágakat, virágokat, megsebzett másokat hol jobban vagy kevésbé, még magát is ezzel. Nem érdekelte! Csak gázolt tovább. Kétségbe volt esve! Rettentően. Hónapok óta, mikor a tükörbe nézett Rész, az arca helyén csak egy foltot látott. Mintha nem is lett volna arca. Eltűnt a kép, amit ismert és szeretett magában. Rész elvesztette magát. És már régóta nem lelte a visszavezető utat magához. Hát ezért rohant Rész, már maga sem emlékszik mióta, össze-vissza a parkban. Meg akarta találni magát. De egyre erősebben érzett valami maró érzést a testében. Kezdett már fájni. Nem akart szűnni. És fájt minden mozdulatánál. Aztán le is győzte. A fáradtság volt az. Szörnyű, maró és szaggató érzés volt a testében és elméjében. Menekült ezelől az üres érzés elől, ami kísérte hónapok óta, de mégsem jutott sehova ezelől futva. És még ez az ellenállhatatlan örvénylő új érzés! A kimerültség és lemerültség! Elviselhetetlen gyötrődés. Nem, ezt nem bírja tovább, mert beleszakad a teste és elméje. Már semmi sem maradt benne. Semmi épkézláb gondolat a helyzetéről vagy a kiútról ebből. Teljesen kimerült a teste és az elméje. Elkészült az erejével Rész. Egy lépést nem tudott tenni tovább. Kiürült már majdnem maga a fájdalom is, annyira megsemmisültnek érezte magát. Egy tisztás közepén volt éppen, amikor először megrogyott a lába. Még egy-két lépés, de aztán feladta a görcsös ellenállást és dacot. Kénytelen volt, már levegője is alig volt. Először csak letérdelt és lehajtotta fejét, de ez sem elégítette ki a terheit, így kénytelen volt a hátára feküdve teljesen elnyúlni a magas fűben. Széttárta kezeit, és szétvetette lábait. Szemei a felette lomhán hömpölygő felhőtesteken ragadtak. Kénytelen volt hagyni, hogy a kimerültség véglegesen szétáradjék felnőtt, erős testében. Mélyről feltörően belátta, hogy a kétségbeesés végleg legyőzte. Rész elsírta magát. Egyedül, a park egyik szép tisztásán, a magas fű rejtekében Rész sírt. Úgy, mint gyermekkorában. Nem szégyellt benne semmit, csak hagyta, hogy a keserűség és a fájdalom utat találjon belőle. Felszabadultan sírt. Percekig tartott, míg rendezni tudta sorait Rész. Letörölte forró könnyeit az arcáról, és azokat a kihűlteket is, amik fektében az arcáról a füle mellett a nyakára csorogtak. Aztán elcsendesedett. Így vette csak észre, hogy mennyire szép az ég kékje a tisztás felett. Apró fehér felhők gomolyogtak mindenfelé az égbolton. A Nap nem volt a látóterében, de érezte sugarainak áldott melegét. Néha egy fiatal hangon kacagó szél futott végig a fű között és botlott Részbe. Most vette csak észre, hogy tavaszodik. Eddig fel sem tűnt ez a megannyi szépség. Tenyerét lefelé fordította, és végigsimított fűpaplanján. A rét illata is visszalopódzott Rész szívébe. A virágok bódult lehelete részegítette meg. Eltelt a természet szépségével. Egy pillanatra valami gyönyört érzett felbukkanni a semmiből és fájdalmainak szürke színpadán. - Mert nem az lesz az első, aki mindig gyorsan hajt, hanem aki mindig a megfelelő sebességgel halad! - csendült fel a szélben Egész hangja. Villámgyorsan ült fel és nézett körül Rész. Egész ott ült, tőle nem messze a fűben. Pont a háta mögött. - Valószínűleg már egy ideje itt lehet - gondolta Rész. Csak ült, és azzal az eltéveszthetetlen arckifejezéssel nézett Részre. Egyszerre volt ezen az arcon kérdés, válasz, nyugalom, lendület, béke, szeretet, és valami kitalálhatatlan helyről táplálkozó értelem. - Miért mondtad ezt nekem? - kérdezte bátortalanul Rész. - Mert kérdezted. - Dehogy kérdeztem! - védekezett meglepett arccal Rész. - Te szólaltál meg először! - mondta talán még magát is győzködve Rész. - Tévedsz, Rész. Te kérdezted ezt tőlem, mikor sírtál. Azon a nyelven kérdezted, ami sokkal közvetlenebb minden szónál. Egy érzelmi