HOL VAGY MOST?

Hol vagy most? Mikor az éj meredélyén rámtalálnak a hulló csillagok És kegyetlen fényükkel Szétszakítják lelkem védőburkát. Hol lehetsz most, Mikor magánypók hálójába Tévedt szivárványpillangó lelkem Érted kiáltott, S megmenthetett volna Egy mozdulatod Merre jársz most, Mikor agyam útvesztőit kutatják Gyilkos valóságdémonok Hogy rideg nemlehet-méreggel Kiirtsák didergő tündérlényedet. Előbb mennybe, aztán Pokolra szálltam Megmártóztam örömben, S csontig hasító fájdalomban, Hitetlen hittel rádtaláltam. Elfordított arcod látni nem akartam! Másra néző szemed, nem figyeltem! Dalaim süket füledbe dúdoltam! Megtagadott Istenhez, Csodáért imádkoztam! Véráztatta áldozati kövön Lelkem porrá zúztam! A sátánnak életem-felajánlottam! De mindeniktől becsapatva kérdem: HOL VAGY MOST, Mikor már a remény is Oly rútul elhagyott És régen nem ragyognak rám Bátorító csillagok.

TANULSÁG

Valamit mégis megtanultam.Azt hogy nem lehet eléggé alázatosan,elég türelmesen és hódolva fogadni az élet ajándékait,de nem lehet eléggé vigyázni arra sem,hogy ne adjuk oda szívünket egészen és feltétel nélkül eleveneknek.Aki feltétel nélkül élőkhöz köti érzéseit,szenved és elpusztul.Nem hirdetek közönyt,sem ridegséget.Csak éppen ezt:szeress,de módjával.Ne higgyél azoknak,akik a lángot,a megsemmisülést,a teljes odaadást követelik.Uzsorások ezek,ha karmaik közé kerülsz,kiszívják véred és érzéseid,s azután elpusztulsz.Örülj a fénynek,szeress,hálás is lehetsz,de valamit tartsál meg magadnak.Mosolyogni kell,örülni az életnek,s pontosan annyit adni,amennyit kapsz.Semmivel többet,érted?Egy kézszorítással,egy mosollyal sem többet!Nagyon komolyan mondom ezt.Okom van erre.

ÁLMODTAM VELED...

Mint egy gyermek, úgy voltam karodban.Megcsókoltad finoman a számat,fölém hajoltál gyengéden,titokban és megpusziltad a szempillámat.Leheleted táncot járt hajamban… szellőként bújócskázott csintalan,s egy óvatlan, röpke pillanatban pajkosan megbújt a nyakamban.Míg egyik karod ölelve tartott itt,másik magányos vándorként útra kelt,bejárva testem rejtekútjait,útján titokzatos zugokra lelt.Úgy bújtam meg riadtan benned,mint reszkető holdsugár az éjben,mit látni alig, mégis elvakít,ha begyűjti sugarát szemed ezüstösen, sápadt-fehéren.Körülvettél biztonságoddal engem,s nem vágytam már tüzes szenvedélyre,csak elrejtőzni a világ elől öledben,csak átkarolni, és szeretni végre.Érezni, hogy itt vagy… velem lehetsz,tudni,hogy szeretsz és a tiéd vagyok,látni ahogy szemeddel rám nevetsz s szemed fényes csillagként rám ragyog.Öleltél,mint ki sosem szeretett mást,reszkető szívvel és szerelmesen… magadhoz olyan gyengéden karoltál,míg csókjaiddal lezártad a szemem.Megbújtam karodba, mint egy gyermek.Te fölém hajoltál nagy titokban,s míg csókoltad édesen a számat én végtelenül boldog voltam.

SZÍVEMBEN

Magamban hordom a szívedet, a szívemben hordom. Mindig itt van velem. Bárhová megyek, mindig kell nekem. És akármit teszek, bármi lesz, Te ott leszel kedvesem. Nem kell világ ennél szebb, mert Te vagy a világ, igen. Íme a titkok titka, mit senki se tud: gyökere minden gyökérnek, rügye minden rügynek, egek feletti ég a fán, mely maga az élet. Mely magasabbra nő, mint a lélek remélhet, hogy elme megérthet, mint az alá nem hulló csillagok csodája. A szívemben őrizlek. Ott őrizlek a szívemben.

VARÁZSLAT

Gondolat leszek, hogy tudatomban megmaradjon, milyen jó érzés várni arra, akit nagyon szeretek. Akinek mosolyától fűszálak nőnek magasabbra és csendhullámmá szelídülnek a bőszült tengerek. Kinek egyetlen szava többet ér, mint a világ kincse, mert a szív legmélyebb zugának pontjából ered. A tűzforró vulkán, szemének fényétől irányt változtat,a jéghideg északi szél délirányban fordul.Simogató kezében a csiszolatlan kő opálosan csillan, s minden mihez ér gyémánttá nemesül.

