SZEMEDBEN

Szemedbe néztem,s megfürödtem benne,olyan volt tükre,mintha kristálytenger lenne.Melynek fenekén csillogó homok,gyémánttá tördeli a felkelő napot.Szemedbe néztem,s elmerültem benne,olyan volt színe,mintha nyári éjjel lenne.Melynek égboltján ezüstös telihold ragyog,mit körbetáncolnak álmos csillagok.Szemedbe néztem,s lángra gyúltam benne,olyan volt tüze,mintha izzó láva lenne.Mi addig ég,míg csak a föld forog,míg a mennyben dalolnak angyalok.Szemedbe néztem,s feloldódtam benne,olyan volt fénye,mintha bűbájosság lenne.Mely árva lelkem velejéig hatott,s gyújtott szívemben heves imádatot.Szemedbe néztem, s eltévedtem benne,olyan volt vonzása, mintha mélységes mély lenne.Mint szédítő,kábító,gyönyörű vad titok szemedben láttam meg: Szerelmes vagyok.

Megállok saját lábamon – ez másnak tán olykor fájhat – meghajlok, ha a sors ítél, s nem vesztem el koronámat. Életet adok életért, és hiszem, túlél a lélek, arcomat mosollyal takarom, s nincs ember, akitől félek. Magamat bátran vállalom, tudom, hogy mennyit érek, elnézést – igen, ha van miért – de kegyelmet sohasem kérek.

Kívánok Neked szemeket, amelyek a mindennapok kis dolgait észreveszik és más megvilágításba helyezik!Kívánok Neked füleket, amelyek a mások beszédében fellelhető rezgést és mellékzöngét felfogják!Kívánok Neked kezeket, amelyek nem fontolgatják sokáig, hogy segítsenek-e és jók legyenek-e!Kívánom Neked a megfelelő időben a megfelelő szót!Kívánok Neked szerető szívet, hogy ahol vagy, oda békesség költözzön!

ÚGY LEGYEN

Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy "úgy legyen". És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy "úgy legyen". És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen.

MARADÉK IDŐ

Hogy miért szeretsz engem, és miért találtál rám, honnan indultál, és meddig maradsz, napok, hetek, hónapok, évek… nem nézek vissza, túl mély a távolság. Tán egyszer megsúgják az álom- Istenek, hogy miért te és miért én lettünk az együtt-, egymásba-, szerelembe-lélegzők. Tegnap még a versek hangja harapott szelíden ajkamba, feledni akartam az álmaimat karcoló csókok véres ízét. A kiejtett hazug szavak keresztként vésődtek homlokomra, inakat tépett, csontokat tört a hiány, szemem mögé, árkok mélyébe sírtam egykor volt önmagamat. Az alkony puhaságába nyúltál értem, sóhajaim az egeken túlra, egy elhajított kavicsálomba hullottak. Maradék időmet tengerre fektették az Istenek, széllel játszva, hullámokhoz simulva, szótlan széttártva kezeimet. A fényt kerestem,a kapaszkodót, a kérdést és a választ, egy némán zuhanó csillagot. Ma a szerelem a falra rajzolja árnyékodat valóságként, ahogy az est illatodat szobámba zárja, résnyire nyíló ablakomra lehelem neved, sziluetted fénye táncol a szememben, ujjaimmal játszok szádon, megrajzollak a jövőnek,a rám hajló horizontra vésem a hidat, és hozzád indulok… Veled. Életed újra és újra életemhez kanyarog, csönded vagyok lelked szigetén, szívedbe gömbölyödve zajongok, ki és betakargatom átutazott álmaink. Véred egyre hangosabban zubog, szíved lüktetése világom öblében pihen, árnyékomhoz fekszel, vágyam érinted, szétáradsz bennem estéből reggelre, majd elcsendesülsz fáradtan a szanaszét hagyott sóhajokban. Álmunk szemünkre csukódik, csattan az est guillotine hangja, ma könnytelen feloldozás van, ma alszanak az Istenek, ma nincs bűnös, ma nem lehet áldozat. Holnapra levetkőzöm benned, hogy könnyű legyen az újabb átutazás, átölel minket ez az ismeretlen szédülés testünkre indaként fonódik az örökké tartó szárnyalás. Pedig félünk… hisz tudjuk… nem hosszú életűek a törtszárnyú lepkék, de addig is tarts magadban, mintha ki és belélegeznél. Szorítsd arcom arcodhoz, s vigyázz rám, úgy ahogy kezem fogtad a decemberi szélben, és én azt súgtam az égi oltár elé térdepelve… mindörökké veled... Csupasz vagyok, nézd … szememben kattog az idő, szívem szerető burkod nélkül csak egy magányos dermedt vérfolyó… gyere, áradj velem… sodródjunk tovább időtlen világunkba…

MOST ALSZIK A VÁGY

Most alszik a Vágy álomba szenderülve. De itt hagyta némán a meghittség szavát. Ölelkező lelkünkben hárfa húrján zengő, szerelmes dallamát. Mikor a válladra hajthatom fejem, mikor csak fogni akarod a kezem, mikor ölelésed, lágyselymű bársony, mikor csendes nyugalom fekszik velünk az ágyon, mikor egy sóhajnyi csók lelkünkben kincset ér. Hálát adsz az égnek, ezért a Szerelemért.

