A napok lassan teltek nélküled. A Mennyek harmonikus szépsége üresnek hatott a földi élet után... Michael még nem tért vissza, és nekem nem volt más dolgom, mint eleget tenni Rafael utasításának, és erősíteni a szárnyaimat. Magányosan szeltem a levegőt ezen az áldott, békés helyen, és utam során legtöbbször még angyalokkal is alig találkoztam. Magamra maradtam, és életemben először kezdett fájni a magány. Nem kockáztathattam meg, hogy Michael visszatérése előtt leszökjek hozzád, bármennyire is szerettem volna... de tudtam, hogyha most elbukok, akkor nincs tovább. Beszélnem kellett a vezetőmmel, meg kellett tudnom, hogy milyen feladatot akar rám osztani ahhoz, hogy a későbbiekben majd ahhoz mérten tudjam tervezni az életünket. De még ha a józan ész ezt is diktálta, ugyan mikor tudta volna elűzni ezt a kínzó hiányérzetet? Még csak nem is volt kihez szólnom... hiszen az angyalok, ha nem muszáj, nem keresik egymás társaságát.
Pár nap után azonban úgy éreztem, megőrülök, ha nem érintkezhetek legalább egy olyan lénnyel, aki képes a kommunikációra. Ha csak egy percre is, de el akartam szakadni a keserű gondolataimtól... Így jobb híján felkerestem azokat a társaimat, akikkel régen még együtt harcoltam az atmoszférában, és akikkel valamennyire beszélő viszonyban voltam. Furcsa volt ismét látni őket, főleg, hogy már egészen más szemmel néztem rájuk. Látni a kifejezéstelen arcukat... a pillantásaikat, amik úgy suhannak át rajtam, mintha észre sem vennének. Udvariasak voltak és kedvesek, ahogy szóltam hozzájuk, de mindig éreztem egy láthatatlan határt, ami áttörhetetlen falként magasodott köréjük, és ezen a falon semmilyen személyeskedés nem juthatott át. Kifejezték örömüket, hogy viszontlátnak, de a hangjuk üres volt és semmitmondó. Mivel az illem úgy kívánja, feltettek egy-két formális kérdést az eltűnésemmel kapcsolatban, hogy aztán kivétel nélkül mind elborzadjanak, mikor meghallották, pontosan mi is történt velem. De mégis, azért a borzadás mögött felfedeztem a kíváncsiság apró szikráit...
Többségük még nemcsak hogy nem beszélt emberrel, de látni is csak messziről láttak egyet-kettőt. Azonban néhány halvány érdeklődést tükröző kérdésükből azért sejtettem, hogy valahol mélyen igenis foglalkoztatja őket a Föld számukra oly rejtélyes világa...
- Milyen az ember? - kérdezték tőlem furcsán csillogó szemekkel.
- Az emberek nem feltétlenül rosszak - válaszoltam. - Az, akivel találkoztam, megmentett engem. Nélküle talán sosem térhettem volna vissza a Mennyekbe.
- Ez különös - csodálkoztak. - Az emberek olyan labilisak... túl könnyen fogadják be a rosszat.
- Csak mások, mint mi - feleltem kitérően.
Nem akartam vitatkozni azon, hogy milyen könnyű átengedni magunkat a bűnnek. Ők még nemhogy a szív bonyolult rejtelmeit nem ismerték, de önmaguk sem igazán... Hiszen hogy is ismerhetnéd meg önmagad, ha minden nap ugyanannak az üres életnek a falai közé vagy bezárva?
Nem akartam túl sok információt megosztani velük, hiszen azzal csak lelepleztem volna magam. De azt valahogy kötelességemnek éreztem, hogy kiálljak az emberek mellett, hiszen mióta te voltál nekem, én is másképp láttam őket. Akartam, hogy a társaim lássák, hogy a Földnek van egy másik, egy jó oldala, ami az angyalok előtt olyan régóta rejtve maradt...
De nem hinném, hogy túlzottan meggyőztem volna őket.
- Szerencsés vagy - mondták. - De az emberek többsége már romlott. Atlantisz haldoklik.