kitörésen keresztül. Rész szégyenében lehajtotta fejét. Egyszerre érezte semminek magát Egész és saját maga előtt. Újból elsírta magát egy pillanatra, de gyorsan túllépett ezen. Könnyei sójától még vörös volt a szeme, mikor Egészre nézett. - Mondd, mit hibáztam el? - kérdezte mély, elhaló hangon. - Semmit - válaszolt Egész rezzenéstelen, de abszolút meggyőző arccal. - Semmit? Hát nézz rám! - felelt indulatosan Rész. - Nézz rám, teljesen elveszettnek érzem magam! - Pedig semmit sem hibáztál. Nem is tudtál volna, mert nem tettél semmit. Haladtál az árral. Az ár pedig céltalan és elvész. Nincs iránya, nincs célja, nincs élete. Semmi nem irányítja, semmi és senki nem felügyeli. Valahol lendületet vesz és azt tartja amíg bírja. Nem is tudja senki, hogy miért, csak halad az árral együtt. Ezt tetted te is. Saját magaddal és az árral versenyeztél. Nem lehetsz győztes, mert ebben csak vesztesek vannak. Egy soha meg nem fogalmazott célért kezdtél versenyezni, amíg most ide jutottál. Rész hallgatta Egészet, de hamarosan megpróbált visszavágni: - Annyi mindent tettem, hogy szinte nem is volt szabadidőm! Megállás nélkül azon dolgoztam, hogy nekem és a szeretteimnek meglegyen mindene. Mindene. És meg is lett. Olyan kényelemben élek, mint soha. Hogy mondhatod, hogy nem tettem semmit az elmúlt időszakban?! - volt valami felháborodottság Rész hangjában. - Az elmúlt években csak magadat ismételgetted. Minden nap ugyanazt csináltad, amit kellett, amit muszáj volt. Olyan voltál, mint egy gép, ami mindig a beprogramozott mozdulatot csinálja. És nem is képes másra. Belemerevítetted magad ebbe a tevékenységbe, mert ez volt a legkifizetődőbb. Mert ezt láttad körülötted mindenkin. A túlnyomó többség ezt tette és teszi, és te azt gondoltad, ennyi ember csak nem tévedhet. Ha láttál valakit, aki nem így viselkedett, akkor értetlenül néztél rá. Volt úgy, hogy ki is nevetted vagy megvetést éreztél iránta - itt Egész mélyen és kérdően Rész arcába nézett, aki valami megsemmisítő szégyent érzett magában ebben a pillanatban. - Nyugodt voltál, mert senki sem volt más véleményen erről! Mindenki elismerően bólogatott neked. Az meg sem fordult a fejedben, hogy ez inkább csak a pozíciódnak szól, amit elértél. És nem Neked! Elnyomtad magadban a lelkiismeret hangját mindennel, amivel csak képes voltál. Elnyomtad magadban a hangomat, Rész! Szép lassan el is tompult benned minden érzelem. Rész lehajtotta a fejét. Tudta, hogy most nincs kibúvó a számvetés alól. Annyira erősen érezte Egész közelségét, hogy nem tudott és már nem is akart előle menekülni. Úgy érezte, hogy ha lehet, most mindent kiad magából. Mindent, amit elfojtott és hazudott magának. Felemelte bátran a fejét és Egész szemébe nézett. Meglepődött azon, hogy egy bátorító mosolyt talált Egész arcán a szigor helyett. - Mondd, mit tegyek? - kérdezte csendben. Egész érezte Rész kitárulkozását. Figyelte, ahogy szája minden hangnál beleremeg a fájdalomba. Abba a fájdalomba, amit Rész felengedett magában. A testtartása is egyértelműen arra utalt, hogy Rész szorong és elveszett. Összegubózva ült Egész előtt, karját és lábát is összezárta maga előtt. Csak a fejét emelte meg egy kicsit, hogy szemét Egészre tudja irányítani, mikor az hozzá szólt. - Ez csak egy töredéke jelenlegi helyzeted kiváltó okainak, Rész - mondta olyan hanglejtéssel Egész, hogy abban semmi szemrehányás nem érződött. Inkább volt benne teljes együttérzés és testvéri szeretet. - Az elmúlt idők ködbe burkolták a szívedet, ami megfagyott a hidegben. Az a tevékenység, életstílus, ha egyáltalán nevezhetem annak, nem igényli a szív tulajdonságait. Az érzelmeket. Egy gépnek kell lenned ahhoz, amiről beszéltél. Egy elég egyszerű gépnek. Ami egyetlen programmal működik: megéri vagy