A kötelékektől és a gondoktól el lehet szakadni, de ez a képzelt szabadság csak ideig-óráig tart, és utána vissza kell térned a valóságba. Mint egy póráz, ami fogva tart. Egy ideig hagyja, hogy messzire szállj, de aztán ellentmondást nem tűrően ránt vissza magához, és neked akarva-akaratlanul szembe kell nézned a való élettel.
Hiába volt olyan gyönyörteljes a szárnyalás, amint újra talajt ért a lábunk, a boldogságunkba alattomos keserűség vegyült. Hiszen az a tény, hogy meggyógyult a szárnyam és ismét képes voltam repülni, azt jelentette, hogy vissza kell térnem az enyéim közé...
- És, mikor indulsz? - kérdezted később könnyedén, mintha csak épp mellékesen az eszedbe jutott volna.
De én azonban tudtam, hogy ott belül reszketsz attól, hogy mit fogok válaszolni...
- Még nem tudom - mondtam gyorsan. - Pár napig még biztos nem, mert be kell járatnom a szárnyaimat, hogy biztos legyen a repülés.
- Értem... örülök neki, hogy meggyógyultál, de... nagyon fogsz hiányozni...
A hangod elárult, ahogy akaratlanul is megremegett.
- Angelina - öleltelek át szelíden. - Hiszen visszajövök majd hozzád, tudod jól. Igen, az életünk egy kicsit valóban megváltozik majd, de nem fogunk elszakadni egymástól, megígérem!
Olyan kétségbeesett meggyőződéssel ejtettem ki a szavakat, amennyire én is kapaszkodni akartam beléjük.
Tétován bólintottál, majd minden erődet összeszedve rám mosolyogtál. Akárhányszor eszembe jut, mindig újra és újra darabokra törik a szívem. A szemed annyi mindent akart nekem mondani... de te mégis inkább csak mosolyogtál. Mosolyogtál, hogy enyhíts a félelmeiden, és elrejtsd előlem azokat...
Emlékszem, ahogy utolsó este szokás szerint ott ültünk a parton, és néztük, ahogy a Nap lassan lebukik a narancsosan csillogó habokba. Előredőltél, és az ujjaiddal a homokba kezdtél írni. A halvány vonalak lassan betűkké váltak, a betűkből pedig egy szó... 'Szeretlek'.
- Gyönyörű szó, nem? - szólaltál meg halkan. - Úgy tudom, hogy a szerelmed szájából hallva végtelenné válik.
Néztem az ártatlan arcod, a lesütött szemeid, és arra gondoltam, mennyire szeretlek... Átöleltelek, és a füledbe súgtam a szerelmesek halhatatlan szavát, amire rögtön édes viszonzást kaptam. Nem is tudtam, hogy mennyire igazad volt akkor... ez az érzés bennünk valóban végtelenné vált, az összes boldogságával és bánatával, szerelmével és szenvedésével együtt... Azt hiszem, ilyen szerelem csak egyszer adatik meg az életben. Talán ezért is vésődött minden egyes pillanata örökre a szívembe...
- Mindjárt lenyugszik a Nap - mondtad később különös, elmerengő hangon. - Vajon hány találkozás és elválás titkát őrzi?
- Mit akarsz ezzel mondani?
Pillantásom ijedten fordult rád, mert az a csendes szomorúság, ami a hangodból áradt, megrémített. Te azonban nem néztél rám, tekinteted makacsul a távolba fúrtad.
- Semmi különöset, csak... tudod... sokat gondolkoztam azon, hogy mi lesz majd, ha el kell menned. És most, hogy eljött, hirtelen...
Nem fejezted be a mondatot, de a szavaid már így is túl mélyre hatoltak bennem. Éreztem, ahogy egy fojtogató gombóc kezd el dagadni a torkomban. Egész idáig próbáltunk erősek lenni, és játszani azt, hogy minden rendben lesz ez után is, de a falaink leomlottak, és mi megláttuk a bennünk élő félelmet. Hiába álmodtunk az örökkévalóságról, holnap valami mindenféleképpen meg fog változni...
- Milyen messze van a Mennyország? - törted meg végül a csendet, miközben felpillantottál a sötétbe hanyatló égre, ahol már teljes tüzével ragyogott az Esthajnalcsillag.
- Nincs olyan messze, hogyha tudjuk, merre keressük - válaszoltam halkan. - És az angyalszárnyak elég gyorsak tudnak lenni - tettem hozzá halványan elmosolyodva, hogy bíztassalak.
Ám az a halovány mosoly hamar lefagyott az arcomról... ahogy a szemedet még mindig az Esthajnalcsillagra szegezve azt suttogtad:
- Tudod... azon is gondolkoztam, hogy... hogy mi lenne, ha... talán, ha meghalnék, akkor én is a Mennyországba kerülnék. És akkor ott találkozhatnék újra Elinával... és veled is örökre együtt maradhatnék.
A szavaid a szívembe markoltak, olyan erővel, mintha egy erőteljes hullám felemelte volna a lelkemet, hogy azt egy sziklához vágja.
- Angelina, hallod te egyáltalán, hogy mit mondasz?! - fakadtam ki, miközben megragadtam a karod, és magam felé rántottalak.
Talán erélyesebb mozdulat volt, mint amit terveztem, de amilyen kétségbeesett voltam, képtelen voltam ezzel törődni. Csak azt akartam, hogy újra rám nézz, és kiverd ezeket a gondolatokat a fejedből örökre...
- Azt hiszed, ez az egyetlen megoldás?! - folytattam ingerülten, mikor révedező tekinteted ismét rám emelted. - Hogy fordulhatott ez egyáltalán meg a fejedben?! Mégis hogy gondoltad ezt?!
