Aznap éjjel ott szeretkeztünk a parton, a csillagok alatt, megmutatva a Holdnak az összes bűnös érintésünket. De a Hold megértő... még ránk is, két ilyen bukott lélekre is ugyanazzal a gyengédséggel képes leragyogni.
És mi végül egymás karjában megtaláltuk azt a nyugalmat, amire szükségünk volt... elhittük, hogyha erősen akarjuk, akkor együtt maradhatunk. A félelmeink ott hevertek mellettünk, valahol a levetett ruháink között; és nem akartunk még csak gondolni sem rá, hogy egyáltalán létezhetnek. Mennyivel könnyebb volt újra és újra egymáshoz simulni, hogy reszkető szívünk megkapja a kellő bizonyosságot ahhoz, hogy mi összetartozunk, és nincs a világon senki, még Isten sem, aki elválaszthatna minket egymástól. Ezek a pillanatok csakis a mieink voltak, egy világ, amiben nem volt szükségünk sem Istenre, sem az áldására... hiszen önmagam láttam visszatükröződni a szemeidben, mikor rám néztél...
Így hát hagytuk, hogy elvesszünk ebben a mámoros kábulatban, mert boldogok akartunk lenni. Szárnyaimmal elfedtem remegő testünket a világ elől. Milyen furcsa, hogy szeretkezéskor mennyire megszűnik körülöttünk minden... hiszen az ilyenkor átélt teljességérzet olyan mély, hogy messzire űzi bennünk a problémákat. Két test egyesülésekor feleslegesek a félelmek. Megpróbáltalak minden érzékszervemmel magamba zárni, mintha azt akarnám, hogy ezentúl csak bennem élj. Ezért újra és újra birtokba vettem a tested, hogy elveszve édes önzőségemben még egy kicsit élvezhessem, hogy csak az enyém vagy...
Így végül mikor lassan tetten ért minket a hajnal, és eljött a búcsú pillanata, képesek voltunk bizakodva elengedni egymás kezét.
- Valamit szeretnék kérni tőled - mondtad. - Keresd meg nekem Elinát... ha odafönt van még, keresd meg nekem őt, és mondd meg neki, hogy ugyanúgy szeretem, mint amikor még itt volt velem, és gondolok rá.
- Rendben - mosolyodtam el. - Meg fogom keresni őt.
A szemeid felragyogtak, akár csak egy kisgyermeknek, és hevesen átöleltél. Magamhoz szorítottalak, mélyen magamba szívva a tested könnyed illatát, és gyengéden megsimogattam vörösesbarna fürtjeid.
- Most menj - suttogtad aztán. - elég ezen egyszer is átesni. És ne nézz vissza, jó? Úgyis tudom, hogy vissza fogsz majd jönni hozzám, én pedig várni foglak. Csak ne nézz vissza...
- Jól van - feleltem halk sóhajjal. - Amilyen hamar csak tudok, eljövök.
Tenyerembe fogtam az arcod, és megcsókoltalak. Hosszan és édesen, ahogy csak az igazán szerelmesek tudnak, miközben fehér szárnyaimat szorosan a tested köré fontam.
- Aztán vigyázz nekem magadra - mondtam még, mire nevetve bólintottál.
Végül elengedtelek és kitártam a szárnyaim. Megrezegtettem a tollaim a reggeli levegőben, majd búcsút intettünk egymásnak, és én elrugaszkodtam a földtől.
Ahogy emelkedtem felfelé, már tudtam, hogy hazudtam neked. Mert hiába ígértem meg, hogy nem teszem, mégis visszanéztem... és így láttam, amint a parton állva, a kezed a szívedre szorítva sírsz.
A szívem összefacsarodott, ahogy néztem a könnyiedet, amiket eddig hősiesen elrejtettél előlem, de mégsem fordultam meg. Az áramlat elkapott, és ellentmondást nem tűrően vitt tovább a Mennyek felé, míg a te alakod egyre csak zsugorodott, hogy aztán végleg eltűnjön a szemem elől.
A Mennyországba több út is vezet, én azonban a hosszabbat választottam, ami a Főkapuhoz vezet. Ez az az út, ami azoknak a lelkeknek is megnyílik, akik bebocsátást nyernek Isten ragyogó birodalmába, hogy megpihenjenek. Különös, halványan sugárzó fény vezet el a csillagok között a szent helyre, ami megtisztítja a halandó lelkeket a földi terhek szennyétől, mire a Mennyek kapujához érnek. De én akkor valahogy idegennek éreztem ezt a fényt... Hideg volt. Mintha átható sugaraival át akarná világítani a belsőmet. Vagy mintha megérezve bűneimet, távolivá vált volna számomra... Vagy talán csak én nem tudtam már teljesen befogadni ezt a szeplőtlen tisztaságot. Akárhogy is, számomra nem volt valami bíztató előjel; de az út mégsem zárult le előttem, mint a Bukott Angyalok előtt, és én szabadon repülhettem tovább.
Egy idő után kezdtem kifáradni, hiszen a szárnyam nem volt még teljesen visszaszokva az ekkora utak megtételéhez, és az energiám is ingatag lábakon állt még. Ám még mielőtt teljesen kifulladtam volna, a fény egyre erősebb lett, és én végül megpillantottam a Mennyek díszes, hatalmas kapuját.
