AZ ANGYAL -Aki a lelkek kertjében járt II.(12:)

Várj, angyal. A hang parancsoló, de mégis olyan tiszteletet ébresztő volt, hogy önkéntelenül is megfordultam. A kaput őrző női angyal mellett egy másik állt, egy sokkal magasabb és méltóságteljesebb alak. Egyenes szálú, sötét barna haja csaknem derékig ért, az arca gyöngéd volt és kedves. Fényesen csillogó, mély barna szemei voltak, amik kivételes bölcsességről árulkodtak, és most szelíden néztek vissza rám. Felesleges volt a másik angyal hódolatteljes meghajlása, vagy a rangjelzés a ruhán, anélkül is pontosan tudtam volna, hogy kivel állok szemben. Az angyal, aki maradásra késztetett, nem volt más, mint maga Uriel, a Lelkek ura. Nem sokat tudtam róla eddig, ő volt a legrejtélyesebb és legcsendesebb arkangyal, aki a világ elől visszahúzódva élt magányos világában, ahonnan csak akkor mozdult ki, ha muszáj volt. Régebben hallottam egy-két szóbeszédet róla, hogy azóta él ilyen elvonultan, mióta Lucifelt száműzték a Mennyekből... Kíváncsisággal vegyes zavartsággal pillantottam rá. - Én engedélyezem neked a belépést - mondta. A női angyal döbbenten nézett rá, de nem mert ellentmondani neki. Uriel figyelemre se méltatta enyhén méltatlankodó arckifejezését, szavait egyenesen hozzám intézte: - Kérlek, gyere velem. Engedelmesen odamentem hozzá, a társam pedig némán kinyitotta előttünk a kaput. - Ne aggódj, angyal - szólt oda neki Uriel kedvesen. - Köszönöm az éberséged, de most már bízd rám a dolgot. Az angyal szótlanul bólintott, én pedig Uriel nyomában átléptem a kapun túlra. Egy darabig csendben sétáltunk a lustán kanyargó ösvényeken a susogó lombú fák között, majd mikor már eléggé eltávolodtunk a határtól, ismét megszólított: - Te vagy az angyal, aki a földre esett, ugye? - Én... honnan tudja? - néztem rá döbbenten, miközben tétován bólintottam. - A híred hamar elterjedt a Mennyekben - mosolyodott el halványan. - Rajtad kívül még senki nem tért vissza úgy, hogy ne lett volna a testén a Bukottak Bélyege, ezért te különleges vagy. És... volt egy olyan sejtésem, hogy fel fogod keresni ezt a helyet, úgyhogy vártalak. Azt hiszem, enyhe kifejezés lenne azt mondani, hogy megrökönyödtem a szavain. Ám még mielőtt szólhattam volna, megelőzött. - Hogy miből gondoltam? - folytatta továbbra is szelíden mosolyogva. - Nincs ebben semmi meglepő. A Földön éltél egy ideig egy emberrel. Lesütöttem a szemem. - Megkért rá, hogy adjak át egy üzenetet - mondtam halkan. - És én úgy éreztem, ez a legkevesebb, amit megtehetek érte azok után, hogy neki köszönhetem a gyógyulásom. Michael még mindig nem tért vissza, az én pihenőidőm viszont csak két hétre szólt, és nem tudom, utána mikor lett volna rá lehetőségem teljesíteni a kérését... A kifogásom így elég sutának hangzott, és ezt ő is megérezhette. - Arról van szó, hogy nem szívesen fordultál volna Michaelhez ezzel a kéréssel? Zavart pír futotta be az arcom önkéntelenül is, amitől legalább annyira megrémültem, mint az arkangyal kérdésétől. - Nem csodálkoznék rajta - folytatta ő zavartalanul, miközben mélybarna szemeivel engem fürkészett. - Michael mindig is elég... forrófejű és eltökélt volt, ha a Teremtőtől kapott feladatiról volt szó. - És Ön, uram? - kérdeztem tőle alázatosan, mire végre vettem a bátorságot, hogy belenézzek a szemeibe. - Ön mit gondol? - Én úgy gondolom, hogy vétek megszegni egy ígéretet - felelte lassan. - Megértem, hogy neked ez fontos. Ezért is engedélyeztem a