HA KÉRNÉM

Ha kérném a nappalod,

mondd, nekem adnád-e?

Ha vágynám a hajnalod, én pótolhatnám-e?

Ha elmennék messzire,

utánam jönnél-e?

Ha két szárnyam letörne,

válladra vennél-e?

ÉN ANGELUSOM

Annyit álmodtam rólad hogy talán már nem is vagy valóság.Lesz-e még időm elérni ezt az élő testet, s megcsókolni e szájon ennek a drága hangnak születését?Annyit álmodtam rólad hogy karjaim melyek úgy hozzászoktak hogy ha árnyadat átkarolják,a saját mellemen kulcsolódnak össze,talán nem is tudnák átérni testedet.S ha valódi alakjában megjelennék az, ami napok és évek óta kísért s fogva tart,magam változnék árnnyá biztosan.Ó érzelmek billenő mérlege!Annyit álmodtam rólad hogy most már biztosan késő lenne felébrednem.Álltomban alszom, testemet kitárva élet és szerelem minden tüneményeinek, és Te,Te számomra egyedül létező, tán még annyira se tudnám megfogni a Te homlokodat és ajkaidat,mint a legelső erre jövő ajkát és homlokát.Annyit álmodtam rólad,annyit jártam, beszéltem, aludtam a kísérteteddel,hogy mégsem marad számomra más, mint hogy kísértet legyek a kísértetek között, hogy százszor árnyabb árny legyek az árnynál, mely életed napóráján vidáman sétál most és mindörökké.

Még nem tudom, mi vagy nekem,

áldás vagy büntetés.

De elfogadlak, mint erem

e lázas lüktetést.

Hát vonj a sűrű méz alá,

míg szárnyam-lábam befenem,

s eláraszt villogó homállyal

az irgalmatlan szerelem.

KÖSZÖNET

Hogyan köszönhetném meg én magam, hogy lélegzem, hiszen Te vagy minden lélegzetvételem, s miként köszönhetném a felkelő nap sugárainak éltető színét, vagy az éjjel vágyakkal teli sóhajszelencéjét, s miként köszönjem meg, hogy Vagy, hogy köszönjem meg a gondolataidat, a nekem szólókat, és a világ jobbításáért légbe szállókat, hogyan köszönjem meg, hogy kiterjesztett valóságod meleg kabátként terül rám, ha megfagyna bennem a remény és enyhet adó hűvössel, ha hömpölygök izzó lávaként...

REMÉNY

Rád gondolok, s fényben fürdik lelkem tengere,

engedj közelebb, lélegzeted leszek,

s míg csókjaid tavában el nem veszek,

a végtelen mámoros örvényében ölelkezem veled.

Szívem, mint pislákoló gyertya virraszt,

míg meg nem érkezel, virágzó kertemben

az örök tavasz te leszel.

Reményem vagy, mint Földnek a fény,

édes boldogságodra szomjazom,

az éj tornácán, neked világít csillagom.

TE

Az idő vállkendőjének redői közül előkerül egy olyan emlékkép, melyet álmaim pora rég ellepett.Ma mégis, valami oknál fogva friss szél perzselte újra karcsú árnyát,de már nem ordít kábán, már nem fojtogat.Mára már nem hömpölyög kisírt szemem árjában a tudat, hogy egykoron, az ördög szerelmese voltam…Oldott lúggá forrtak rég kimondott szavai, miszerint én voltam az egyetlen, az égiek által neki rendelt angyal. Mennyire naiv, mennyire elvakult voltam,mennyire hittem minden égig érő vallomásában.Akkor is hittem, hogy én vagyok egyetlen angyala, amikor szekrényem mélyén lapultak molyrágta angyalszárnyaim és a holdbőrbe öltözött, törött, rongyolódott glóriám, jelenem romjai közül kacsintott szemeim vérző tükrében. Ám sorsom fénycsomót kötött szétoszló álmom halovány szálaiból, majd amikor zokogó lelkembe markolt a végzet fagyos keze, megjelentél Te, Édesem.Általad sikerült tisztán látnom. Általad értettem meg az igaz szerelem végtelenbe beleágyazódott igazát. Fényt préseltél addigi vakvilágomba, hogy lássam, érdemes vagyok arra, hogy valaki számára én legyek az első, a legfontosabb.Már nem ütközik a tehetetlenség falába néma sikolyom, amikor ünnepnapokon a „majdnem lehet” szavakon peregnek a percek.Mára, ha eszembe jut kendőmbe gyűrt múltam, csak egy pillanatig pernyéllik emlékeim füstje mögül, majd ostoba közönnyé válva keblem fészkén megpihenve leli halálát. Mára már csak jelenem van, Veled.