A kapunál őrködő angyalok arcán bizalmatlan, enyhe érdeklődést tükröző kifejezés ült. Ahogy közeledtem feléjük, most először láttam őket teljes valójukban... néma, gyönyörű szobrok, akiknek olykor csak a szemük villanása jelzi, hogy valóban élnek. Tekintetükkel követték minden mozdulatomat, de ők nem moccantak és nem szóltak, amíg végül le nem szálltam eléjük.
- Ki vagy, angyal? - állta ekkor el az utam a legmagasabb közülük.
Hosszú, sötétbarna haja olyan méltóságteljes, szigorú rendben hullott le a vállaira, mintha minden egyes szálnak előre meghatározott helye lett volna. Sötét, rejtelmes tekintete kiismerhetetlenül kavargott, az arcán nyoma sem volt bármilyen érzelemnek.
Most, hogy több, mint egy éve nem találkoztam fajtámbeliekkel, az őket körülvevő űr nekem túlságosan ridegnek hatott, a köztünk feszülő ellentét számomra szinte tapintható volt. Hiába tudtam, hogy mire számíthatok, szemtől szemben mégis egészen más volt megtapasztalni ezt az éles kontrasztot... Olyasmi érzés volt, mint mikor egy lüktető, fényes színekkel megtelt életből hirtelen egy fekete-fehér világba csöppensz át. Megrémisztett, mert azt sugallta nekem, hogy már nem tartozom közéjük... és csak remélni mertem, hogy ők ezt nem vették észre. Összeszedtem magam, és a lehető legérzelemmentesebb arcommal válaszoltam az előttem álló angyalnak.
- Michael arkangyalhoz tartozom,kódom SzLj44.
Az angyal továbbra is kiismerhetetlenül fürkészte az arcom még egy darabig, mintha kutatna bennem valami után, én azonban rezzenéstelenül álltam a tekintetét. Aztán végül a számomra óráknak tűnő pillanatok után levette rólam a szemét, és egy könnyed intésére egy díszes, vastag könyv jelent meg a kezében. Egyből felismertem a kötetet; a híres-hírhedt Angyalok Krónikája volt. Mindössze hét példány készült belőle, de ebből egy megsemmisült Lucifel bukása után. Egyet állítólag Isten birtokol, egyet-egyet pedig az arkangyalok; a hatodik darabot pedig a Főkapu őrzői. Ez az a könyv, amivel számon tartják a Menny angyalainak létezését és működését. Hozzáteszem, a hasonló működésű és funkciójú Emberek Krónikája is létezik...
A Mennyek kapujának angyala beolvasta a kódomat, és az eddig látszólag üres lapon megjelentek az adataim, a képemmel együtt. Sötét szemeivel gyorsan átfutotta a szöveget, majd miután végzett, ismét rám pillantott.
- A Krónika azt írja, hogy több, mint egy éve eltűntnek vagy nyilvánítva, angyal - mondta.
- Harc közben megsebesültem. A szárnyam eltört, és így akarva-akaratlanul a Földre estem. Ennyi időben telt, mire meggyógyultam.
Az angyalok arcán halvány, riadalommal vegyes döbbenet futott át válaszomat hallva. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy vajon melyik kijelentés rázta meg őket annyira, hogy hajlandóak voltak némi érzelmet kipréselni magukból - az, hogy eltört a szárnyam, vagy hogy a Földre estem?
- Sajnálom, ami veled történt, angyal - mondta nekem végül sötéthajú testvérem. - Azonban mégsem engedhetlek át, amíg nem kapok rá engedélyt. Szólok Gabrielnek.
Szárnyait kisebb szögben megemelte párszor és megrezegtette, ahogy magához hívta a Paradicsom Őrzőjét. Igen, azt hiszem már említettem, hogy az angyalok szárnyai nem csak repülésre alkalmasak. Itt összpontosul az asztrális erőnk, és ez köt minket is össze. Többek között ezért is nem tudtam a társaimmal kapcsolatba lépni, amíg meg nem gyógyultam...
Hamarosan a fényből kibontakozott egy méltóságteljes alak, és leereszkedve közénk kérdő tekintettel pillantott ránk. Ám még mielőtt bármit is mondtunk volna, fejet hajtottunk előtte azzal a tisztelettel, ami az arkangyaloknak kijár.
Azt hiszem, Lucifel után talán ő volt a leggyönyörűbb angyal a Mennyekben, noha tökéletes ellentéte volt bukott testvérének. A puha, mézszőke fürtökkel keretezett arca valahogy annyira kedves volt és gyengéd, hogy jól esett ránézni, mert felderítette a szíveket. Igen, az ő arca tényleg szeretetet sugárzott... a mélybarna, meleg szemei pedig szokatlan szelídséggel csillogtak, ám ennek ellenére, vagy talán éppen ezért olyan erő övezte körül, ami ösztönösen kivívta bárkinek a tiszteletét.
- Sajnálom, hogy zavarnom kellett, uram - hajtott fejet ismét a kaput őrző angyalok vezetője. - De úgy tűnik megkerült egy eltűntnek nyilvánított angyalunk.
Odatartotta Gabriel elé a könyvet, hogy elolvashassa a rólam szóló oldalt, majd az arkangyal komoly tekintetével rám pillantott.
- SzLj44? - kérdezte, mire félszegen bólintottam.
- Az angyal azt állítja, hogy a harcban eltört a szárnya, és a Földre esett.
- Értem - felelte Gabriel, miközben még mindig engem figyelt átható tekintetével. - Köszönöm a tájékoztatását, Kapuőrző. Te pedig gyere most velem, angyal.