belépésedet. - Köszönöm - mondtam neki őszinte hálával. - És persze nem utolsó sorban beszélni is akartam veled. - Velem? De hát miről? - Jobban kell vigyáznod, angyal. Ne adj okot rá a társaidnak, hogy gyanakodni kezdjenek rád, mert ha Michael megsejt valamit, őt nem fogják érdekelni a kifogások. - Ezt hogy érti? - torpantam meg döbbenten. Ő is megállt, és szelíden csillogó barna szemeit rám függesztette. - Az idő, amit a Földön töltöttél, nem múlt el feletted nyomtalanul. Más vagy, mint a társaid, és ők érzik ezt. Sokkal többet láttál, sokkal többet tapasztaltál, mint a legtöbb angyal idefönt a Mennyekben. És ezek a tapasztalatok olyan erősek voltak a számodra, hogy ösztönösen beléd ivódtak, így sokszor már észre se veszel olyan reakciókat, amik a többiek számára furcsának és idegennek hatnak. Ügyelned kell rá, hogy se a tested vagy arcod, se a szavaid, de még a szemed se áruljon el - főleg most, hogy túl nagy figyelem irányul rád. Riadt zavartsággal, és valami különös, sajgó szégyenérzettel hallgattam a szavait, pedig azok se bántóak, se szemrehányóak nem voltak. Néztem a szemeit, amik mindent tudóan, és megértően csillogtak rám... Szinte elvesztem azokban a sötét íriszekben, amik éppolyan mélybarnák voltak, mint maga a föld, megnyugtatóak és bizalom gerjesztőek. Gyengének éreztem magam előtte, és meztelennek; vagy még inkább: átlátszónak, megmutatva neki az összes bűnömet. - És te... bűnösnek tartasz? . kérdeztem tőle halkan, szinte reszketve attól, hogy mit fog majd nekem válaszolni, miközben még riadtabban vettem észre, hogy letegeztem egy nálam rangban sokkal felettem álló angyalt. - Nem, én nem tartalak annak - felelte nyugodtan. - De sajnos nem az számít, hogy én mit gondolok, ezért is intelek óvatosságra. - Igaza van, uram... - próbáltam összeszedni magam. - És köszönöm... és... én sajnálom, hogy az előbb tiszteletlen voltam, csak tudja, ez... - Nem könnyű? - fejezte be helyettem. - Nem, valóban nem. De nem is olyan nehéz, hogy ne lehetne elviselni. Nem csak a Bukottak tudnak érezni; itt fent a Mennyekben is vagyunk páran, akik tudják, mit jelent. Érezni önmagában nem annyit tesz, mint elárulni Istent. De ahhoz, hogy ez így is maradjon, tudnod kell kontrollálni az érzelmeidet. És nem utolsó sorban elrejteni azokat a többiek elől... hiszen nem ok nélkül bizalmatlanok, te is tudod, mennyi kárt okoztak már így is a Bukottak. Bólintottam, miközben a szívemet összeszorító láthatatlan kéz egy kicsit engedett. A szavai olyan nyugalmat adtak nekem, amit nem éreztem azóta, hogy vissza kellett térnem a Mennyekbe. A kétségbeesetten háborgó lelkem most valamelyest elcsitult. Csak néztem őt, a gyönyörű, de mégis szomorúnak tűnő arcát, és arra gondoltam, hogy vajon csak véletlenül használt-e többes számot, vagy talán... Ahogy a szemeit néztem, hirtelen felsejlett bennem valami halvány felismerés. De rákérdezni mégse mertem... - Tényleg nem tudom, hogyan köszönhetném meg - mondtam neki hálásan. - Nem is tudja, mennyit segített most... - Vagy talán nagyon is jól tudom - mosolyodott el szomorkásan. - Most pedig mondd, kivel akarsz beszélni? - A lányt, akit keresek, úgy hívják, hogy Elina - feleltem. - Atlantisz nyugati partján élt... és körülbelül két és fél éve végzett vele egy energiafegyver. Akkor volt 17 esztendős. Uriel kezében megjelent az Emberek Krónikájának díszes példánya. A könyv felcsapódott, és szélsebesen kezdtek peregni benne a lapok, míg meg nem