A csendbe zuhantam mint verembe zuhan a lélek,ha remény már nincs és kihunytak a fények. Csak hallgatok,ülök szótlanul,csak várok s szemem sírni tanul. Várom a szabadító szót,érintést, mozdulatot,nehéz a szívem szinte már alig dobog. Életem surranó, sötét, éji madár,száll, lebben könnyedén,várja erdő, határ. De csak ül templom ereszén,én is ülök szemem lehunyva,üres agyamban szó vergődik visszhangot csiholva.
