2009. május 7., csütörtök
AZ ANGYAL -Aki visszatért a Mennybe II.(10.)
A hatalmas Kapu Gabriel egyetlen halk szavára kitárult, és az angyalok engedelmesen utat nyitottak nekünk; én pedig az arkangyal nyomában egy év után ismét beléptem a Mennyországba. Szinte rögtön megcsapott az a könnyed, különös virágillat, ami egyedül a világon csak itt érezhető. Egy illat, ami észrevétlenül körbeöleli a lényed láthatatlan karjaival, behatol a bőröd alá és szétárad a testedben, könnyűvé és boldoggá téve a szíved... varázsa olyan erős, hogy még én se tudtam neki ellenállni, és megkönnyebbült sóhaj járta át a lelkemet.
Gyönyörű, valami halvány ragyogástól izzó erdőben sétáltunk, ahol minden olyan békés volt, mintha egy olyan káprázatos álomba merülve aludnának, amiből nincs felébredés. A színes növények szelíden ringatták magukat lassú, álomszerű tekergőzésük hipnotikus erővel bűvölte el azt, aki rájuk nézett. A fák fényes levelei szendergésükben meg-megrezzegtek néha, hogy aztán jóleső sóhajjal merüljenek vissza ábrándjukba, miközben a puha, gyengéd napsugarak szelíden cirógatták őket.
Egy áldott és békés hely, ez a Mennyország... a föld, ahol minden lélek nyugalomra talál. A Paradicsom, ami olyan csodálatos, hogy szinte könnyeket csal a szembe. Mert a lélek térdre borul ennyi szépség láttán... és mégis, hiába csábított ez a sok varázs, már nem tudott teljesen a hatása alá vonni, mert a szívemben élő érzelmek sokkal erősebbek voltak. S így ez a sok szépség értelmetlen volt a számomra...
- Angyal - hallottam Gabriel hangját, ami visszahozott a merengésemből a valóságba. - kérlek, mondd el, mi történt veled.
- Mint említettem, Michaelhez tartozok- feleltem tiszteletteljesen. - Azon a napon pedig egy különösen kegyetlen harc bontakozott ki a csapataink és a lázadók között. Én elszakadtam a társaimtól, majd a démonok eltörték a szárnyam, és én a Földre estem.
- Aznap valóban nagy csata volt - nézett rám Gabriel. - És sajnos több angyalt is elveszettünk. Angyalokat, akik sosem tértek vissza, vagy akik visszatértek volna, de testükön már ott volt a Bukottak jele, árulásuk bélyegeként.
Gabriel szavai olyan szomorúan csengtek, hogy a saját bűnös szívem reszketett a mellkasom árnyékában. A lelkiismeretem súlya most először nehezedett rá teljes valójában a vállaimra...
- Én nem pártoltam át a lázadókhoz, uram. A Földön is csak egy emberrel találkoztam, aki a gondomat viselte, amíg fel nem kelhettem az ágyból.
- Valóban? - villant rám a szeme. - Egy ennyire segítőkész ember?
- Én is meglepődtem - feleltem, miközben a pillantását igyekeztem feltűnés nélkül kerülni. - De azt hiszem, nem mindegyik ember rossz.
- Persze, hogy nem mindegyik rossz. De az emberek kiszámíthatatlanok, angyal! Vigyázni kell velük. Mert a szívük sokkal könnyebben fogadja be a rosszat... Tehát ha jól értettem, csak addig voltál ennél az embernél, amíg fel nem tudtál kelni?
Az első hazugságok olyan könnyen hagyták el a számat, hogy magam is megijedtem tőle.
- Igen, uram - bólintottam szemlesütve. - Utána a parton, és az azt körülvevő erdőben húztam meg magam, távol Atlantisz városától.
- Bölcsen cselekedtél - nézett rám elismerően Gabriel, ám pillantása csak a lelkembe mart. - Nem sok jó származik abból, ha az angyalok az emberek közé mennek. Hiszen láthatod, nem hisznek nekünk; félnek tőlünk és ezért gyűlölnek minket, köszönhetően a Sátánnak.