találták a megfelelő oldalt. Az arkangyal egy darabig olvasgatta a lapot, aztán ismét hozzám szólt: - Úgy tűnik, szerencséd van. Él a Lelkek Kertjében egy lány, aki megfelel a leírásodnak. - Tényleg? - nyíltak tágra a szemeim az örömtől. - És hol találom? Uriel egy darabig nem válaszolt, barna szemei szüntelenül csak a könyvet figyelték, mintha a sorokon túl valami egészen mást figyelne. Valamit, amit én nem láthatok... A közénk telepedett csend egy idő után zavaróvá vált a számomra, hiszen épp eléggé izgatott voltam, de nem mertem őt megzavarni. Aztán végül, a számomra túlságosan hosszúra nyúlt másodpercek után ismét hozzám fordult. - Gyere. Elkísérlek hozzá. Bólintottam, mire kiterjesztette a szárnyait, és elrugaszkodott a földtől, én pedig követtem őt. Alacsonyan repültünk a Kert fái felett, de végül nem mentünk messzire, alig néhány perc szárnyalás után ismét ereszkedni kezdtünk. A hely, ahol megálltunk, még a fák rejtekében volt, ahol aranyló napsugarak törtek át a lombok között, smaragdfényű izzásba borítva őket, de nem sokkal mellettünk már egy szemkápráztatóan zöld tisztás foltja látszott. - Ott van - mutatott egy fűben heverő, karcsú kis alakra. - Én pedig most magadra hagylak. Nem tudom, lesz-e még alkalmunk így beszélgetni, de remélem emlékezni fogsz arra, amit mondtam, és megtalálod az utad a két világ között. - Köszönöm... Tényleg nagyon köszönök mindent... Uriel. Nem akartam „uramnak" szólítni, valamiért sokkal jobban esett kimondani neki a nevét. Talán, mert volt köztünk már egyfajta bizalom, valami titok, amit mindketten értettünk és éreztünk, és nem akartam ezt a ki nem mondott szövetséget megtörni nehézkes rangokkal. Azt hiszem, ő is így érezte, mert megajándékozott sugárzó mosolyával, én pedig visszamosolyogtam rá. Aztán megfordultam, és tekintetemet a másik alakra függesztettem, majd dobogó szívvel elindultam felé. Ahogy közeledtem hozzá, akaratlanul is téged kerestelek a vonásaiban, noha tudtam jól, hogy külsőleg nem hasonlítotok egymásra. Elinának hosszú, enyhén hullámos haja volt, amibe most gyengéden bele-belekapott a szellő, a bőre fehérebb, mint a tied, és az alkata is törékenyebb volt. Ahogy ott ült a fűben, hófehér ruhájában leginkább egy különleges, karcsú virágra hasonlított, ami öntudatlan bájjal viseli a szépségét. Szemét behunyta, mint aki alszik, de vékony, rózsaszín ajkán egy félig éber álom mosolya játszott. - Elina? - kérdeztem tőle lágyan, mire felnyitotta ragyogó, már-már feketének mondható szemeit. Tekintete kedvesen végigmért, aztán szelíden bólintott. - Ki vagy? Még nem láttalak itt. - Másik körbe tartozom - mondtam neki. - Megengednéd, hogy leüljek? - Persze - mosolyodott el, mire leheveredtem mellé. - Nagyon elábrándoztál az előbb - hunyorogtam rá, mire zavartan elnevette magát. - Ó igen... az ember itt csodálatos álmokat lát, és miközben álmodik, az olyan, mintha tényleg átélné őket... - És te miről álmodtál? - A Tengerről... - mondta halkan, miközben tekintetébe valami halvány szomorúság vegyült. . Néztem az Eget, és arra gondoltam, hogy vajon azért olyan kék, mert miközben a Tengerben gyönyörködött, észrevétlenül magába olvasztotta-e ezt a végtelen kékséget, vagy a Tenger szerette annyira az Eget, hogy hozzáhasonult? - Talán mindkettő... talán egymás halvány tükörképei. Mást-mást rejtenek magukban, de mégis egyek. Ahogy felragyogó tekintetét néztem, a törékeny testen átsugárzó lélekben rád ismertem. Más volt, mint