Az ANGYAL- Aki feledte Istent I.(7)

Másnap, mikor felébredtem, hirtelen nem tudtam, hogy mi ez a túlcsorduló öröm a mellkasomban, de aztán felrémlettek bennem a múlt éjszaka édes emlékei. Ahogy ott feküdtünk összegabalyodva és összeforrva, ebben az érzéki-éteri ölelésben, ketten együtt egy törékeny világot alkottunk, amiben képtelen lettem volna megmondani, hogy hol érsz véget te, és hol kezdődök én. Bűnös lélegzetünk összevegyült, ahogy szemünket szorosan lehunyva simultunk egymáshoz, hogy még ne kelljen kiszakadnunk ebből a kábulatból.De aztán az ujjaink ösztönösen kezdték cirógatni a másik bőrét, és a cirógatásokból hamarosan sóvárgó érintések lettek... aztán végül felemelted a fejed, és álmosan rám mosolyogtál.- Hát szia...- Hát szia - mosolyogtam vissza, majd gyengéden magamhoz vontalak, és megcsókoltalak...Szerettem melletted ébredni. Jó volt egy másik lény meleg, lüktető testét magam mellett tudni. Jó érzés volt tartozni valakihez... nem, inkább... jó érzés volt hozzád tartozni.Igen, határozottan jó érzés volt szerelmesnek lenni. Odafönt a Mennyekben mindig csak azt hallottam, hogy Isten maga a szeretet, akitől minden jó származik, ezért a mi szívünkben Ő, és egyedül csak Ő létezhet. És nekem, amióta csak az eszemet tudom, vakon kellett követnem ezt az elvet... hogy Isten felettünk áll, hogy az Ő uralma mindenható és végtelen, hogy Ő a kezdet és a Vég, a jóságos teremtő, akit feltétel nélkül kell szeretnünk és imádnunk. Micsoda hangzatos, és micsoda üres szavak... hiszen hogy is szerethettem volna tiszta szívemből egy olyan valakit, akit még csak soha nem is láttam? Hogy is lehetett volna összehasonlítani azzal a forró, reszkető szerelemmel, amit irántad éreztem? A szeretet érzése nem olyasmi, amit irányítani lehet, de odafent mégis csak egy kötelezettség volt, semmi több. Egy üres, semmitmondó érzés... és én éppen ezért feledtem Istent a te szerelmedért. Hiszen lehet, hogy a szívemet Istentől kaptam... de te dobogtattad meg.Lehet, hogy bűnösök voltunk, de akkor mi voltunk a legboldogabb bűnösök az egész világon. És hiszem, hogy bűnösségünk tisztább volt, mint bármilyen más erény, ami helyesnek lett kikiáltva... hiszen csupán szerelmesek voltunk. Mindössze ennyi volt a bűnünk...De hát törődtünk is akkor ilyenekkel! A jövő távolinak tűnt a jelen ragyogása mellett, és ha átöleltél, feledtem minden aggályomat. Isten itt, a mi boldog kis világunkban nem létezett. Akkor én is úgy éltem ott melletted, mint egy földi ember, tele lángoló érzésekkel és boldog reményekkel. Úgy éltünk abban az álomszép környezetben, soha nem látott, ragyogó virágok és növények között, mint az első emberpár, akik öntudatra ébredtek. Körülöttünk minden üde volt és színpompás; a karcsú fákon az indák játékosan tekergőztek, és a zöld összes árnyalatban tündöklő bokrok között hatalmas és illatos virágok rejtőztek. Egy bájosan vadóc, tündérjárta táj: ez volt Atlantisz. Egy világ, ami lüktetett az élettől, és ami épp ezért tökéletes ellentétben állt a Mennyek halotti harmóniájával.Ezek az egyszerű napok annyi boldogságot hoztak nekünk akkoriban... furcsa így belegondolni tényleg megéltük őket, hogy egykor mindez tényleg valóság volt, nem pedig egy meseszép, de megfoghatatlan álom.De mégis, annyi apróság él itt bennem még mindig, amik azt súgják, hogy ez a harmonikus világ körülöttünk egyszer létezett. Apróságok... amik másnak talán semmit se mondanának, mert csak nekem, csak bennem ragyognak... és amik révén a mai napig hozzám tartozol. Ahogy minden reggel egy külön nekem fenntartott mosollyal az arcodon tudtál fölém hajolni... ahogy képes voltál mindig megnevettetni... ahogy feküdtünk egymás mellett az ágyon, és meztelen tested a szárnyam puha, fehér tollai közé simult... apróságok, amik teljessé tették a mindennapjaimat.Soha nem fogom elfelejteni ezeket a napokat. Minden egyes pillanatát mélyen az emlékezetembe, a szívembe véstem, hogy soha ne veszíthessem el őket. Itt él bennem kitörölhetetlenül minden nevetés, minden szenvedély, minden ártatlanság, minden érzelem... az