KÖD

Sokan azt képzelik, az igaz szerelem arról ismerhető fel, hogy kezdetekor, a mindent elsöprő élmény-érzet elején, gondolatunkra és tisztán látásunkra rátelepszik az a bizonyos „lila köd”...azt gondoljuk, a másik csupán elfogultságából és szerelemvaksága okán öltözetet fel minket bókjai selyméből készült ruháival...hisszük minden szavát, de mégis bennünk van a félsz, csupán a kezdeti lángolás és érzelmek csodásan éltető kavalkádja szövi körénk lágyan óvó palástját...gyakran észre sem vesszük, hogy hitetlenkedésünkkel fájdalmat okozhatunk, hiszen szerelmes szavú Kedvesünk tiszta hittel ölel át magasztaló gondolataival, és nem múló csodaképet fest elé a szerelem, hanem új életét kezdte el velünk, és számára ez az érzés örök és elmúlhatatlan kincs lett, egy életen át tartó remény...a bizonyosság, hogy létezik a másik felünk a világ forgatagában, a gyakran egymással sem törődő embertömegek sodrásában ikerlélek született; s van, aki kitartással, van, aki a Sors kegyelme által, rátalál TÁRSÁRA...miként elgondolom, igazat adok a szárnyaló képeknek, amivel a szerelmet kívánják sokan lefesteni, de az ecsetem több színbe kívánkozik, a lila nem elégséges neki...a köd nem fejezheti ki az érzések sorát, ami átjár, amire a szavak még meg sem születtek...hazaérkeztéig a várakozás kínja...álomból felriadó lélek nyugalma, miként magad mellett békésen pihenni látod...éjjeli szuszogásának békéltető oltalma...ölelő karfonatában tenyeredbe kirajzolódó kecses testének vonala...illatfonál, amely a szobákat járja át...olthatatlan sziromlágyságú csókja utáni örök vágyakozás...a holdsugár pimasz fényét testívén látni...feszes combjai közt a kéj éji sóhaját hallani...tested-lelked egészével védelmezve óvni...hajának illatával álomba merülni...szeretni...jóban-rosszban...mindig csak szeretni...

AZ VAGY NEKEM

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek;lelkem miattad örök harcban él,mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;csupa fény és boldogság büszke elmém,majd fél: az idő ellop, eltemet;csak az enyém légy, néha azt szeretném,majd, hogy a világ lássa kincsemet;arcod varázsa csordultig betölt,s egy pillantásodért is sorvadok;nincs más, nem is akarok más gyönyört,csak amit tőled kaptam s még kapok.Koldus-szegény királyi gazdagon,részeg vagyok és mindig szomjazom.

ÉRZÉS

Tegnap este bíbor szín csöpögött az ablaküvegre az égről, kinyitottam az ablakot, faltam a színt, a levegőt, mint gyerek a vattacukrot, ragacsos lettem lélekben az örömtől, hemperegtem a cukros vágyban, gurult bennem a kisgyerek, mint hajdan a magas fűben egy domboldalon lefelé, mint meleg méz, csorgott rám a napsugár, most nem történt semmi, csak észrevettem, hogy a csodák úgy tekerednek rám, mint a pálcikára a fehér, habos cukorszálak, az a bíbor szín az égről belém költözött, hömpölygött, tengerparti barlang lettem dagály idején, mikor ezernyi árnyalatban törnek meg, cikáznak, sodródnak egy nagy gömbnyi térben a hangok és a fények, mint a tarka üveggolyókban a szivárvány, beleszédültem gyerekként, ha néztem gördülésükben a színek egybe mosódó, gomolygó táncát, most is elkapott a könnyű részegség, gyomromban pörgött üveggolyó szivárványmasszája, forgott magas fű, domboldal és napsugárméz, morzsolódott visszhangos hullámverés, körtáncban hízott cukorszál, hömpölygött bíbor ég, majd az egész meleg örvény kibuggyant az arcomra.Fáztam, becsuktam az ablakot. Nem tudtam, hogy kizártam, vagy bezártam magam. Mindkettő édesen reménytelen állapot.

GYÓGYÍR

Altass el, úgy, mint rég,

mikor selyemként földre hulltak a napok,

s lassú folyamként kanyarogtak az éjszaka ölébe.

Betakartad a sebeket,

mit rám karcoltak a létezésed előtti tegnapok,

kezed bársonnyá simogatta a hegeket, örökre.

Bőröm ajkadtól simult, néha azt hittem belehalok.

Ujjaidtól a hajam csigaként csavarodott, valamerre,

talán kettőnk közt lebegett,

akár a soha nem hallott dallamok.

Úgy néztél rám, mint eddig senki sem,

beleszelídültem a szemedbe.

Mond el újra a mesét, azt ,

amikor a földre léptek az angyalok,

oltalmazni szép rámtekintésed, érted és értem.