te; de a lelketek mégis annyira hasonlított egymáshoz, mint az Ég és a Tenger. Elválaszthatatlanok, és örök tűzben égők... - Üzenetet hoztam neked, Elina... üzenetet a testvéredtől. - Angelina? - a hangja megremegett, ahogy kiejtette a neved. Bólintottam. - Angelina a Földön él... abban a házban, ahol együtt nőttetek fel, egyedül. Hiányzol neki... de hisz benne, hogy fogtok még találkozni. Hogy az a kötelék, ami köztetek van, azt lehetetlenség eltépni, és akár itt, akár egy új életben, de újra megtaláljátok majd egymást. - Igen, várok rá - felelte könnyben úszó szemekkel. - Hogy majd ismét együtt születhessünk újjá... Nem számít, mennyi időbe telik. A hangja elcsuklott, ahogy az első könnycseppek végül kibuggyantak a szeméből. Nem sütötte le a tekintetét, de a pillantása valahová a távolba meredt; egy olyan világba, ami előlem rejtve maradt. Pár percig hallgattunk. Nem akartam esetlen szavakkal megszentségteleníteni az emlékeit, amiket némán könnyezett. - És... boldog? - nézett végül rám. - Hiszen azt mondtad, egyedül él... - Azt hiszem... - haboztam a válasszal. - Azt hiszem, mielőtt találkoztunk, nagyon magányos volt. Ki tudja, talán ezért is kellett találkoznunk... hogy feloldjuk egymás magányát. - Te szereted őt? - kérdezte halkan. - Igen... szeretjük egymást. - Kérlek, vigyázz rá... - kérte. - Vigyázz rá nekem. - Megígérem - mosolyogtam rá. - Mesélj nekem róla... És én meséltem. Először beszéltem nyíltan és őszintén valakinek arról, hogy milyen volt veled a Földön eltöltött idő. Megkönnyebbülést éreztem, mintha a lelkemet elhagyta volna valami fojtogató szorongás, amit a bűn tudata okozott. Megnyugtató volt, hogy volt legalább egy valaki idefönn, aki előtt, ha rövid időre is, de nem kellett álarcot viselnem. A gyönyörű, fekete szemekben nem elítélést, vagy megvetést láttam, hanem szelíd és örömteli csillogást. A léleknek a fényét, ami annyira hasonlított a tiedhez... - Csodállak, Angelus - mondta a saját nevemen hívva, ami jóleső boldogsággal töltött el. Mintha mellette újra rátaláltam volna arra az önmagamra, akit Te fedeztél fel és hoztál felszínre bennem... - Mióta itt élek, valamennyire megismertem az angyalokat. Itt járnak köztünk, gyönyörűek és magával ragadóak, mesélnek nekünk és tanítanak minket. Kedvesek, de valahogy... a tekintetükben nem ég semmi. Érted, mire gondolok? Te más vagy, mint ők. Neked olyan a szemed, mint egy emberé... mint egy emberé, aki szeret. Talán még én se tudnék úgy beszélni Angelináról, ahogy te teszed... de talán csak mert te annak ellenére szereted őt, hogy pontosan tudod, hogy nem lehet. - Jólesnek a szavaid... de tudnod kell, hogy attól még én sokszor gyengének és tehetetlennek érzem magam. És igen... félek is. - Mégis kitartasz mellette - vetette ellen. - Sokkal többet adtál már neki, mint hinnéd. Tudod, az emberek szeretet nélkül elpusztulnak. Egyszerűen meghal bennük valami, ami nélkülözhetetlen az élethez... mikor Angelina elveszített engem és az apánkat, valami megtört benne. Egyedül maradt a Földön, és a magány halálos tud lenni. De te visszaadtad neki a hitet, hogy érdemes élni... új életet adtál neki. Nem tudtam, mit válaszolhatnék, a szavai zavarba hoztak, de ugyanakkor erőt is adtak. Erőt, amire szükségem volt ahhoz, hogy legyőzzem a félelmeimet, és megszilárdítsák bennem az akaratot, hogy igenis küzdenem kell érted, értünk, történjen bármi. - És te? - kérdeztem tőle végül. - Te nem vagy magányos? - Hiányzik