LEGTÖBB

Az ember mindig többet akar. Először csak keveset szeretne az élettől, aztán ha megkapja, úgy érzi, hogy semmit nem kapott, akkor az lesz a szint, amiről tovább vágyakozik. Ha eléri a kitűzött célt, csak pillanatokra boldog. Azt mondják, és biztos igaz, hogy az visz tovább, ha az ember mindig többet akar. Ami annyit jelent, az visz tovább, ha az ember nem boldog. Aztán egyszer eljön az idő, amikor már az élettől semmi nem várható, akkor megpróbál örülni a rossznak is, ami még nincs, vágyakozva gondol a jóra, ami volt, és siratja, hogy végleg elmúlt. Ha akkor váratlanul jön a találkozás, ami a legtöbb, több annál, amit az ember józanul magának kívánhat, akkor talán először kimondja azt, amit addig elégedetlenségében soha nem mondott ki, hogy „köszönöm Neked Istenem!”

ELLENTÉTEK HARMÓNIÁJA

Nem is ismerlek. Nem tudok rólad semmit. Csak annyit, ami elég ahhoz, hogy szeresselek. Vagy gyűlöljelek. Hogy bízzak benned. Vagy féljek tőled. Néha ajándékokkal halmozol el. Máskor mindent, amim van, elveszel. Belém marsz, hogy aztán megsimogass. Úgy érzem, szeretsz. Máskor, hogy nem tudsz Te szeretni. Sötét vagy és világos. Mélybe viszel, és közben szárnyakat adsz. Terhet raksz rám, és könnyűvé teszel. Megfagyok, és elégek tőled. Naponta elveszítelek, és naponta rád találok. Olyan vagy nekem, mint a világ, ami nélkül nem lehet élni, és ami nélkül nem lehet meghalni.

!!!

Csak utak vannak, amik közül a legnehezebb az, amelyik célba ér.

NEKED

" Nem tudom megállni, hogy szeresselek,Mi egyek vagyunk, mi összetartozunk,mint az ég és föld,mint a víz és tűz,mint a hideg és meleg,melyek mindig kiegyenlítik egymást, és egyensúlyban csak úgy lehetnek,ha mindkettőből ugyanannyi van az EGYben!"

MINDEN NAPPAL

Ha eddig azt mondtam, szeretlek, kérlek bocsásd meg nekem...mert számat úgy hagyta el igaz szó, hogy nem tudhattam, ma még jobban szeretlek, és tudom, holnap még erőteljesebb lesz...bocsáss meg, hogy tegnap is szerettelek, de mára azt kell éreznem, hogy semmit nem éreztem tegnap ebből a heveny érzelemből...és jaj, már megint mit mondtam, hogy ma meg azt, holnap…holott már jobban imádlak, mint előző percben...sőt egyfolytában érzem, ahogy a szerelem szökik fel bennem, akár lázas beteg testéhez érve a higany szála...így szárnyal magasba vágyam forrósága, lelkem kívánsága…ahogy érintesz, mint a lázmérő vékony teste, akként simul hozzám lágy vonalad, titkod minden gyöngyöződő pereme...a világ végére vágyom eljutni veled, lelógatni lábamat a nagy semmibe, hogy megmutathassam, miként jelented egyszerre a kezdet és vég ígéretét, az örökkön örökké érzetét, a mindenség végtelenül sodró lendületét, szívem lázadásának enyhítését, gyarlóságom ismerőjét, lelkem ismeretlen ismerőjét, ragaszkodásom fűtött érzetét...önmagad bennem látott tükörképét...

VOLNÉK

Volnék a hang, mely őszi ködben váratlanul lelkedbe döbben. Az égő szem, mely a homályból fenyegetően feléd világol. A szorongás, mely éjjelente álmaidban tőrt ver szívedbe. Volnék a vágyad, buja, bomlott, mely pillantást se hagy nyugodnod. A végzet volnék, mely a bűnben s azon át a sírig űzne. S lennék föld röge, habnál lágyabb, s ölemben lenne örök ágyad.