Amikor felébredek az álom után, úgy szeress,

hogy magától kinyíljon a holnap kapuja,

legalább addig, még belépek rajta.

VÁRAKOZÁS

Időnként magamra hagysz, és én várom, mint már annyiszor, most is visszatalálsz, közben a szívem olyan, mint a hidegben ottfelejtett forró tea, szép lassan kihűl a hosszú várakozásban, tudom, hogy eddig visszajöttél, eddig mindig visszajöttél, de mi van, ha most mégse, ha most úgy gondolod, jobb úgy mindkettőnknek, ha végleg búcsúzol, a jég felé közelít a szívem, már-már kezdi átjárni a fagy, de csak míg meg nem látlak, akkor hirtelen elfelejtek minden dermesztő hideget, újra érzem hogy élek, még élek, a szívem, mint a tűz, ami még nem hűlt ki teljesen, amiben a hideg ellenére még pislákol az élet, ami egy fahasábtól, egy szavadtól újra nagy tűzzé lesz, de az is lehet, hogy minden távollétedkor meghal egy kis rész belőle, ami már többé soha sem fog megdobbanni.

KÖTÉS

Hiába akarlak kitépni magamból örök rendelés háncsa kötöz A lelkek kertésze lelkembe oltott nemes ágat vadon fa tövihöz Hiába akarlak letörni szívemről belém hegedtél mélységesen Nem vethet ki fölsebzett rostjaimból ezer kétségnek vihara sem Csak az, hogy te is élsz e szikes világban

S hogy tudlak s hogy szabad gondolni rád

Leverte álmaim vackor gyümölcsét s elűzte a képzelet hamis madarát. Csak az, hogy az emlékezés viaszában őrizhetem arcod vonalait Kifakasztotta szerelmem alvó lombját hogy zúgva tört föl az eleven napig Örök életben és örök halálban élsz bennem és élek benned én Nem válhatunk el... ó, le ne hervadj drága virágom: remegő remény

KÍVÜLED ÉLEK

Órák, napok jéghártyás ablaküvegét lehelgetem, hogy megláthassalak. Gyönyörű arcod tanulom utcán, sínek között, örök életveszélyben, nem tudom hova tartó villamosokon. Kívüled élek, olyan bátran, hogy abban már megláthatnád a vacogást, ha egyszer közelről szemügyre vennéd. De nem is ismersz. Én vagyok az, aki meg tudom szelídíteni szemöldököd egymást-maró kígyóit, aki nem félek, hogy összezúzódom fekete köveiden, aki talán még megbirkózom egyszer iszonyú angyalaiddal, aki be merek lépni hozzád a magad-fonta kettős rács mögé és enni adok neked naponta és megitatlak. Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű. Érted-e még az egyszerű beszédet? Bogozd ki göbös sorsodat. Segítek. Aztán visszaadom. Kívüled élek, ilyen siralmas-bátran. Te itt keringsz, még oldozatlanul, csontjaim fehér izzószálai tízezer voltos áramában.

EMLÉK

Egy szempár. Semmi több. És mégis minden! Lényed összes rezzenése ott táncolt, ott örvénylett abban a fekete pupillában, s a szempillák fekete kerítésén át meg át törve ejtett rabul és vont magához. Egy mogyoróbarna tekintet, mely ha akart, szelíd volt és simogató. Lángjai melegséget sugároztak, de túl közel menvén megégettek. Tapasztalt egy tekintet volt és mégis, mintha ismeretlen érzés félelme csillant volna, mikor én tükröződtem benne. Elgyengült és hűtlen lett. Először mindketten menekültünk a másik hatalma elől, persze hiába. Elkapott, megfogott és elvarázsolt egy érzés. Szikrázott és vibrált, míg az idő cigarettaszünetet tartott. Tudtam, hogy vége lesz, de befogtam a fülem, becsuktam a szemem, hogy ne halljam a gondolatokat, ne lássam a Napot, mely biccentve köszönt be az ablakon, hogy aztán tovább haladva az égen ránk szabadítsa a hajnalt. Mélylevegő és néhány esetlen mondat egy forró lépcsőn ülve kéz a kézben, hideg észérvek...kívül egy szomorú mosoly, belül, pedig elviselhetetlen csalódottság...éveket öregedtem egy délután alatt. Sokáig kísért a tekintete mindenhol és mindenben és egyre csak hiányzott. Kitöltött valami fájdalmas semmi, én meg belefeledkeztem... Aztán megértettem a miérteket és becsuktam egy kis ajtót a szívem pincéjében, lakatra. Néha ugyan lemegyek kicsit port törölni-mert szeretem azokat a régi emlékkacatokat-de sosem maradok túl sokáig. Így őriztem meg azt a szépséget és szenvedélyt, amivel gazdagítottál. Mára egy szempár, semmi több. Ennyi maradt belőled.