Angelina... - felelte. - Ettől az érzéstől még itt sem tud megszabadulni az ember. De idefent sokkal könnyebb elviselni, mert itt él bennem a tudat, hogy újra fogunk találkozni. Idefent, vagy egy új életben, de nem veszítjük el egymást. Két lélek, akik együtt jöttek a világra, soha nem szakadhatnak el egymástól. A testek változhatnak, de az ilyen kötelékek soha. És én várok rá, nem számít, mennyi időbe telik. És különben is... érzem, hogy itt van velem. Itt... a szívemben. Lehunyta a kezét, és arca egy pillanatra átszellemültté vált, ahogy karcsú kis kezét a szívére tette. - Különös hely ez a Mennyország - folytatta aztán elmerengve. - A lélek itt tényleg megtisztul. A sebek beforrnak, és minden fájdalom, minden rossz dolog valahogy elmúlik. Mintha az itteni fény lemosná rólam a földi élet minden mocskát, és még szebb megvilágításba helyezné a szép és jó dolgokat. Itt mindenki azt tehet, amit akar... itt nem béklyóz meg semmilyen bilincs. A képzeletem olyan szabad, és olyan valóságos, amilyen a Földön sohasem lehet. Ha akarom, szárnyalok, vagy épp a Tenger felszínén járok. Vagy a kezeim közé zárok egy ragyogó csillagot... És mintha mindaz, amit itt átélek, valahogy jobbá, többé tenne engem. Igen, az ember itt sok mindent megért. Itt olyan könnyű érzés a szeretet... talán, mert idefent tényleg nem létezik gyűlölet. Tisztábban látom azokat is, akik egykor a Földön körbevettek. Mintha belelátnánk egymás lelkébe, és tényleg megértenénk a másikat... reményt kapok itt. Reményt, hogy érdemes élni, hogy érdemes újra és újra küzdeni ezért a nyugalomért. Néztem őt, miközben beszélt, és a szavai bölcsebbnek tűntek, mint amiket én bármikor is mondhattam volna. Ő megtalált itt valamit, aminek az igazi értelme előlem rejtve maradt, noha én az egész életemet a Mennyekben éltem le. Az ő szemén keresztül más volt a Mennyország, talán mert egy földi lélek számára tényleg ez volt a végső jutalom, amit olyan keservesen verekedett ki magának. Csodáltam őt azért, amit tudott, és amit érzett, de ugyanakkor tompa fájdalmat is éreztem, mert egyre inkább nyilvánvalóbbá vált a különbség számomra az angyalok és az emberek között. Én soha nem voltam képes ilyen szemmel nézni ezt az áldott helyet. Számomra ez egy ragyogó börtön volt, ahol a fényből megszületett a sötétség, a szeretetből a gyűlölet, és ahol egykor Lucifel szíve szakadt meg, könnyeivel semmissé téve a varázsát... Bár Elina is elvesztett valakit, akit szeretett, ő mégis képes volt továbblépni a fájdalmán és a bíztató jövő felé fordulni, ahol majd ismét együtt lehet azzal, akit szeret. Ezzel szemben én csak szenvedtem idefönt, mert nem voltam képes elfelejteni a hiányod... Szótlanul néztem karcsú kis alakját, a szemeit, amikben könnyed, játékos álmok tükröződtek; az arcát, amit gyönyörűnek láttam, ahogy a lélek fénye átragyogott rajta. Igen, az ő fénye olyan tiszta volt, mint egy angyalé... egy olyan angyalé, aki csak emberi szívből születhet meg. És mindez a tiszta, megingathatatlan fény észrevétlenül magával ragadott engem is, és reményt adott, törhetetlenné acélozva bennem az akaratot. Mert akkor kezdtem megérteni, hogy mit is jelent küzdeni valamiért... Talán bűnös voltam, talán magányos kárhozott a Mennyekben, aki a kés élén táncolt az életével, de mégis az a meggyőződés, hogy soha, egy pillanatra se kételkedjek abban, hogy az, amit teszek, az helyes, erőt adott. Olyan erőt, ami a mai napig itt él bennem...