nem éri?! És semmi több. Minden emberi megnyilvánulásodban ez került előtérbe. Legyen az munka, barátság, szex, kommunikáció, és minden, ami emberré tehetne, már csak ezen az alapon működött benned. Meg akartad állítani magadban a Folyamatot. Azt, ami Vagy! Ami Vagyok! Meg akartad ölni magad! - Rész szinte pánikszerűen kapta fel a fejét erre a szóra, és döbbenten nézett Egészre. Arca elárult minden értetlen rezdülést belőle! - Nem az a halál, amit ti, emberek annak hisztek. A halál az, amikor mozdulatlanná dermed a szíved. Az, amikor matematikával akarod megoldani az életedet! Az a halál, mikor azt hiszed, hogy csinálsz valamit, de közben az érzelemtested elhal! Mondd, mit érne a rét színek és illatok nélkül? Mondd, mit érne a legszebb gyümölcs, ha nem volna íze? Mondd, mit érne a bor, ha nem volna mámora? Vers lenne-e a vers rímek nélkül? Amikor nyitott szívvel és elmével áltál a széfben, áthaladt rajtad minden, ami Vagyok! Élvezted a benned hömpölygő Életet. Élvezted minden mozzanatát és változását. Te magad voltál Az Élet! Nem álltál ellen semminek, ami jött. Legyen az édes vagy fájó. De te el akartál fordulni ettől az állapottól, és csak a kellemeset akartad. Már nem bíztál magadban. Nem bíztál bennem! Elfelejtetted a jelened minden varázsát. Elfelejtetted napjaid dallamát. Minden ízét, gyümölcsét. A jövőt fürkészted. Tudni akartad, mi lesz! Elfelejtettél valamit, ami így ellened fordult általad - Rész kérdően, szinte könyörgő tekintettel figyelt és kérte Egészet, hogy folytassa! Egész ezt látva, így szólt: - Te most élsz Rész! Most Vagy! Nem tegnap voltál és nem holnap leszel, hanem Most Vagy! Ami volt, elmúlt. Azon már nem változtathatsz. Ami lesz, az pedig majd jönni fog, azt még most nem ismerheted. A falevél le fog hullani a fáról, de nem tudja hova fog esni. Mondd, miben vagy te különb egy falevélnél? A virág kinyílik és illatot áraszt boldogan nevetve a Nap Fényben, pedig egyszer el fog hervadni. Mondd, miben vagy különb te ennél a virágnál? A fa pajzsok nélkül áll az erdőben, várva napsütést, jégesőt vagy vad vihart, mi a törzsét törheti. Mondd, te miben vagy különb ennél a fánál?! A szarvas bátran járja a tisztásokat, pedig farkasok leselkednek vérszomjas halálként rá, mégis milyen büszke a tartása. Mondd, te miben vagy különb ennél a szarvasnál?! Én elárulom neked, hogy semmiben sem vagy különb náluk. Csak egy és egyetlen dologban. Az érzelmekben! Te képes vagy érzelmekkel bírni és élni. Ha nem akarod vagy nem mered őket használni, ha hagyod, hogy mások által rád tett kaloda bénítson meg és nyomja el érzelmeid, nos akkor nem vagy több, mint egy állat vagy egy növény. Ami ösztönökből vagy passzívan él. Persze számukra ez a legteljesebb, amit tehetnek, de nem az ember számára. Neked szárnyaid vannak, Rész! Szárnyakat adtam neked! Ott van, nézz a szívedbe! Ott van a lelkedben. Te az vagy, aki a szárnyait belül hordja! Rész teljes átéléssel és áhítattal hallgatta Egész szavait. Forrónak érezte az arcát. Lángolónak a szemeit. Mélyeket sóhajtott, és édes bizsergést érzett a feje tetején. Mintha valami varázslat kerítette volna hatalmába, amint egy láthatatlan kéz a fejére teszi a kezét, és ez az érintés eljut testének minden atomjába kívül-belül. Egy pillanatra szinte biztos volt benne, hogy Egész érhetett hozzá valahogy a szavain keresztül. Így hát még jobban átadta magát ennek a gyógyító érzésnek. - Ha nem emberhez méltóan éled az életed, mindened elhal a végén a testeddel együtt. Bizony, akkor valóban meghalsz. Ha viszont elfogadsz minden ölelést és vihart, minden csókot és pofont, minden győzelmet és vereséget, halhatatlan leszel az érzelmeiden keresztül. Mert az érzelmeid és a hited fog csak tovább élni! A taktikád, a hazugságaid, a cselvetéseiden