SZERETET

Úgy tűnik mindkettőnknek jut olyan gondolat, amivel nem boldogulunk, és nem azért, mert fájdalmas, vagy mert titokzatos, mint a létezés, hanem, mert Magad sem tudod, mikor vagy ébren és mikor álmodsz...Benned is él a kérdés, ami átjárt már engem is, hol kezdődsz Te, hol érek véget én, van-e egyáltalán végünk, vagy már örökkön egymás húsa-vére és érzése lettünk...és vajon létezel-e, vagy én léteztem-e valaha, én álmodlak Téged, vagy Te jelenítesz meg engem...éjjel nézlek, ahogyan szemeden vánkost vetett az álom, ahogy karod időnként megremeg, jelezvén, hogy elernyedt egész tested, és átadtad Magad egy másik világnak, ahol szóval, tettel senki nem bánthat,; ahol rátalálsz elveszett álomképekre, Sorsodból kiszakított ismerősre...csak fürkészem arcod, tengerzöld bogaradat rejtő szemhéjad apró mozgolódásait, és tudom már elkezdődött éjszakai filmed, peregnek a gondolat-forgatókönyvek, csak remélni tudom, a főszerepeket igaz hitek kapták, és nem az ócska vásári komédiás...megérintelek, óvatosan köréd fonódom, miként tulipán zárja szirmát, ha jön az éjszaka, így vigyázlak...hajadat simítva...gyenge légzésed hallani a csendes szobában, szerenádot adsz nekem békésen pihegő szuszogással...biztosan nem létezhetsz, megálmodtalak magamnak, mert önző vagyok, kitaláltalak, mert soha mástól ennyi igaz szót nem kaphattam, magaménak formáltalak az álmommal, mert szükségem volt Rád...nem máshoz, csak hogy éljek, csupán ahhoz, hogy hazataláljak évtizedes kóborlások után...olyanná lettél nekem, mint a csiszolatlan gyémánt, amit a természet örökített rám, és soha nem formáználak szokványos drágakövé, ilyennek szerettelek meg, ilyennek kívánlak örökké...oly tökéletes vagy...lelkedet a Jóisten akkor díszítette, amikor még hitt emberi jóságban és értékekben, önmaga is gyönyörködve hitetlenkedett a természet alkotó erejében, és felruházott Téged a hinni akarással, a képességgel, hogy kenyeret dobsz akkor is, ha kővel hajigálnak; mert minden evilági szennyre ráveted hótiszta paplanod, és eltakarod a fájdalmat, s magadat feláldozod, csak szebb legyen a nap, a világ, az élet...az élet, mely már nem kell régen nélküled. Ha álomkép vagy csupán azt sem bánom, mert az éjembe balzsamos illatot, tárt karok ölelését csened, puha csókjaid koszorúját ajkaimra helyezed, melegséges tenyered kezemben pihen, így talál rám a sietős reggel...és még akkor is látlak, érezlek...s ha megőrültem volna, édes elmebetegségem volnál, a megálmodott élet, egy örök tűzben égő fáklya, lobogás mely a szívem felé vezető ösvényét világítja meg, hogy odatalálj, bárhová dobál az élet gyermeki keze, amely hol messzire hajít, hol elfelejtve félretesz...most is éppen a Sors megunt játéka vagyok, és mint játékhajó lehorgonyzok, többé nem futok ki a nyílt vízre, mert erős a vasmacskám, a legkeményebb elemből vegyítettem...benne van lángolásom és lobogó szerelmem...

SORS

Kiürült minden,elhallgattak az okos szavak.Míg odakint elmélyült a csend,valami zakatolt folyton idebent:- csak egy percet még.Gondolatban megfordítottam a nagy folyót, és ráparancsoltam,locsogja még fülembe neved.Most hallom a hangod,és egyszerre magukhoz tértek félájult álmaim.Felborult napok ugrottak talpra délcegen, és lélekszilánkok kúsztak olvatag egymás felé.Bennem bolyongsz,és szólongatsz szüntelen, faggatva hangos szívdobbanásaim.Én pedig felelek rendre:nem vagy, nem lehetsz már egészen nélkülem,odébb jajgatva összekapartam, mert partot ért tisztára mosva ez a folyóba szórt szerelem.Mondd, hihetem-e, hogy te, aki szivárványt szerettél belém, felém sóhajtasz megint, s nem én gondolom csak, hogy enyém az a hang, ami szétszalad benned eleven hirdetni mindenütt, megátkoztál, megátkoztalak, mégis szeretlek. Mert ennek így kell lenni, mondtad, sors van, és nincsenek véletlenek.