ÖLELÉSED

Parázna sóhajom lassú kéjjel ölel, arany-emlékpor hull a jelenre, indaként fon át lázas lüktetésem, koldusává válok érintésednek.Csókod puha ívét ajkaimon őrzőm, míg egymás árnyékába bújva pihenünk vágyléptű gondolatom áthalad a csöndön, s feltörni vágyik hússzín szenvedélyünk.Magamhoz szorítva bágyadt csöndbe súgom, szemérmetlen szavam egyre vetkőztet, fényedből nőve biztosan tudom.Te illatot adsz - én meg meleget.

IGAZ SZERELEM

Hihetetlen, hogy saját ajkaim csalnak meg, hogy nem ontják külvilág felé, azon gyönyörűség képét, ami túlmutat minden e világi megszemélyesített vonzalmon, minden szóképpé kovácsolt gyöngyön, ami továbbgördül, ahogy az érdemtelen kéz megszakítja örök kör-létét, mindenség végletéig tartó folytonosságát, mert hiába a szívlánc-szakadás, a szétguruló könnycseppforma gyöngyök ismét egymásra találnak, és összeállnak, újjászületnek a tisztán világra jövő érzelem szűziesen tiszta bölcsőjében, és újra tanulnak bízni, miként járni tanul a gyermek...és ismét hisznek, mert a hit ölelése nyugtatja a szerelem fészkében kincsként őrzött gyermeki létet...hiszem hát, hogy megtaláltam azon elsöprő érzést, amit a szerelem földhöz ragadt szava nem fejezhet ki, oly szegényes szemelvényként hat...egy sokat mondott, minden lélek felett lebegő kiáltásnak...a szerelem képét a szó elkoptatott, foltozott ruháján át tudnám bemutatni Neked, de nem lehet, annyival többet érdemelsz ennél, egy kolduslátványú sóvárgó lét-képemnél...hogyan írjam hát le, miként tárjam eléd a lelkem, ha már szétfeszültem és úgy ajánlottam fel vérvörösen dobogó szívem...mert szószirmaid elém teríted és én minden színpompás darabját magamhoz ölelem, megőrzöm, mindaddig ameddig reggelemre virradva a sziromcsodák megértik létük fontosságát és összeállnak egy hatalmas bokrétává, angyaltisztaságú csokorrá, ahol minden egyes szirom egy érzelem, a szerelem összetettségében...mert nincs olyan érzés, hogy szerelem...végtelen csodálatos érzések tengernyi egyvelege mindez, kezdve onnan, ahogy tisztelem lényed, önálló csodálatosságod, fenségességed, és túlmutat azon, hogy elvakít tündöklésed varázsa, zöld tengertekinteted világító káprázata, belbecsed harmatossága, amelynél ártatlanabb és kristálytisztább Isteni-könnycsepp még nem született a világra, és mondanám, hogy végződik azzal, megnyugvás a létem szíved bársonyszékében, öled forrón vágyó rejtekében, de nem mondhatom, hogy végződne bármily érzéssel a szerelmem misztikus volta, mert szüntelenül szeretek Beléd, újra meg újra...nincs állandóság, minden pillanatban újra szeretlek, és minden az adott pillanatnak szól...ha csókod bársonya finom takaróját szövi lelkemre, akkor is tudom, a következő ajakpecséted újbóli szerelembe esésem tanúja lesz...naponta szeretlek...a pillanat törtrésze alatt, és ezer meg ezer képpel ír le minden éj és a kelő hajnal, az álmom megfoghatatlanságoddal feszíti lelkem, és tudom életem minden perce, jó vagy rossz döntése csupán ahhoz kellett, hogy tudattalan szívem először nyerjen bizonyosságot, és merjen útra kelni, otthonra találni, gyökeret verni ott, ahol szerelemkezek ölelése ülteti el...elültetett, kihajtottam, új virágba borultam a fagyos ősz-tél határán, legyőztem az idő kegyetlen zsarnokságát, térdre kényszerítve nyög előttem, és én útjára engedem, de ez nem az én nagylelkűségem, hanem mert hálával tartozom neki, még ha szívemen gyógyuló hegek gyakori okozója volt is...mert ha az idő nem lett volna, nem értem volna karjaidba soha...mert azt tanítottad mindig, „ideje van a vetésnek, ideje a szántásnak és az aratásnak is”, idő kell, hogy megérjen a gondolat, az érzés...és idő kellett, hogy felnőjek egy ilyen angyali szerelemhez…

