IGAZ SZERELEM

Hihetetlen, hogy saját ajkaim csalnak meg, hogy nem ontják külvilág felé, azon gyönyörűség képét, ami túlmutat minden e világi megszemélyesített vonzalmon, minden szóképpé kovácsolt gyöngyön, ami továbbgördül, ahogy az érdemtelen kéz megszakítja örök kör-létét, mindenség végletéig tartó folytonosságát, mert hiába a szívlánc-szakadás, a szétguruló könnycseppforma gyöngyök ismét egymásra találnak, és összeállnak, újjászületnek a tisztán világra jövő érzelem szűziesen tiszta bölcsőjében, és újra tanulnak bízni, miként járni tanul a gyermek...és ismét hisznek, mert a hit ölelése nyugtatja a szerelem fészkében kincsként őrzött gyermeki létet...hiszem hát, hogy megtaláltam azon elsöprő érzést, amit a szerelem földhöz ragadt szava nem fejezhet ki, oly szegényes szemelvényként hat...egy sokat mondott, minden lélek felett lebegő kiáltásnak...a szerelem képét a szó elkoptatott, foltozott ruháján át tudnám bemutatni Neked, de nem lehet, annyival többet érdemelsz ennél, egy kolduslátványú sóvárgó lét-képemnél...hogyan írjam hát le, miként tárjam eléd a lelkem, ha már szétfeszültem és úgy ajánlottam fel vérvörösen dobogó szívem...mert szószirmaid elém teríted és én minden színpompás darabját magamhoz ölelem, megőrzöm, mindaddig ameddig reggelemre virradva a sziromcsodák megértik létük fontosságát és összeállnak egy hatalmas bokrétává, angyaltisztaságú csokorrá, ahol minden egyes szirom egy érzelem, a szerelem összetettségében...mert nincs olyan érzés, hogy szerelem...végtelen csodálatos érzések tengernyi egyvelege mindez, kezdve onnan, ahogy tisztelem lényed, önálló csodálatosságod, fenségességed, és túlmutat azon, hogy elvakít tündöklésed varázsa, zöld tengertekinteted világító káprázata, belbecsed harmatossága, amelynél ártatlanabb és kristálytisztább Isteni-könnycsepp még nem született a világra, és mondanám, hogy végződik azzal, megnyugvás a létem szíved bársonyszékében, öled forrón vágyó rejtekében, de nem mondhatom, hogy végződne bármily érzéssel a szerelmem misztikus volta, mert szüntelenül szeretek Beléd, újra meg újra...nincs állandóság, minden pillanatban újra szeretlek, és minden az adott pillanatnak szól...ha csókod bársonya finom takaróját szövi lelkemre, akkor is tudom, a következő ajakpecséted újbóli szerelembe esésem tanúja lesz...naponta szeretlek...a pillanat törtrésze alatt, és ezer meg ezer képpel ír le minden éj és a kelő hajnal, az álmom megfoghatatlanságoddal feszíti lelkem, és tudom életem minden perce, jó vagy rossz döntése csupán ahhoz kellett, hogy tudattalan szívem először nyerjen bizonyosságot, és merjen útra kelni, otthonra találni, gyökeret verni ott, ahol szerelemkezek ölelése ülteti el...elültetett, kihajtottam, új virágba borultam a fagyos ősz-tél határán, legyőztem az idő kegyetlen zsarnokságát, térdre kényszerítve nyög előttem, és én útjára engedem, de ez nem az én nagylelkűségem, hanem mert hálával tartozom neki, még ha szívemen gyógyuló hegek gyakori okozója volt is...mert ha az idő nem lett volna, nem értem volna karjaidba soha...mert azt tanítottad mindig, „ideje van a vetésnek, ideje a szántásnak és az aratásnak is”, idő kell, hogy megérjen a gondolat, az érzés...és idő kellett, hogy felnőjek egy ilyen angyali szerelemhez…