HOL A SZENVEDÉLY

Hol a szenvedély mikor nem bírunk ki egész napokat, hogy ne lássuk, ne halljuk, ne érezzük egymást.Hol a szenvedély mikor naponta érezzük a kötődést,egymás lélegzetét, a pillantásaink tüzét, azt a belső lüktetést, ami úgy erősödik bennünk, mint amikor elektromos mágnes közelébe kerülnek a vasporszemek.Hol a szenvedély mikor testünket úgy feszíti egymáshoz a vonzalom,hol van mikor minden pillanatot forró energiánkkal kell együtt magunkban eltüzelni, mielőtt egymást tüzelnénk végre.Hol a szenvedély amiben lángolva hemperegnénk már hosszú, órákig tartó pillanatainkban, amire mindketten vágyunk, mindketten kívánunk, mindketten beleszerelmesedünk újra és újra mindkettőnkbe.Hol van?

HOMOKÓRA HELYETT

ÉN TÉGED TUDLAK

Nem rejtőzhetsz el már előlem,nem menekülhetsz. Fogva tartalak.Rab vagy. S megalvadt bánatomban már csak rabságod vigasztalhat. S hogy még gonosznak sem kell lennem:ha futni vágysz, én futni hagylak.S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:emlékeimtől visszakaplak. Egy mozdulat, egy szó, tekintet…bennem, köröttem rezgő részek.De ha úgy akarom, belőlük.felépíthetem az Egészet. Téged. S köréd a szobát, házat,az utcát is a béna fákkal.S a napszakot… Így kaplak vissza tested köré varázsolt tájjal. Mit rejthetnél el már előlem? –Megtanulta szemem az ívet,amit karod hasít a légben,ha magadra húzod az inget. S a guruló víz-gyöngyök útját has és comb közt, a test árkában,amikor nyújtózkodva, lassan felállsz fürdés után, a kádban. Kifosztottalak, lásd be végre,elloptam, íme, minden titkod.Tudom félő, lágy harapásod s bőröd alatt az eret, izmot. S mikor szeretsz: leheletednek gőzét. Síró, kis lihegésed.Megtanultalak én örökre,nem rólad tudok már, de téged. Én téged tudlak és úgy tudlak,mint az isten, aki teremtett.Rezgésből, árnyból és színekből ujból és ujból megteremtlek.

Két szárny

Még alig emelkedő gondolatnak vagyunk mi egy-egy szárnya.Lehullna ez az égre szálló madár,ha a két szárny elválna.Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben nem szállhatunk, csak mind a ketten szívverésnyire pontos egy ütemben.Szállj hát velem egy rezdülésű

szárnycsapással.Hullongó tollak voltunk egyedül,- szárnyak lettünk egymással.

LEGTÖBB

Az ember mindig többet akar. Először csak keveset szeretne az élettől, aztán ha megkapja, úgy érzi, hogy semmit nem kapott, akkor az lesz a szint, amiről tovább vágyakozik. Ha eléri a kitűzött célt, csak pillanatokra boldog. Azt mondják, és biztos igaz, hogy az visz tovább, ha az ember mindig többet akar. Ami annyit jelent, az visz tovább, ha az ember nem boldog. Aztán egyszer eljön az idő, amikor már az élettől semmi nem várható, akkor megpróbál örülni a rossznak is, ami még nincs, vágyakozva gondol a jóra, ami volt, és siratja, hogy végleg elmúlt. Ha akkor váratlanul jön a találkozás, ami a legtöbb, több annál, amit az ember józanul magának kívánhat, akkor talán először kimondja azt, amit addig elégedetlenségében soha nem mondott ki, hogy „köszönöm Neked Istenem!”

ELLENTÉTEK HARMÓNIÁJA

Nem is ismerlek. Nem tudok rólad semmit. Csak annyit, ami elég ahhoz, hogy szeresselek. Vagy gyűlöljelek. Hogy bízzak benned. Vagy féljek tőled. Néha ajándékokkal halmozol el. Máskor mindent, amim van, elveszel. Belém marsz, hogy aztán megsimogass. Úgy érzem, szeretsz. Máskor, hogy nem tudsz Te szeretni. Sötét vagy és világos. Mélybe viszel, és közben szárnyakat adsz. Terhet raksz rám, és könnyűvé teszel. Megfagyok, és elégek tőled. Naponta elveszítelek, és naponta rád találok. Olyan vagy nekem, mint a világ, ami nélkül nem lehet élni, és ami nélkül nem lehet meghalni.

!!!

Csak utak vannak, amik közül a legnehezebb az, amelyik célba ér.

NEKED

" Nem tudom megállni, hogy szeresselek,Mi egyek vagyunk, mi összetartozunk,mint az ég és föld,mint a víz és tűz,mint a hideg és meleg,melyek mindig kiegyenlítik egymást, és egyensúlyban csak úgy lehetnek,ha mindkettőből ugyanannyi van az EGYben!"