AJTÓK

Félek. Amióta én és magam visszanyert hitem darabkáival összeragasztva, kezdünk önmagammá válni, egyre jobban. Attól tartok, szembesülök azzal, mi minden hiányzik ahhoz, hogy teljesnek, egésznek érezzem magam. Attól, hogy önmagam leszek, nem leszek sem jobb, sem rosszabb, csak pont olyan, mint amilyen voltam. Mint egy kémiai reakció: molekuláim időnként összekapcsolódnak, majd újra szétválnak. Ördögi kör.Ezért az összeszerelést félbehagyom, és magamra zárt, majd újra nyitott ajtómat hátrahagyva lábujjhegyen lépdelek a többi ajtó előtt. Találtam olyan ajtót, mely nagyon vidám színekkel volt díszítve, elhittem, hogy ki mögötte lakik, vidám és bohém. Aztán megláttam az arcát, az igazi lélek-arcát, és rájöttem, hogy jó színész, jól játssza a maga előadását.Elhaladtam nagy, hatalmas ajtó, már-már inkább kapu előtt, mely mögött akkora tudás, erő, bölcsesség lakozott, hogy csak félve mertem közelebb menni hozzá, és csak botladoztam zavaromban. Találtam már olyat, ami nyitva állt ugyan, de lakója egy sarokban kuporgott, és szeretett volna felállni a földről, csak nem volt semmi, amibe kapaszkodhatott volna. Nem rám várt, csak egy kézre, ami segít felemelkedni. Nekem csak az öröm jutott, hogy az én kezem volt az elsők között, melyet megfoghatott.Utam mindig egy felé visz, végül mindig egy helyen állok meg. A legfájdalmasabb ajtó az, amelyik olyan, mintha az én ajtóm szakasztott mása lenne. Vagy csak az én szemem látja úgy, csak én hiszem, hogy lakója számtalan életemben volt már szülőm, gyermekem, testvérem, szeretőm.Lehet, hogy az ajtót megérinthetem, és érezhetem a fájdalmat, mely mögötte bújik meg. De hiába nyújtom a kezem, nem tudom kinyitni. Balga módon azt hiszem, hogy tudok adni valamit. Akár az én hitemet, erőmet. De rájövök, hogy ami az enyém, nem tudom odaadni.