skip to main |
skip to sidebar
TAGADJ MEG
Tagadj meg, ha csókom nem oly lágyan érinti meg szépívű ajkadat, ahogy a hajnal csókja suhan át az alvó virágokon, lehörpintve róluk a csillogó gyöngyharmatot. Tagadj meg, ha kezem nem oly puhán simítja végig gyönyörű testedet, ahogy a hűs reggeli szellő hullámzik végig az aranyló búzatengeren. Tagadj meg, ha nem én leszek, ki legszebb perceit adja életednek, s nem tudnék oly szépet varázsolni, mint milyet a delelő nap vetít eléd, tünékeny csodálatos képeket. Kergess magadtól messze el, mint undok álszent csalót, ha nem úgy ölellek át, mint ‘hogy az életet adó levegő öleli óvón e gyönyörű földet. Ne kíméljen engem szikrázó haragod, ha nem tudnám teljesíteni minden, még ki sem mondott óhajod, ha nem azt keresné érted égő lelkem, hogy Téged az öröm mámorába rejtsen. Pusztíts el, -- vagy engedd vágyam, dobbanása legyen szívednek, hogy az álom valóra váljon, a „kék madár” válladra szálljon. Sóhajom – sóhajod legyen, Legyen, mire oly rég vágyom, üstökös mámorként omlani szivárvány-gyönyör öledbe, mint ahogy a folyók ömlenek a szikrázóan mélykék tengerekbe. S ha, „Abban” a pillanatban felszakadó sóhajodban nem semmisül meg minden bánat, s egy villanásra nem lesz vége a világnak, s nem hullsz párnádra aléltan, mint fáradt vándormadár a célban. Tagadj meg! Kergess el! Szikrázó haragoddal pusztíts el! Mert hazugság volt minden ének,dalaim csak hamis fények, s nem tudtalak mennybe vinni téged.
Tagadj meg, ha csókom nem oly lágyan érinti meg szépívű ajkadat, ahogy a hajnal csókja suhan át az alvó virágokon, lehörpintve róluk a csillogó gyöngyharmatot. Tagadj meg, ha kezem nem oly puhán simítja végig gyönyörű testedet, ahogy a hűs reggeli szellő hullámzik végig az aranyló búzatengeren. Tagadj meg, ha nem én leszek, ki legszebb perceit adja életednek, s nem tudnék oly szépet varázsolni, mint milyet a delelő nap vetít eléd, tünékeny csodálatos képeket. Kergess magadtól messze el, mint undok álszent csalót, ha nem úgy ölellek át, mint ‘hogy az életet adó levegő öleli óvón e gyönyörű földet. Ne kíméljen engem szikrázó haragod, ha nem tudnám teljesíteni minden, még ki sem mondott óhajod, ha nem azt keresné érted égő lelkem, hogy Téged az öröm mámorába rejtsen. Pusztíts el, -- vagy engedd vágyam, dobbanása legyen szívednek, hogy az álom valóra váljon, a „kék madár” válladra szálljon. Sóhajom – sóhajod legyen, Legyen, mire oly rég vágyom, üstökös mámorként omlani szivárvány-gyönyör öledbe, mint ahogy a folyók ömlenek a szikrázóan mélykék tengerekbe. S ha, „Abban” a pillanatban felszakadó sóhajodban nem semmisül meg minden bánat, s egy villanásra nem lesz vége a világnak, s nem hullsz párnádra aléltan, mint fáradt vándormadár a célban. Tagadj meg! Kergess el! Szikrázó haragoddal pusztíts el! Mert hazugság volt minden ének,dalaim csak hamis fények, s nem tudtalak mennybe vinni téged. 