AKKOR

Akkor majd csak próbálok levegőt venni, némán hallgatni ahogy az eső vájatokban csorog végig a reszketeg ablaküvegen, mint olvadó hó a tűnő téli éjen, mikor apró reménysugár cirógatja végig a félénk, hidegtől terrorizált rügyeket, úgy bontogatom érzékeimet, próbálgatom érzéseimet rajtad, veled és néha nélküled, míg lecseppen az utolsó esőcsepp, aranylón hintázik az ablak- párkány szélén, és mint Dalí órái, úgy folyik le a fákról a hirtelen köddé váló akaratos idő,testet ölt egymás karjában, mint sosem tapasztalt vágy és én csak próbálok levegőt venni, hogy élhessek együtt ezzel az érzéssel, amit sem megfogalmazni sem megmagyarázni, sem elüldözni nem tudok, nem lehet...

A MINDEN KÉPLETE

Egyenlők vagyunk.

Ha kivonlak magamból, a semmi marad.

Tudod,a széttört álmokon fészkelő tucatnyi vándormadár közül az egyik mindig hazatalál.

CSAK NÉZLEK,CSAK HALLGATLAK

Átformáltál, mint teret a határ,mint akaratot a szelíd szó,mint nyugodt víztükröt a forró éji vihar,mint fekete téli estét a csillogó első hó. Csak nézlek, figyellek,szemhéjam rég belesimított Téged tudatalattim rejtekébe,nevetőráncot vésett a szemem alá minden mosolyod.Szemem íriszében őrzöm szép szemed kékjét,ajkad pírré válva arcomon,erős válladon pihen este minden csüggedt, fáradt sóhajom. Csak hallgatlak,szavaid, ahogy formálódnak okos homlokod alatt,hangod árnyalata, mint a tenger színe úgy változik mindig. Suttogásod szelíd, ahogy enyhe szellő simogatja a vizet csillogó kékre váltva azt,hogy a napfény úgy csillogjon felszínén mint szerelmes,bennem fénylik a remény. Ha komolyan szólsz, hangod tükre a mélység s mint gyakorlott hajós, ki komolyan veszi a vizet úgy evezek veled én, önnön mélységed felett szavaid tiszta felszínén.Én büszkén gondolom: te élsz!Benned a természet szelíd, s vadsága együtt a mindenség,egy cseppnyi létben velem. Most csak hallgatlak, de nem hallak,érezlek folyton ahogy leheleted a fülemben lüktet mikor vágyad hangtalan sikoltom. Szemeddel nézek s hangoddal szólok,Te értem látsz,értem szólsz. S mint vízben a két elem úgy váltunk mi eggyé,így lett a szerelem nekem a Te neveddé.

ÜNNEPET ÜLVE

A szeretet ünnepe hamuszín árnyéka koszorúba fonja a csonka tegnapot,s míg sötétbe olvad a fények játéka hinni-akarással hozzád simulok.Ez eddig elnémult, fáradt örömöm andalító varázsodtól újjászületik,s mint sorvadót a láz izzásod gyötör,szelídléptű sóhajommal összefonódik.Szívem mécsesén pislákol egy láng zsoltárok hangján halkan dudorászik,szavakba csorbul ajkamon a vágy majd ünnepet ülve - karjaidban alszik.

BOLDOG KARÁCSONYT!

Annak, aki szeret, tulajdona az egész világ: a Nap, a Hold, a csillagok, a kő, a fa, a fűszál. A szeretet által előtűnik a fejben a gondolat, beteljesedik az alkotás, termékennyé lesz az akarat, és megvilágosodik az út, amelyet az Élet neked szánt.

ANGELUS

Ha száműzne az Isten, mint esküszegő hitványt, mert igéd szentebb nekem minden igénél, Te Istenné válnál és új hitem gyanánt ígéreted volnék - különb a többinél. Ha száműzne az Isten, mert szégyellne engem, hisz árnyékodat is végigcsókolom, Te volnál az új hitvallásom, melyben szent üdvömet féltőbben óvom. Ha száműzne az Isten, lemondana rólam és rajtad kívül nem maradna másom, csöndeddel telve térnék nyugovóra, csak szent oltárodon volna maradásom. Ha száműzne az Isten a széthulló világból, mert érlelődő bűneim újabbakat szül, kilépnék az egyház forgatagából, s csak Téged dicsérnélek rendületlenül.