HIÁNY

Úgy tudja égetni bőrömet hiányod ostorcsapása, ahogy körbefonja a hétköznap lánca és kikötözi szívem, hogy marcangolják a lélekkeselyűk tépő csőrei...de engem égi vagy földi erő el nem tántorít Tőled...vágyom vissza és kivárom minden percének ólomlábakon induló vonszoló mozgását, és soha nem kedvetlenít el távolság, vagy vakságom, mert mindig látlak; szívemmel gondolatom pilláit tárom fel és otthonom melegében, öled féltő rejtekében megpihenve szeretésed életben tartó szerelemhálójába tekeredve élném minden percem...

SÓVÁRGÁS

Ami kevéske az éjszakából maradt nekem, elég volt arra, hogy vágyakozásom utánad szinte kibírhatatlan legyen...borzongott a sóvárgástól testem-lelkem, csak egy perccel, sőt egy pillanat töredékével beértem volna, mint az éhező koldus egy falat kenyérrel, ha érezhettem volna rózsaszirom ujjaid bűvölő tapintását és érzéki simogatását bőrömön; csak egy lágy mosolyt láthattam volna finoman ívelt ajkadon, és pilleszárnyú apró csókkal magaméra rajzoltam volna vonalát. Vágytam magamba szippantani férfiasságod illatát, márványszobor-szépségű arcodat,selymes érintésed pőre bőrömön érezni; az éjszaka foszlányaira esem szét gondolatban a hozzám feszesen simuló hullámzásod alatt, és minden pillanattal erősebben feszít a vágy, hajszolva űz karjaid felé...és majd ott is alszom el...egyszer talán...

CSODA

Az ember soha nem éri el azt célt, amit nagyon el akar érni, amiért mindent feláldozna, ami életében a legfontosabb, azt a távoli célt, amit egyedül üdvözítőnek remél, olyan minden nagyon vágyott cél, mint azok a távoli kékhegyek, távolról képzelődni lehet, milyen gyönyörűség lehet átkarolni, lehet róla szépeket álmodni, távoli terveket szőni, de a képzelet mindig túlszárnyalja a megkívánt valóságot, az ember csodát remél, de olyan csoda nincsen, amit elérni lehet, amiért meg lehet harcolni, a csoda túl van az akarás megmászható falán, mire az ember meggyötörten eljut a kék hegyig, ahol hite szerint soha nincs tél, ahol örökké virágzik a mandula, azt látja, bizony, a tél ott is barátságtalan, ami messziről kéknek látszik, a valóságban szürkéhez van közel, nem éri el soha a várva várt csodát, legyen az hatalmas kincs, vagy egy másik ember, megszerezve sokkal kevesebb, a legnagyobb kincs is kevesebbet ér, mint elképzelve, gondolni rá maga a csoda, milyen lesz megérkezni, milyen lesz tapintani, átölelni, magáévá tenni, a valóságban nincsenek kék hegyek, minden messziről vágyott ragyogás közelről csalódás, elérni lehetetlen a csodát, mikor megmarkolná az ember, anyaggá változik, a csoda kizárólag érkezik, elképzelhetetlenül, váratlanul, hopp, előterem a semmiből, közel van, és mégis ragyog a nem várt szerelem fénye mindent beragyog.