Ezt a nevet valahogy annyi szokatlan keserűséggel ejtette ki, hogy önkéntelenül is felkaptam a fejem és rámeredtem. Nem az volt újdonság, hogy az angyalok többsége megveti a Sátánt, hiszen Isten ellensége volt, aki elárult minket. Bár az is igaz, hogy sokan voltunk, és köztük én is, akiket inkább megrendített a Bukott Angyal sorsa, és nem akaródzott őt az új, választott nevén szólítani, mert a mi szívünkben még talán mindig az a tiszta, gyönyörű Lucifel volt, aki egykor csillagként ragyogott a Mennyben. De ez a leginkább mély, kristálytiszta gyűlöletet tükröző hangnem egészen más volt, mint amit az angyalok használni szoktak, még akkor is, ha Lucifelről volt szó...
Gabriel nem adta semmi jelét, hogy észrevette volna az én értetlen arckifejezésemet, vagy talán csak nem akarta észrevenni; és zavartalanul folytatta tovább.
- Szerencsésnek mondhatod magad angyal, hogy egy olyan emberhez kerültél, akiben még él a jóság. Viszont most el kell vigyelek téged Rafaelhez, hogy megvizsgáljon. Sajnálom, hogy nem tudok csak a szavaidra hagyatkozni ahhoz, hogy bízzak benned; de a mostani állapotok sajnos ezt lehetetlenné teszik. Meg kell vizsgálnunk, hogy valóban nincs-e rajtad a Bukottak bélyege; illetve szerintem az se ártana, ha ő is ránézne a szárnyadra, hogy rendesen összeforrt-e. Remélem, nem okoz problémát számodra ez a kis kitérő.
- Egyáltalán nem, uram - hajtottam fejet. - Nincs mit rejtegetnem.
Hát, végül is a testemen tényleg nem volt...
- Rendben, angyal - mosolygott rám Gabriel. - Akkor készen állsz egy kisebb repülésre?
Bólintottam, mire elrugaszkodtunk a földtől.
Miközben repültünk a ragyogó, ábrándos tájak felett az Angyalok Városa felé, a tollai rezgésén láttam, hogy üzenetet küld. Reménykedtem benne, hogy csak Rafaelnek, de azért a lelkem mélyén ott motoszkált a balsejtelem, hogy hamarosan egy egész csapat kíméletlen angyallal kell majd szembenéznem, akik egyből visznek Isten ítélőszéke elé. Na igen, a rossz lelkiismeret már csak ilyen... nem tud szabadulni a rettegett félelmeinek képétől.
Azonban ahogy elhagytuk az első körök határait, nem történt semmi. A Mennyeket ne a Földhöz hasonlítsátok, mert a térbeli kiterjedése teljesen más. Igazából itt nincsenek határai a térnek. Például az egyes körök ugyan egymásra épülnek, de maga kör végtelen területtel rendelkezik. Nehéz körbeírni emberi szavakkal... képzeljetek el végtelen tereket, amik bár kapcsolódnak egymáshoz, de a névleges határaikon belül szabadon terjeszkedhet a képzelet.
Gabriel nyomában hamarosan átléptük Rafael területének határait is. Az arkangyalok köreibe csak külön engedéllyel lehetett belépni, és nekem eddig kizárólag Michael tartományába volt szabad bejárásom. Így most ösztönös ámulattal néztem Rafael birodalmának harmonikus, nyugtató szépségét. Itt ápolták azokat a társaimat, akik megsérültek a háborúban. Azoknak az angyaloknak volt otthona ez a hely, akik gyógyítással foglalkoztak, ám a testi sérüléseken túl az ő feladatuk volt a Föld démonok által okozott sebeinek renoválása is. Egy gyógyító központnak megfelelően az itt uralkodó táj szinte pihentette a szemet. A levegőben is mintha valami energiától lüktető aroma terjengett volna, ami életerővel töltötte fel azt, aki belélegezte.
Az alattunk elsuhanó vidék leginkább egy napfényes, tiszta levegőjű hegyvidéki tájhoz hasonlított; hatalmas, szinte vakítóan zöld rétekkel, és gyémántként szikrázó tavakkal. Lépten-nyomon láttam kisebb házakat, amik valószínűleg egyes angyalok otthonai voltak; és nagyobb épületeket, amik talán kórházak lehettek Hirtelen eszembe jutott az a homályos utalás, amit egyszer egy angyaltársamtól hallottam: hogy Rafael körében titkos kísérletek is folynak. Kísérletek, amikről a beavatottakon kívül senki nem tud semmi biztosat, a nevük mégis valahogy ijesztően cseng mindenki számára...