OVERWRITE

(nem torpansz meg)

Ó, te drága, fáradhatatlan szívem,

hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,

hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem

mégsem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább,

hányszor alszik ki mélyedben a tűz,

majd érzem újra benned éles melegét,

egy pillanatra megállsz, reménytelennek tűnsz,

majd újra nekilódulsz múltat feledvén,

és csodát áhítva szenvedéllyel töltődsz

helyettem is hiszed jövőm igazát,

ha marcangol a kín, egy pillanatig gyötrődsz

de hamar újra érzed az öröm illatát

álom-üst fortyog benned, mint a láva,

a legsűrűbb méz is mélyedből ered,

bátran indulsz el minden vad csatába,

majd győzelem tölti minden szegleted.

Az időknek tükre nem hagy nyomot rajtad

nem félsz, hogy a csend árnyát veti rád,

bérc-nyomta kővé változol a bajban,

nem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább...

ÉBREN ÁLMODÓK

Úgy zuhant rám most a csend

Hangzavar van, csak a szívem néma bent

Nincs mit mondanom vagy inkább nincs kinek

Ezért nem mondom el, senkinek

Ki nyitott szemmel és vaksötétben él

Ki a múltban jár és a mában lenni fél

Annyira szeretett, hogy minden érzést otthagyott

Nem tud már miből adni, talán végleg elfogyott.

Az ember csak egyet akar, az álmaihoz felnőni,

Mire felnő, az álmokat lassan elfelejti…

Mi együtt gyerekek voltunk a két ébren álmodó

Valami így marad, már sose változunk.

Két karod ad szárnyakat nekem

Te hittél bennem, mikor nem hitt senki sem

És ha gyönge volt a szél, Te magasra emeltél

Csak én tudom, hogy mennyire szerettél…

Úgy zuhanunk át az életen,

Hogy fel nem fogható hirtelen

Két ébren álmodó voltunk

És ez maradt nekem

Szüntelen csak az álmom kergetem.

Ma már más szemmel látom,

Homályos fátyol mögül néz rám, minden álmom

Néha arra vágyom, hogy ne is tudjam, hogy valaha éltek,

De el nem hagynak, el nem múlnak már.

Úgy rohanunk át az életen,

Hogy fel nem fogható hirtelen

Két ébren álmodó voltunk

És ez maradt nekem

Szüntelen csak az álmom kergetem.

Szüntelen csak az álmom kergetem

A SZÍV ÚTJÁN

Csak a szívedet követve lehetsz boldog. Az elmédet követve keserűvé és idegbeteggé válsz. Azért állt manapság a feje tetejére minden, mert szinte mindenhol az elme uralkodik. Az elmének csak a szívet szabad szolgálnia. Ő maga nem uralkodásra termett. Így hát kövesd a szívedet. A megérzéseidet, az érzelmeidet, az ösztöneidet. Az elméd jajveszékelni fog, hogy ez öngyilkosság, a vesztedbe rohansz. De ne hallgass rá. Amikor tényleg szükség van az elme tudására, a szív úgyis ki fogja kérni a tanácsát. De döntést az elme nem hozhat. Az a szív feladata.

VÁLTOZÁS

Először vágyni kell rá. Akár a csókra, a testi szerelemre. Azt sem vallja be először magának az ember. Szinte félve gondol rá, "mi lenne ha", ám meglehetősen gyakran. Mind gyakrabban. Álmodozik róla, tervezget... Tüzes képeket lát. Fájjon rá a fogad, és akkor megváltozol. A szüntelen változásban örök fiatal maradsz. Majd meglátod. Csak ne siesd el. Akik ismerik a csók titkát, tudják, hogy igen fontos, talán a legfontosabb benne a tempó. A lassú szívverés. A változás - az élet - a természete a szerelemhez hasonlít. Nem a szenvedélyhez, hanem a szerelemhez, mely alaposan vizsgálja tárgyát és önmagát is, mielőtt nyilatkozna. A szerető éppúgy retteg a tévedéstől,mint a visszautasítástól. Semmiképp sem szeretné a szerelmet elriasztani, óvakodik szerelme tárgyát megsérteni valamivel, és ezzel önmagát a kezdet kezdetén elvágni attól, amire a világon a legjobban vágyakozik. Kívánkoznod kell a változás után, hogy megvalósuljon.De tudd, hogy mit akarsz.Tehát előbb nézz szembe önmagaddal.