AJTÓK

Félek. Amióta én és magam visszanyert hitem darabkáival összeragasztva, kezdünk önmagammá válni, egyre jobban. Attól tartok, szembesülök azzal, mi minden hiányzik ahhoz, hogy teljesnek, egésznek érezzem magam. Attól, hogy önmagam leszek, nem leszek sem jobb, sem rosszabb, csak pont olyan, mint amilyen voltam. Mint egy kémiai reakció: molekuláim időnként összekapcsolódnak, majd újra szétválnak. Ördögi kör.Ezért az összeszerelést félbehagyom, és magamra zárt, majd újra nyitott ajtómat hátrahagyva lábujjhegyen lépdelek a többi ajtó előtt. Találtam olyan ajtót, mely nagyon vidám színekkel volt díszítve, elhittem, hogy ki mögötte lakik, vidám és bohém. Aztán megláttam az arcát, az igazi lélek-arcát, és rájöttem, hogy jó színész, jól játssza a maga előadását.Elhaladtam nagy, hatalmas ajtó, már-már inkább kapu előtt, mely mögött akkora tudás, erő, bölcsesség lakozott, hogy csak félve mertem közelebb menni hozzá, és csak botladoztam zavaromban. Találtam már olyat, ami nyitva állt ugyan, de lakója egy sarokban kuporgott, és szeretett volna felállni a földről, csak nem volt semmi, amibe kapaszkodhatott volna. Nem rám várt, csak egy kézre, ami segít felemelkedni. Nekem csak az öröm jutott, hogy az én kezem volt az elsők között, melyet megfoghatott.Utam mindig egy felé visz, végül mindig egy helyen állok meg. A legfájdalmasabb ajtó az, amelyik olyan, mintha az én ajtóm szakasztott mása lenne. Vagy csak az én szemem látja úgy, csak én hiszem, hogy lakója számtalan életemben volt már szülőm, gyermekem, testvérem, szeretőm.Lehet, hogy az ajtót megérinthetem, és érezhetem a fájdalmat, mely mögötte bújik meg. De hiába nyújtom a kezem, nem tudom kinyitni. Balga módon azt hiszem, hogy tudok adni valamit. Akár az én hitemet, erőmet. De rájövök, hogy ami az enyém, nem tudom odaadni.

CSAK RÁM NE NÉZZ

Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, azután mégsem, és én nem nézek rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még. Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsimogatni a fejed, megnyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mosolygok is rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj. Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye mindegy. Gondolsz-e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz? Jó így? Így jó most? Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból. Csak rám ne nézz.

KOCKÁZAT

Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk hogy a váratlan megtörténjen.Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz.S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne,mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap,és semmiben sem különbözne a holnaptól.De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot.Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől.Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll,és segítségükkel csodákra leszünk képesek.A boldogság sokszor áldás - de általában meg kell harcolnunk érte.A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után.Lehet, hogy szenvedni fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér - de ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gyógyíthatatlan sebeket. És amikor túl vagyunk mindenen, emelt fővel tekinthetünk vissza.Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni.Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy,mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint -hiszen mindannyian visszatekintünk-, meghallja,amit a szíve súg:"Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amitIsten elhintett a hétköznapjaidban?Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered?Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél,hogy elveszíted őket.Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed."Szerencsétlen az, aki hallja ezeket a szavakat.Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban,életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette."

TÜRELEM

Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével,amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -,melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád.Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket.Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok.Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart,lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük,elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

EZ A NAGY PILLANAT

Vigyázz.Ez a nagy pillanat.Egy ember jön feléd, bemutatkozik,már tárja kezét, most lát legelõször,rád néz,és elviszi majd az arcod, a hangod,s õrzi. Lélek csak az ember a többi emberek lelkében,törékeny gondolatokból faragott,száztitkú, halovány emlék,mely néha a fellegekig magasul.Légy méltó e testvér áhitatos várakozására,s remegjen által a tudat,hogy most történhet valami,ami még nem volt,mióta áll a világ.S Isten kezében se reszketett úgy sáranyagod, mint most az õ kezében,ki megteremt igazán,fénybõl, szeretetbõl,Õ, a te rokonod,Õ, a te Urad, Istened. Nézz rá,büszkén s alázatosan is,mint aki megszületett és aki meghal.Ne félj.Röpítsd feléje a te életed s egyedülvalóságod, mely neki oly idegen,hogy beleborzong és megért.Légy õszinte, tiszta, bátor.Adj példát.Szemvillanás csak, s kész a bûn,és az örökre tart,örökre büntet,öngyilkos haraggal,és összetöri az emlékedet,téged. Ne hazudj.Ne halj meg.Élj benne.Ez a nagy pillanat.Vigyázz.