Hamarosan a figyelmemet valami egészen más kötötte le. A kristályhegyek puha bárányfelhői közül végül kibukkant egy robosztus épület, ami földi szemmel leginkább egy monumentális várra hasonlított, de annál azért jóval szerteágazóbb részekből állt. Úgy tűnt, mintha a hegyoldalból nőtt volna ki, mert széles teraszai és cikornyás, karcsú tornyai gyakorlatilag a semmiben lebegtek, de ebben nincs semmi meglepő: a Mennyországra nem volt hatással a gravitáció.
Az itt dolgozó angyaloknak egy kisebb csoportja fogadott minket, ahogy leszálltunk a legnagyobb törtfehér márvány-erkélyszerűségre. Gabriel tiszteletteljes alakja előtt alázatosan fejet hajtottak; felém azonban bizalmatlan kíváncsisággal pislogtak. Azonban Rafael már várt minket. Hosszú, ezüst-fehér haja úgy ragyogott, mint a holdfény, hideg-kék szemei komoran méregettek. Az egész megjelenése épp olyan méltóságteljes és gyönyörű volt, akár egy fényes csillagé. Egy csillagé, ami bár tiszta tűzben ragyog, fénye mégis távoli és hideg...
- Rafael - biccentett neki a másik arkangyal.
- Üdv újra nálam, Gabriel - köszöntötte a gyógyító. - Fáradjatok beljebb, kérlek.
Gabriel csatlakozott a társához, én pedig pár lépéssel mögöttük baktattam a fehér folyosókon. Eddigi kísérőm nagy vonalakban tájékoztatta Rafaelt rólam és a balestemről. A két hatalmas arkangyal árnyékában lépkedve olyan kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam. Olyan... lélektelennek...
De még mielőtt elveszhettem volna magányos gondolataim között, Rafael kitárta egy hatalmas ajtó szárnyait, és én beléptem a Mennyország híres gyógyítójának betegfogadó termébe.
- Kérlek, vetkőzz le, angyal - fordult hozzám Rafael, mire én szerényen bólintottam.
Régebben is előfordult párszor, hogy átvizsgáltak minket bélyegek után, de most először éreztem magam kellemetlenül a ruhátlanságom miatt. Talán mert veled más értelmet nyert a meztelenség fogalma...
Próbáltam elrejteni a zavaromat, és a lehető legfesztelenebbül viselkedni a ruháim nélkül is, mintha legalább olyan természetes lenne számomra ez a szituáció, amennyire kellett volna, hogy legyen.
- Most állj fel arra az emelvényre - utasított Rafael, miközben egy fél méter magas, négyzet alakú dobogószerűségre mutatott, amit három oldalról fényes üveglapok vettek körbe.
Odasétáltam és felálltam rá, majd a következő pillanatban vakítóan erős fények árasztottak el minden irányból. A szememet ösztönösen behunytam, de éreztem, amint a sugárnyalábok végigpásztázzák a testem minden apró négyzet milliméterét.
Bár még a csukott szememen keresztül is csak a fehérséget láttam, mégis sejtettem, hogy azok az üveglapok hűen adják vissza az alakom, és azonnal jeleznek bármilyen rendellenséget.
Végtelen hosszúságúnak tűnt számomra az a néhány perc, amíg ott álltam kiszolgáltatva a vakító fényárban, miközben belül rettegtem, hogy Rafael hideg csillogó szemei meglátnak bennem valami olyasmit, amit nem kéne...
Ám végül a fények egyszer csak kihunytak, és én nagy nehezen visszanyertem a látásom.
- Nyoma sincs a bélyegnek - jelentette ki a gyógyító. - Nem jelent veszélyt.
Gabriel arcán halvány megkönnyebbülés suhant volna át, de ez semmi nem volt ahhoz képest, amit én éreztem. Mintha egy mázsás súly szabadult volna fel a lelkemről...
- Ez igazán jó hír, Rafael - felelte derűsen az arkangyal. - Rögtön el is végzem a szükséges módosításokat a Krónikában. Addig megtennéd még nekem, hogy megnézed a szárnyait? Ugyan tud repülni, de miután el volt törve, nem árt egy felülvizsgálat.
- Természetesen - biccentett könnyedén a társa. - öltözz fel, angyal, és utána gyere ide hozzám.
