Úgy tűnik mindkettőnknek jut olyan gondolat, amivel nem boldogulunk, és nem azért, mert fájdalmas, vagy mert titokzatos, mint a létezés, hanem, mert Magad sem tudod, mikor vagy ébren és mikor álmodsz...Benned is él a kérdés, ami átjárt már engem is, hol kezdődsz Te, hol érek véget én, van-e egyáltalán végünk, vagy már örökkön egymás húsa-vére és érzése lettünk...és vajon létezel-e, vagy én léteztem-e valaha, én álmodlak Téged, vagy Te jelenítesz meg engem...éjjel nézlek, ahogyan szemeden vánkost vetett az álom, ahogy karod időnként megremeg, jelezvén, hogy elernyedt egész tested, és átadtad Magad egy másik világnak, ahol szóval, tettel senki nem bánthat,; ahol rátalálsz elveszett álomképekre, Sorsodból kiszakított ismerősre...csak fürkészem arcod, tengerzöld bogaradat rejtő szemhéjad apró mozgolódásait, és tudom már elkezdődött éjszakai filmed, peregnek a gondolat-forgatókönyvek, csak remélni tudom, a főszerepeket igaz hitek kapták, és nem az ócska vásári komédiás...megérintelek, óvatosan köréd fonódom, miként tulipán zárja szirmát, ha jön az éjszaka, így vigyázlak...hajadat simítva...gyenge légzésed hallani a csendes szobában, szerenádot adsz nekem békésen pihegő szuszogással...biztosan nem létezhetsz, megálmodtalak magamnak, mert önző vagyok, kitaláltalak, mert soha mástól ennyi igaz szót nem kaphattam, magaménak formáltalak az álmommal, mert szükségem volt Rád...nem máshoz, csak hogy éljek, csupán ahhoz, hogy hazataláljak évtizedes kóborlások után...olyanná lettél nekem, mint a csiszolatlan gyémánt, amit a természet örökített rám, és soha nem formáználak szokványos drágakövé, ilyennek szerettelek meg, ilyennek kívánlak örökké...oly tökéletes vagy...lelkedet a Jóisten akkor díszítette, amikor még hitt emberi jóságban és értékekben, önmaga is gyönyörködve hitetlenkedett a természet alkotó erejében, és felruházott Téged a hinni akarással, a képességgel, hogy kenyeret dobsz akkor is, ha kővel hajigálnak; mert minden evilági szennyre ráveted hótiszta paplanod, és eltakarod a fájdalmat, s magadat feláldozod, csak szebb legyen a nap, a világ, az élet...az élet, mely már nem kell régen nélküled. Ha álomkép vagy csupán azt sem bánom, mert az éjembe balzsamos illatot, tárt karok ölelését csened, puha csókjaid koszorúját ajkaimra helyezed, melegséges tenyered kezemben pihen, így talál rám a sietős reggel...és még akkor is látlak, érezlek...s ha megőrültem volna, édes elmebetegségem volnál, a megálmodott élet, egy örök tűzben égő fáklya, lobogás mely a szívem felé vezető ösvényét világítja meg, hogy odatalálj, bárhová dobál az élet gyermeki keze, amely hol messzire hajít, hol elfelejtve félretesz...most is éppen a Sors megunt játéka vagyok, és mint játékhajó lehorgonyzok, többé nem futok ki a nyílt vízre, mert erős a vasmacskám, a legkeményebb elemből vegyítettem...benne van lángolásom és lobogó szerelmem...