LENNI A MINDEN

Mit akarok? A levegőt, egészen.Hogy áramlása bizsergessen át.Hogy ürességet foglaljon a térben,tűzzé telítse az energiát.Lenni, a mindent vonzó mágnesesség két kíméletlen pólusa között lenn hideg föld, fenn nappá robbanó égés érezni a selymes levegőt.Úgy bomlani ki minden mozdulatból,mint szárnycsapásból lebegő madár,ahogy a tágas, áramló magasból a célra tart, a zuhanásra vár.Telítődöm a tűzzel: lebegek.Magamban hordom saját egemet.

DÖNTÉS

Fontos, hogy megtanuld: nem szerethet téged mindenki. Lehetsz te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett..., zamatos..., kívánatosan édes, és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek akik, nem szeretik a szilvát. Meg kell értened: hogy te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, és ha valaki akit kedvelsz nem szereti a szilvát, megvan rá a lehetőséged, hogy banán legyél. De tudd ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. De mindig lehetsz a legjobb szilva. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek akik nem szeretik a banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen hisz te szilva vagy, de megpróbálkozhatsz megint a legjobb szilva lenni...

HONNAN ISMERED FEL?

Honnan ismerjük fel egymást?Onnan hogy a lélek hangjaira érzékenyek vagyunk.Onnan hogy a csodát nem engedjük elvenni magunktól.Onnan hogy messzire nézünk,jóval a földi élet és a halál határain túlra.Onnan hogy nem engedjük megfosztani magunkat attól a bizonyosságtól hogy halhatatlanok vagyunk.Onnan hogy hiszünk a hitben.Onnan hogy sejtjük hogy ahova elindultunk ott várnak ránk.Onnan hogy belül keresünk magunkban és másokban is.Onnan hogy bár magányosak vagyunk nem vagyunk egyedül.Onnan hogy életünknek még ha nehéz is értelmét látjuk.Fogjuk meg egymás kezét.-De ha nem sikerül,-mert ma ez is nehéz,legalább tudjunk egymásról a sötétben.

VALAMI NINCS SEHOL

Váci Mihály:

Valami nincs sehol

Süvítnek napjaink, a

forró sortüzek, – valamit mindennap elmulasztunk.Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, – s valamit minden tettben elmulasztunk.Áldozódunk a szerelemben egy életen át, – s valamit minden csókban elmulasztunk.

Mert valami hiányzik minden ölelésből, – minden csókból hiányzik valami.Hi

ába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, – minden szerelemből hiányzik valami.Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is, – a boldogságból hiányzik valami.

Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, – az életedből hiányzik valami.Hiába vá

gysz az emberi teljességre, – mert az emberből hiányzik valami.Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, – mert az Egészből hiányzik valami.

A Mindenségből hiányzik egy csillag, – a Mindenségből hiányzik valami.A Világból hiányzik a mi világunk, – a Világból hiányzik valami.

Az égboltról hiányzik egy sugár, – felőlünk hiányzik valami.A Földből hiányzik

egy talpalatnyi föld, – talpunk alól hiányzik valami.

Pedig így szólt az ígéret a múltból: – „Valahol! Valamikor! Valami!”Hitették a bölcsek, hitték a hívők, – mióta élünk, e hitetést hallani.De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol! – s a mi dolgunk ezt bevallani,s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani.

Újra kell kezdeni mindent, – minden szót újra kimondani.Újra kezdeni minden ölelést, – minden szerelmet újra kibontani.Újra kezdeni minden művet és minden életet, – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.

Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol,de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol,újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…