összes drága emlék, amiket senki, de senki nem vehet el tőlem.Te néha bementél a városba, hogy beszerezz ezt-azt, amire szükségünk volt a ház körül, vagy ami kellett a megélhetéshez. Szerettem volna legalább csak egyszer veled menni, hogy láthassam én is Atlantisz gyönyörű, fényes városát, amiről annyit meséltél nekem mindig csillogó szemekkel, de ez örökre csak egy vágyálom maradt a számomra. Bármennyire is vágytam megismerni a földiek életét, nem kockáztathattam meg azt, hogy veszélybe sodorjalak. Amilyen romlott és távoli volt akkor már a viszony az angyalok és az emberek között, pontosan tudtam, hogy nem sok jó származna abból, ha a város lakói közé merészkednék. Ráadásul, volt róla némi halvány sejtésem, hogy az én társaim is valószínűleg szemmel tartják a fővárost, és a jelenlétem azonnal feltűnne nekik; nekem pedig természetesen semmi kedvem nem volt idő előtt visszatérni a Mennyországba.Így Atlantisz városának híres szépségéről lemaradtam, de kárpótolt érte az összes édes ölelésed. Szégyentelenül szerettük egymást ott és akkor, ahol és épp megkívántuk a másikat, legyen az a tengerpart, a veranda, vagy épp a konyhaasztal... Mivel ez a vidék, ahol laktunk, mondhatni lakatlan volt, nem kellett senki előtt szégyenkeznünk. Bátran és vad örömmel fedezhettük fel egymás testének minden apró pontját... Hát igen, a szerelem már csak ilyen; megrészegít mindnyájunkat. És akkor mi csak egymásnak éltünk, miközben elhittük, hogy ez a boldogság örökké tarthat.Ám a boldogságunk napjai viharos gyorsasággal szálltak el a fejünk felett. A szárnyam lassan kezdett teljesen összeforrni, ami egyszerre volt örömteli érzés, hiszen feltöltött energiával; és ijesztő, mert tudtam, hogy hamarosan vissza kell majd térnem a Mennyekbe. Ami azt jelentette, hogy előbb vagy utóbb, de el kellett válnom tőled... a jövőnk homályos kérdései hirtelen túl közeliek és túl nehezek lettek. Akkor már több, mint egy éve éltem a földön, így fogalmam se volt, hogy milyen állapot uralkodik a Mennyben; hogy hol tart éppen az Isten és Sátán között zajló kíméletlen háború. Nem tudtam, hogy fognak majd fogadni egykori társaim, hogy lesz-e rá majd egyáltalán lehetőségem, hogy a fönti szabályokat megszegve időnként lejöhessek majd hozzád.Tele voltam kérdésekkel és félelmekkel, amik beárnyékolták a napjaimat. Tudtam, hogy benned is kavarognak ezek a dolgok, láttam néha, ahogy az arcodon átsuhan egy szomorú felhő, amikor lopva rám néztél. Igen, mindketten éreztük, hogy valami hamarosan meg fog változni...Aztán egyik este, mikor szokás szerint finoman masszíroztad a hátam a gyógyító kristályokkal, vigyázva mozgattad a szárnyam, próbálgatva, hogy mennyire egészséges.- Nem fáj?- Nem, egyáltalán nem - feleltem, miközben én is óvatos mozdulatokat tettem velük.- Szerintem meggyógyult - suttogtad.Az ujjaid lágyan végigszántottak a tollaimon, libabőrös borzongást csalva a testemre.- Újra repülhetsz...Hallottam a keserédes vágyódást a hangodban.- Akkor holnap kipróbáljuk, mit szólsz? - pillantottam hátra. - Elviszlek repülni!- Rendben - mosolyodtál el, miközben a kezeid még mindig élvezettel cirógatták a szárnyaimat, majd karodat a nyakam köré fonva hevesen magadhoz szorítottál.- A lányoknak is vannak szárnyaik, tudtad? - súgtad a fülembe.- Igazán? - mosolyodtam el, és kezemet gyengéden a tiedbe kulcsoltam.- Persze. Gyönyörű, fehér szárnyaink vannak... amikkel átöleljük azokat, akiket szeretünk, hogy kizárjuk a külvilágot, és messzire űzzük a rossz dolgokat... ahogy most is. Nem érzed?De éreztem. Ahogy magamhoz öleltél, ismét rátaláltunk egy pillanatnyi örökkévalóságra. Hiszen mit is számított akkor a rideg szabályokat állító külvilág, ha ott, abban a kis szobában téged tarthattalak a karjaim közt? Mit számítottak a jövő sötéten kavargó félelmei, ha veled még akkor is ilyen boldog tudtam lenni? Megcsókoltál, és én feledtem ismét mindent, ami rajtad kívül létezett. Hagytam, hogy magával ragadjon a vágy az után, hogy a testünk ismét összeforrjon, és megtapasztalhassam a szeretkezéseink soha nem múló csodáját...