HOGY MONDJAM EL?

Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek, mint feslő bimbó a harmatot? Hogy mondjam el, hogy kezem reszket, és alva-ébren rád gondolok? Hogy mondjam el a titkos sóhajt, a vágy-burjánzó éjszakát? Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek, mint szorgos méh a nektárt? Hogy mondjam el, hogy égi enyhet terítsz lelkemre, és a feledést? Hogy mondjam el, hogy benned égve életparázsló kedv derít? Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek, mint szomjas föld a szakadó esőt? Hogy mondjam el, hogy csókba fagyva véled pusztulni üdvöt ér? Hogy mondjam el, hogy úgy szeretlek, mint holdsugár a bűvös éjt? Hogy mondjam el a távol estet és a borút, ha búcsúzni kell? Hogy mondjam el, hogy mondjam el? Hogy mondjam el ha elmondhatatlan?

Tudod, arra gondoltam, hogy két embernek, ha azzal a különös szeretettel szeretik egymást, azzal a különös, szárnyakat adó érzéssel, akkor nekik, soha nem szabadna összekötni az életüket.Össze van az csomó nélkül is csomózva,a kötés csak rontana rajta.Az érzés egymásba ömlő két folyó, amint megérkezik, amint révbe ér, akár ha az óceánba is, megszűnik létezni tovább.A kötés nem összetartja, hanem rabbá teszi a szerelmet.Kössék össze az életüket azok, akiknek a szeretet a megérkezést, a mindennapi biztonságot jelenti.S ha elszürkül, hát elszürkül, a célját úgy is, szürkén is teljesítheti.Egy fedél alatt a legcsillogóbb szem is fényét veszíti, idővel minden fényét veszíti, és talán így van jól,jönnek a békés hétköznapok.Egy fedél alatt elkopnak a szárnyak is, a szerelem az nem tűri a rabságot, ő repülni akar, ha bezárják, megszökik.Feladata, hogy életben tartsa önmagát, minden pillanatban keressen, keresse azt a másikat, soha meg ne nyugodjon, mindig boldog legyen, és mindig gyötrődjön.De soha ne engedje elaludni magát, ébernek kell lennie, hogy a kincs ne váljon kaviccsá.

Vágynék most Veled lovon ülve boklászni a hóban, összebújni...forró leheletünk látni hidegben..lecsöppennö vízcseppet gallyról..érezni, ahogyan megkivánsz.....Fának döntve Tied lenni, mig a lovunk, hó alól kaparja ki a zsenge füszálat... és forró párájától megolvad a hó..Míg tőlünk a szenvedélyünktől.....lángba borul az ég és a havas táj...

ÍZEDET ÉRZEM MÉG A SZÁMBAN

Ízedet érzem még a számban,orrom még őrzi illatod.Bőrömön ott az érintésed,fülemben sikolt sikolyod. Szememben megtapadt a képed,lelkemben lelked nyomata.Szívemben lüktet lüktetésed,ereimben véred dala. Lélegzeted fészkel tüdőmben,agyamban vibrál örömöd.Izmomban kéjed feszülése,ahogy szinte csontom töröd. Belém ivódtál,én vagyok te,összeköt minket száz fonat.Én szisszenek, ha megkarmollak,te hördülsz, ha – mint gyorsvonat – Átgázol rajtam izzó tested,vagy hegyomlásként eltemet.Egyek vagyunk, egy test egy lélek,és ez másként nem is lehet.Hisz ízedet érzem még a számban,orrom még őrzi illatod.Bőrömön ott az érintésed,fülemben sikolt sikolyod.

Mire jó a szárny annak aki nem érzi hogy simogatja a szél?

A legfontosabb találkozásokat a lelkek előre megbeszélik egymással, amikor a testek még nem is látták egymást.

Ha két rokon lélek egymásra találva feltárja belsejét,sorsuk el van döntve.

HIT

A fény harcosa hisz. Hisz a csodákban, és mert hisz bennük,azok meg is történnek vele.Biztos benne, hogy a gondolkodása megváltoztatja az életét és mert biztos benne, meg is változik.

Bízik benne, hogy rátalál a szerelemre, és mert bízik benne, rá is talál.Olykor kiábrándul.Olykor megsérül.De a harcos tudja, hogy megéri hinni.Mert minden vereségre két győzelem jut.Ezt mindenki tudja, aki hisz.