HA VÉGRE MEGHALLANÁL

Hidegek az éjszakák. Érzem, hátam az ajtónak dőlve erezet vezette dermedés alá bőröm szűkül. Eltemetve gondolatok súlya alatt. Írnék, de emlékek közé szorultak a szavak, s a betűk kövér könnyekké dagadtak. Szerettelek? Minden pillanatban. Tanúm a vörös hajú reggel a súlyos perceket ámor-dacún cipelő nappal, az est és az éj hisz tudhatod, mint leprást kerül a kéj az öröm. Lámpásom ablakomban. Minden sötét éjszakán egyedül virraszt a magányos viaszszagú gyertyaláng. Hívnálak - magamhoz. Csendedbe fonnám fagyban kékült kezeim. De a miértek… Álmaimnak erővel feszül a valóság, elfordultak az ˝elég˝-ben felejtett gondolatok.