- Angelus, semmi baj... csak egy ötlet volt...
- Nem! Ne legyen még ötlet sem! Még csak egy kósza gondolatként se merüljön fel benned soha, hogy eldobd magadtól az életed, megértetted?!
- Jól van, Édesem... - simítottad meg nyugtatóan az arcom. - Nem gondolok rá többet, ígérem. De előbb mondd el, miért zaklatott fel így?
- Mert az öngyilkosság nem vezet sehova! Eldobhatod az életed - de a fájdalmadtól akkor se fogsz megszabadulni, ez lesz az egyetlen, ami örökre veled marad, míg minden mást elveszítesz! És Isten szemében ez bűn... nem juthatnál a Mennyországba...
- Milyen furcsa... az embernek nincs joga a könnyebb utat választani?
- Nem azért éltek, hogy elfussatok a problémák elől, mert akkor hamar kihalna a Föld. Isten azt akarja, hogy küzdjetek, még ha olykor nehéz is...
- Nehéz? Néha inkább lehetetlen... te még nem vesztettél el senkit, így nem ismered a fájdalom érzését. De én, Angelus... én beleőrülök abba, ha itt mersz hagyni engem!
A nyakamba vetetted magad, olyan kétségbeesve szorítva magadhoz, mintha attól félnél, hogy tünékeny álomként foszlok semmivé, ha csak egy pillanatra is elengedsz.
- Ne félj, Angelina - simogattam meg a hajad, miközben karomat reszkető tested köré fontam. - Találunk megoldást. Vissza kell térnem a Mennyekbe, ez igaz. De az utak a Menny és Föld között nincsenek lezárva. És én visszajövök majd hozzád... nem foglak elhagyni...
- Ne is... - suttogtad. - különben én meghalok. Én meghalok nélküled, Angelus... a magányt még egyszer már nem viselném el.
Ahogy ajkammal megkerestem a tiédet, arra gondoltam, hogy én sem. Hogy képtelen lennék már nélküled létezni...
A csókunkban először lehetett valami különös, kétségbeesett szenvedélyt érezni, ami aztán soha többé nem múlt el. Ott vibrált köztünk láthatatlanul utána is mindig, még ha próbáltunk is megfeledkezni róla. Egy megfoghatatlan, tompa fájdalom, ami gyönyörrel volt betakarva... az elválás rémisztő, sötét árnya fölénk borult.
- Angelus... - súgtad nekem, mikor kifulladva megtörtük a csókot. Szemed lesütötted, arcodon rejtélyes felhő kavargott. - Ugye azt mondtad, hogy a bűnösök lelkei nem kerülnek a Mennyországba?
Ettől a mondattól még inkább elsápadtam, hiszen pontosan tudtam, miért kérdezed. A fátylat, amivel eddig megpróbáltam eltakargatni a tetteim teljes valóját, most mintha egy durva, erőszakos kéz lerántotta volna, hogy nekem szembe kelljen néznem velük.
- Ez attól függ, mi volt az a bűn - nyögtem végül száraz torokkal.
- Mondjuk tiltott érzések ébresztése egy angyalban, és tisztátlan, buja dolgokra való csábítása...? - ahogy pillantásod ismét az enyémbe fúrtad, a szemed tele volt a félelem reszkető könnyeivel.
- Hazudnék, ha azt mondanám, tudom, mi vár ránk - mondtam lassan. - Tény, hogy tiltott dolgot teszünk... de talán... talán megbocsátást nyerünk majd, hiszen a szeretet nem bűn... és Istennek látnia kell, mennyire szeretjük egymást!
- Milyen ő? - kérdezted halkan.
- Isten egy szellem, végtelen, örökkévaló és változatlan az Ő léte, bölcsessége, hatalma, szentsége, igazságossága, jósága és igaz mivolta - feleltem.
- Nem így gondoltam - nevetted el magad akaratlanul is. - Ezt még én is tudom. Inkább arra vagyok kíváncsi, hogy te milyennek látod őt...
- Hát... - kezdtem bele zavartan. - Őszintén szólva, én még sosem láttam őt. Én csak egy egyszerű angyal vagyok, akinek nincs bejárása a Mennyek legmagasabb körébe. De azt hallottam, hogy végtelenül elragadó... úgy képzelem el, mint egy lágy napsugarat, ami melegen végigsimít a lelkeden.
- Bízok... bízok és hiszek Istenben, hogy megbocsát majd nekünk - suttogtad, miközben arcod az arcomhoz szorítottad. - Mert igazad van: a szeretet nem bűn! A szeretet nem lehet bűn...
Ahogy ültünk ott a parton szorosan egymásba kapaszkodva, mint két árva, magányos lélek, az éjszaka lassan leszállt körénk. A sötétben már ott ólálkodtak körülöttünk nesztelenül a jövő rémálmai, de mi akkor hittük, hogy ölelésünkkel elűzhetjük a félelmeink valós árnyait. Egymás karjában könnyebb volt elviselni ezt a sötétséget...
Megpróbáltuk meggyőzni magunkat, de ahogy öleltél, a vékony, reszkető ujjaid azt sugallták, hogy éppúgy rettegsz, mint én. De mégis öleltük egymást, mert amíg együtt voltunk, a világ körülöttünk lángolhatott.
- Minden rendben lesz. Soha nem hagylak el. Soha - hazudtuk a homályba, hogy elnyomjuk szívünk rettegését. Hogy erőt merítsünk. Hogy Istent feledve lopott boldogságot adjunk egymásnak