keresztül elért dolgok mind veled halnak. Gyere, hagy mutassak valamit most neked! - kérte Részt. Rész felállt teljes révületben. Már nem volt fáradt. Már nem érzett kínzó fájdalmat vagy maró érzést a testében vagy elméjében. Teljes vibrálásnak érezte lényét Rész! Teljes erőnek és erősnek érezte magát. Minden fenntartás nélkül nézett Egész szemébe, ahogy ő a karját a tarkójára tette és a távolba, a fák közé mutatott. - Most nézd meg Rész, mit tettél! - és kezével a múltba intett. Rész szinte a szeme előtt látott mindent. Mindent, amikor megbántott vagy hazudott valakinek. Amikor tudatosan kihasználta mások gyengeségét, kiszolgáltatottságát vagy tájékozatlanságát. Amikor tudta, hogy mi lenne a helyes út, de mégis egy másikat választott, ami jobban fizetett, sokkal jobban. Minden egyes alkalommal, mikor belátta tetteinek okát és következményeit, átérezve és átélve tiszta szívvel, egy apró, áramütésszerű lökést érzett a mellkasán. - A lelkiismereted. A lelkiismereted hallod. Engem hallasz most magadban, Rész! A lelkiismereted vagyok. Az ajándék, amit csak emberként birtokolhatsz, és sehogy máshogy. Ez az a pont, ahol felismerhetsz engem! Ahol felismerheted magad, hogy Te Én Vagyok. A lelkiismereteden keresztül tudhatod, hogy Én mit tennék, és Te mit teszel. A lelkiismereted az, ami minket örökre összeköt. Ha nem hallod soha, vagy teljesen távol vagy tőlem vagy teljesen velem vagy. Így a választás a tiéd. A szabad akarat a tiéd! Dönthetsz, hogy élsz! Lehetsz hömpölygő víztömeg ami minden gátat áttör, vagy lehetsz egy korty víz, ami a szomjazónak az életet jelenti. Lehetsz vihar, ami minden fát kicsavar vagy nevető tavaszi szél, ami hűsít és átölel! Mindent neked adtam, minden a tiéd! Élj vele! Élj! Életre ítéltelek. Szerelemre és szeretetre ítéltelek. Halálra csak te ítélheted magad! Én soha! Tarthatsz kardot és virágot is a kezeidben. De együtt nem használhatod őket. Mert akkor csak magaddal fogsz küzdeni! És ott csak vesztes lehetsz! Ha egyszer engem hallottál, többé el nem fogsz feledni. Ha egyszer kortyoltál belőlem, mindig vágyni fogsz rám! Vágyni fogsz magadra. Ahogy most is vágytál! Ahogy most is vágysz! És megtaláltál magadban. Itt vagy és itt vagyok!­ Egész finoman végigsimított Rész hátán még, ahogy elengedte tarkóját. Hátrébblépet, hogy hagyja Részt elmerülni az előbb elmondott igazságban. Rész hátratekintett, és Egész szemébe nézett. Rész szemében könny volt és mosoly! Érzelmei a legszebb és legtisztább tetőfokot érték, ahol a könny a mosoly ölében remeg. Ez a legtisztább öröm! Tudta ezt Rész is. Halkan szólt Egészhez: - Itthon vagyok! - Köszöntelek! - súgta vissza Egész. Rész csendben állt még egy darabig, majd apró léptekkel megindult a park felé. Minden keserű érzés és gondolat az emlékek ködös mezejére költözött már belőle. Ragyogott a szeme a Napsütésben. Odébb méhek zümmögtek a virágok felett, és valami kivillant a fű közül. Megfogta Rész tekintetét és odacsalta. Egy rejtett kis tócsa gyűlt össze az éjjeli eső vízéből a fű között. Sima tükörként csillogott az ég kékjében. Rész fölé hajolt. És megpillantotta arcát a víz tükrében. Katartikus erő áramlott szét ismét Részben. Tudta, megtalálta azt, amit keresett. Amit elvesztett és oly annyira szeretett. Magát! A benne rejlő legmagasabb megnyilvánulású Én-t. Önnön Igazságát! Visszanézett a tisztásra. Egész ott állt mozdulatlanul és őt figyelte. Ahogy ott állt, valami elmondhatatlan rokoni érzés áramlott belőle felé. Rész először érzett valami elképesztő és megmagyarázhatatlan szeretetet Egész iránt. Mintha mindig így érzett volna, csak nem tudott róla. Még egyszer visszapillantott a víz tükrébe. Hosszan nézte boldog arcát. És egy pillanatra látta felvillanni Egészet mélyen, arca vonásai mögött!