Magamra kaptam egyszerű, fehér ruhámat, amin egy széles, vörös öv jelezte azt, hogy Michael alá tartozom, majd miután kisimítottam a szőkésbarna tincseimet az arcomból, engedelmesen odasétáltam a gyógyítóhoz.
Rafael kezein egy vastag, fehér kesztyű volt, aminek az ujjaira kör alakú, tiszta fénnyel lüktető kristályok voltak rögzítve.
- Most fordulj meg - mondta, és én megtettem, amit kért.
Nem ért hozzám, de éreztem a kristályok erőteljes rezgéseit, amint aprólékos gondossággal tapogatták végig a szárnyam érzékeny csontjait. A kezei elidőztek egy kicsit azon a ponton, ahol a szárnyam eltört, és különböző erősségű energiák hatásainak vetette alá a kérdéses területet.
- Az angyal egészséges - jelentette ki elsősorban Gabrielnek címezve, aki ekkor tért vissza a Krónikával a kezében. - Meglepően szakszerűen látták el. Ennek ellenére nem szeretném, ha a következő napokban megerőltetné a szárnyait, mert ahogy nézem, még nem erősödtek meg eléggé. Két hétnyi pihenőt rendelek el, még mielőtt visszaállna Michael szolgálatába.
- Ahogy jónak látod - felelte szelíden Gabriel.
- Írok is Michaelnek - mondta a gyógyító, és a kesztyűket levéve az asztalához sétált. - Jelenleg a Földön van, de értesülni fogsz róla, ha hazatér, és akkor rögtön jelentkezned kell majd nála. Viszont ebben a két hetes pihenőben erősítened kell a szárnyaidat; repülj minél többet - tette hozzá nekem szánva.
- Értettem, uram - hajtottam fejet előtte szerényen. - És köszönöm a fáradozását.
- Nem tesz semmit - pillantott rám, miközben a kezembe nyomta a levelet. - Most elmehetsz.
Tiszteletteljesen meghajoltam előttük, de Gabriel még gyengéden rám mosolygott:
- Örülök, hogy visszatértél közénk, angyal. Pihend ki magad a megrázkódtatások után.
- Úgy lesz, uram - mosolyogtam vissza rá ösztönösen, majd a saját nyílt reakciómtól megrémülve jobbnak láttam, ha tényleg távozok.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ahogy bezártam magam mögött Rafael termének ajtaját, majd szememet lehunyva engedélyeztem magamnak néhány pillanatot, hogy kiélvezhessem ezt a felszabadító érzést. Hát, az első részén túl voltam; és könnyebben ment, mint gondoltam. A társaim visszafogadtak, az arkangyalok hittek nekem... álmodni se mertem, hogy ilyen egyszerű lesz. A könnyen jött siker íze pedig megmámorosított, és már-már a fejembe szállt...
De később, mikor magamra maradtam a régi, egyszerű és puritán szobám magányában, minden öröm kiszállt belőlem. Hosszú idő után akkor feküdtem először úgy egy ágyon, hogy te nem voltál mellettem, és vékony kis tested nem simult az enyémhez... és ez a tudat furcsa, sajgó érzést okozott a mellkasomban. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire mélyen tudsz majd hiányozni... a lényem némán sóvárgott a közelséged után. Hiányzott az elmerengő, fényes tekinteted, a jókedvű nevetésed, a gyengéd érintéseid... a megszokott, mindennapi kis dolgaink... mindaz, ami te voltál, és mindaz, ami én lehettem melletted. És ebben a fájóan lüktető hiányérzetben elragadott a kétségbeesés, mert fogalmam sem volt, hogy mikor láthatlak majd újra.
Az egyedüllét fagyossága elől az emlékeinkbe menekültem, és ahogy a szempilláim lassan Sohaországba húztak, azt kívántam, hogy bárcsak másnap ismét a régi valóságomra ébredhetnék, és azonkívül minden egyéb nem lenne más, mint egy tünékeny álom... igen, azt kívántam, hogy minden más tűnjön el, hogy csak te maradj nekem... annyira, hogy az már szinte fájt... és én végül a Holdnak suttogtam el bűnös fohászaim, amiket Isten elé soha nem mertem volna tárni...


