IGAZSÁG

Tudod valamikor úgy hittem, hogy az igazság arra való, hogy kimondják. De most már tudom, hogy az igazsággal óvatosan kell bánni, sokáig, a megfelelő ideig kell féltve óvni, gondosan őrizni, százszor meggondolni, nem ártunk-e neki azzal, ha világgá kiabáljuk. Mert a korán kimondott igazság könnyen elpusztul, kárba vész, mint az éretlenül szedett gyümölcs. Pedig nem ő az éretlen, mi vagyunk felkészületlenek a fogyasztására. Még a szót, azt, hogy szeretlek, még azt is meg kell fontolni, mielőtt súgjuk, mielőtt kiabáljuk, mert előfordulhat, hogy nem érti, aki hallja, sokszor az se, aki kapja, esetleg félreértik, vagy, ha értik is, félremagyarázzák. Ha jönne valaki, aki nem csak sejtené, de tudná az igazságot, annak óvatosan, lépésről lépésre, fokról fokra szabadna elmondania, hogy az élet, az nem az, amit mi annak gondolunk, hogy a szerelem, amiért harcolunk ezer évek óta, az nem „A” szerelem, ha megpróbálná elmondani, hogyan kellene élnünk, ahhoz, hogy jól szeressünk, ideig hallgatnánk őt, hinnénk, vagy nem hinnénk, értenénk, vagy félreértenénk, vagy szándékosan félreértenénk, azután, talán keresztre is feszítenénk, majd, mikor már megöltük, kezdenénk hirdetni az igazságát, a saját szájunk íze szerinti kicsavart igazságát. Mikor a talaj telítve méreggel, akkor a tiszta víz, csak lassan, csepegtetve segíthet.

HA HAGYOD

Amikor leszáll az este és a csillagokat lesve egymás szemében egymást keresve szerelmesek várják,hogy boldog pillanatok zárják körbe az öröknek tűnő éjszakát... S nem hallja senki a fák jajszavát és a síró szél könyörgő imáit,a hold is csak közönyösen világít,hideg-ezüst fénye lustán hull a fényesen keménnyé váló emlékekre.Reszkető galambok félve összebújnak és magányos falevelek fülébe súgnak édes bókokat,a falomb pedig csak némán bólogat,mintha értené,mintha tudná,milyen amikor a szívbe hasít a fájdalom.Pedig senkinek nem fájhat oly nagyon... csak Neked... és nekem,ha hagyod... ha hagyom...

LEHETTEM VOLNA

Lehettem volna ház,meghitt,meleg otthonod,függöny mögül kitekintő ablakod,fal,mely rejtene s nem árulna,ajtó, mely előtted kitárulna,ágy hol megleled nyughelyed,párna mire lehajtod fejed,testedből kinyúló két kezed,örömtől sugárzó szép szemed.Lehettem volna szó,mely hozzád szólna,száj mi érted s rólad dalolna,szív,vágyaid nyugtatója,lepel, lelkednek takarója,víz,szomjadnak eloltója,tűz,vérednek felgyújtója,szél,reménye is suttogója,bölcső,álmaid ringatója.Lehettem volna fa,hűsítő árnyék adója,ág,eséseid megtartója,levél,mely miattad lehullna,madár,ki fészkében hozzád bújna,fű,könnyeid felfogója,kert illatozó virághajója,föld,léted hordozója,sorsod irányító mindenhatója.Lehettem volna üde,színpompás hajnalod,rád mosolygó őrző angyalod,Napod,Holdad,csillagod,lehettem volna az Univerzumod,adhattam volna mindezt neked, lehettem volna a mindened.

MENEDÉK

Amikor rám szakad hiányod súlya, amikor körülöttem hamis éle van minden szónak, akkor még inkább vágyakozom mindenen át Hozzád, hogy selyemfényben sejlő alakod védelmébe bújjak. Igaz hited és emberséged mutat utat, amikor szemeim cserben hagynak, amikor vakként tapogatózva keresem az utat, amit nélküled kell járnom...de nem megy, bénaként rogyom össze, mint aki hiszi, hogy a hit őszinte ereje legyőzi fogyatékosságát és végtagok hiányában szárnyat növeszt rá a konok elhatározás, hogy odaérjen Hozzád...

AZ IDŐ

A lány végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni. S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett. Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül. Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett. Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számonkérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit. S ahogy ott álltak szemtől szemben, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll. Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta. Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.