SZIKRÁK

Agyamra tetováltad magad. Tehetetlenül nyöszörgök cirkalmaid alatt. A jelenléted fáj, mert kitörölhetetlen. Orvul támadtak a szavak, s én nem tudtam hová is nézzek, mögé-e vagy eléje a létnek. Szerettem volna süketnéma lenni... Belém tapadtál. Ittmaradásom csendélet. Riadt szemekkel figyelem szemedben, ahogy égek. Lennél-e velem nem lenni? Ne félj, nem fog fájni semmi! Idő vagy az időben... Tartom a tegnapot, hogy le ne ejtselek ma. Holnap is tartani fogom. Gyávaságba kuporodik a szó, üres tarisznya a vállán és elbúcsúzik a Csendtől. ... nem tud már mit mondani neki... Kietlen forró tájon álltam, és vártam a hóesést..., ... aztán hullani kezdett..., lassan rám szakadt az ég. Lélekfoszlányaimon betűk: szakadozó cérnahangon sikoltják a neved.A csönd, ahol járkálnak fényeim, százszínű világ. A világ, amelyben kényszerülsz járkálni, ezerszínű csönd. Folt vagy. Folt az arcomon, fehér fakulás. Lassú, de biztos távolodás; fénykép-homály. Szögletes szerelmet rajzoltál szívemre, valamire hasonlít..., rácsaid árnyékában élek... Vércseszemű szerelmed köröz fejem fölött... lecsapsz gondolataimra is és magadba falatozod azt, némasággá zárt lelked, lakatom, se ki, se be nem juthatok már jobban, állok egy helyben, a közel, s a távol metszéspontján..., s te lassan körülfonsz, kígyóvonaglással roppantasz össze... Gyűlöllek... Gyűlölj! Azt akarom..., hogy végre ne szeresselek annyira. De te halk megbocsátást rajzolsz homlokomra.