Amikor már a csend porlasztja szét a szobámba bekúszó esti lámpafényt,mikor az eltompult vágy moraját a tépett falak magukhoz vonzzák.Akkor jön el az a kiégett perc, mikor lényed egésze beleperzsel gondolataim kusza rajába, hogy ne érezzem magányom hiába. Hisz értelmet csak Veled nyer a magány! (Ahogy fény nélkül sem rezdülhet az árny.) Lehunyom szemem, a Te szemed látom, tested érzem mellettem az ágyon.
S hogy miért akarom, hogy újra velem legyél?
Mert "az vagy nekem, mi testnek a kenyér."
