Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak, Tikkadt virágnak, mint a víz szeme. Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak, Mint dalra vágyó fülnek kell: zene. Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre, Sötét fű után, ha eső, szél veri. S ezer ház súgja délibábnak: térj be, S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki. Úgy nézek rád, mint víz-csepp néz az égre Irigylő vággyal vén felhőkre lát, És hogyha feljut,titkon,lopva,félve Anyjában nézi vágyva önmagát. Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este, Mint vad csikónak fékező hurok, Ezernyi vágyam téged vár keresve, S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.
Hajnalnak még nyoma sem volt, éj sötét csend-ölén szunnyadt a vénlány-hold, ott volt az árnyad, karnyújtásnyira pihegtél, zaklatott szempárod pillantása apró tűszúrásként a bőröm alá lövellte lassú mérgét, úgy akartam, hogy érezd szívem oltalmazó melegét, de oly messzire ragadott el a fáradt szomorúság, s a bágyadt sóhajok felreptették szemem hamisságát, a tél pihéit véltem látni a szoba kavargó árnyain át, de vérzőbb volt a valóság... ...letépve hevert melletted tollszárnyad tépett látványa, összegyűjtögettem ébredésed várva... ...hogy újra körvonaladként ragyogjon és a bíbor vajúdás hamarosan karjaim rejtekébe fogadjon, soha így nem örültem még hajnali órának, mikor szemed szikráján korábbi lágyságod
nyugodtsága tükröződött vissza, mint a sötétben feltáruló természet opálja... ajkad édes vágya, testem hullámzása kiszolgáltatottá téve lábaid elé vetettek engem, érzelmeim lágy vadsága bőrömet hasító csók-tapintások árja örömbélyegek nyomát karcolták vágyakozásom társaként szegődött szűztisztaságú szerelmi ágyba... lázbetegség jeleként hidegrázásból hevülő vággyal kortyolom mohón örömkupádat, mely bomladozó öled virágszirmainak harmatcseppjeivel, meghajló hangszer-ívű tested utáni vágyérzettel felhevít, és mint égő gyertya éltető viasza, úgy olvad karjaidban egyre forrósodó vágyakozásom tanúja, és buja sóhajok hangverseny dallamát veri vissza otthonunk kíváncsi árnyakat takaró angyaltisztaságú, oltalmazó fala...
Innen gondolok rád. Tudatom legmélyebb kútjának alján játszadozom a lehetőség variációival. Szeretlek, kötöttségek nélkül, szabadon. De felfelé kapaszkodva a kútgyűrűk érdes falán, megcsappannak a változatok, s a külszíni világ szigorú rendje erkölccsé nyesegeti zabolátlan vágyaimat. Elküldi hozzám követét, hogy oktasson: „hazugságokra ne építsd érzelmeid házát, mert bizony megroppan az, ha tükörbe nézel. Ahol álságos a te lakod fundamentuma, ingatag ott a reárakott pompa. Ne szakítsad másra a szomorúság függönyét, mert megöli boldogságodat a lopott öröm” Szégyent éget lelkemre a napfény. Bűntudatot ad őrzőmül az ég. Idekint fegyelmezett, hű szolga vagyok, ám néhanap lustán elheveredek tudatom legmélyebb kútjának alján, hol szerethetlek kötöttségek nélkül, szabadon. S innen gondolok rád.
Zord-sötét az éj s bennünk lüktet a keserédes vágy, ha testünkön bilincset ver a rideg szél, mondd, hol várhat bűnöktől forró ágy? ...Hol bőrömet felperzseli csókod, és szerelmed megsebzi szívem, méregként innám édes szavaid, hogy megvadítsd minden csepp vérem. Buján, szeretve vívnánk őrült, átkos harcunkat, s elolvadna köröttünk a tébolyult világ, sötét szenvedélyünk bűnös viharában Lángra gyúltan, alélva sodródnánk tovább... Korbácsold fel vétkes vágyam, ölj vagy szeress, - mit a szív akar! Ha el is pusztít, én kívánom, ...csak tomboljon a vágy-vihar! 
Blúzom alatt, dombjaim hegyén Izgalom bizsereg. A levegőben áramló vétség Annyira, de annyira hideg, S mégis forrón lüktet, Akár testemben a vér, Izzó lávaként csap fel csóktalanul. Hámozott ruháim Szerte-szét ölelik a sötét teret, Egymagamban a kéj Szertelen vet meg ágyakat, Köröttem őrzött vágyakat Kerget kint a szél, Párnáim húznak maguk felé. Vonaglik a csend, Áhított üres ölelések helyett Ujjaim indulnak selymes bőrömön, Most ez minden örömöm, A láz, mi fogva tart, S önző valóságában Gyönyörbe hív kíméletlenül. Combjaim nyílnak az ég felé, A buja Hold is kívánva kér. Gyengéd mosolya ledér, Rám nevet, fényével betakar, Feszült mellemen lángja belém mar, Érintésétől fáklyává válok, Nem bírom tovább. Megadom magam. Belsőmben lázadok, Akarva akarok mindent. Sikamlós ujjaim közt, csiklómra vetült Körkörös szerpentinjein ül Sikolyaimnak halk szava, Mint puhán érintett, vágyakba rejtett Ezernyi csodálatos kívánalom. Csípőm emelem fel, s még feljebb, Ritmusként járom ágyas táncom, Ügyes kezeim utat parancsolnak, Játékom hüvelyembe mártom, Csodálattá folyt parázna bűnöm Kényeztet és szeretkezik, És én gátlástalanul élvezem. Fenekem alatt a gyűrött paplan Lágyan simogat, Hátam közepétől zilálva tapogat, Szinte felfal, csókol, nyalogat. És süppedő, illatos valóságába tűröm Az andalító perceket. Mámorító oltalma szinte elnyel. Forró lélekké olvad minden érintés, Belső pontomban robban, Az összehúzott mennybéli varázs, Kéjtől fűtött, nedves hovatartozás. S végül, csendben alélok. Fáradt testemre bágyadt álom vetül.
Az est csendjével szemedben hozzám simulsz és azt mondod fájdalom … én azt mondom szerelem … és lágyan ajkaidra helyezem csitító tenyerem.Most hogy torkomon a sírás megreked gondolod hogy a szó fájdalomból eredhet gondolod hogy a percek melyek sós membránján szememnek csak tégedet keresnek,nyomtalanul telnek?Gondolod hogy ha üres a hely hol megszoktalak már és hiányod fojtogat,enyhülést hozhat-e bármi más?Ezerszer letérdeltem már és ezerszer elrebegtem ... imám mely sóhajleplét
teríti rám és vágyam áltat itt ezen a titkos csatamezőn,mint fák tövében felejtett szélmalomhős lassan elvérzek.A szavakban élem éltem és ha elérik lelkedet nyiss előttük kaput ne várd azt hogy az enyészet rágja le zárait és megfáradva idő vasfogától tépázva forduljon ki sarkaiból.Ne várd meg,most tárd ki,most fogadj be,most amikor szócsokrom szíved oltárára helyezve dísze lehetne még lelkednek,lelkemnek.Az est csendjével szemedben hozzám simulsz és azt mondod fájdalom én azt mondom szerelem és lágyan ajkaidra helyezem csitító tenyerem...