A dolgok, amiket akkor mondtak nekem, megrémítettek. Tudtam, hogy Atlantisz állapota egyre elkeserítőbb a Mennybéliek számára, hiszen már akkor is válságos volt a helyzet, mikor a Földre kerültem. De hogy tényleg haldoklana? Mit jelentenek ezek a baljós szavak? A többiek vagy nem tudtak, vagy nem akartak részletesebben beszélni róla. Azt is húzódozva mondták el, hogy a háború még korántsem ért véget, noha egy ideje nem voltak támadások.
- De ez a csönd inkább nyugtalanító - mondta egyikük homlokráncolva. - Michael attól tart, hogy a Sátán tervez valamit. Valamit, ami nagy lesz, és pusztító... úgyhogy most mi is várunk, mert nem tehetünk mást. Várunk, és közben figyelünk, hogy képesek legyünk majd felvenni a harcot, ha itt lesz ismét az ideje.
Mindössze ennyi volt, amit megtudtam tőlük, és ez nem volt túl bíztató. Valami tényleg készülődött, de akkor még sejtelmünk se volt róla, hogy mi vár majd ránk... Rossz előérzet fogott el, és félve gondoltam rá, hogy mi lehet veled. A vágy, hogy visszatérjek a Földre, egy csapásra még sürgetőbb lett, és nekem tehetetlenül kellett elfojtani magamban, remélve, hogy nincs semmi bajod. Hiszen még csak pár napja váltunk el... és most azzal okoznám magunknak a legnagyobb bajt, ha felelőtlenül visszamennék hozzád.
De a napok egyre nehezebben teltek. Mintha az idő szándékosan azért folyt volna lassabban, hogy fokozza a bennem lévő türelmetlenséget. Nem találtam a helyem a Mennyekben. Órákon keresztül baktattam mindenféle cél nélkül a fényes ösvényeken, elmerülve a gondolataimban, egészen addig, míg úgy nem éreztem, hogy már nem vagyok képes elviselni őket. De a tehetetlen magányom odafönt megtörhetetlennek bizonyult, hiszen még akkor is egyedül voltam, mikor mások körbevettek. Mert a lelkük fényévekre volt az enyémtől, és én a testükben csak a halvány, távoli ragyogást láttam pislákolni... Nem bírtam elviselni ezt a közönyt, amit a többi angyal között éreztem, mert olyan volt, mintha megcsúfolná a saját létem. Hideg csápjaival körbefont, és megfojtott... Akkor még nem tudtam, mi ez a keserű, de annál hevesebb érzés bennem, ami újra és újra kitörni vágyott belőlem. Persze ma már tudom, hogy ez nem volt más, mint a gyűlölet első szikrái, amik fellobbantak bennem... Nem csak megszeretni könnyű valakit. Hanem meggyűlölni is...
Most, hogy ismét itt kellett élnem a Mennyekben, most szembesültem csak vele, hogy mennyire megváltoztam. A szívem forró érzelmektől lüktetett, hogy is tudott volna visszahanyatlani halott álmaiba? Ennyi erővel ki is téphettem volna a mellkasomból... és pont ezért, mivel emberi ritmusra dobogott, ridegnek és elutasítónak éreztem a közönyösséget.
Hiába tudtam az eszemmel, hogy az angyalok mindig is ilyenek voltak, mióta világ a világ; hogy nem önszántukból ilyen ridegek, hanem mert soha nem ismerték az érzéseket. De ettől függetlenül gyűlöltem ezt a lélektelenséget. Gyűlöltem, mikor egyszerűen csak angyalnak neveztek; lekicsinylőnek hangzott bennem ez a szó valahogy. Mintha mindazt, amivé te emeltél engem, semmivé alacsonyította volna...
Odafönt Angelus nem létezett. Számukra csak egy angyal voltam a sok közül. Csak egy angyal... névtelen és jelentéktelen. Milyen furcsa... régebben ez soha nem zavart. De most mindig csak a te szavaid visszahangzottak bennem, mikor azt mondtad, hogy ez kegyetlen. Tényleg az volt... néztem a társaimat, akik lélektelen robotok módjára tették a dolgukat anélkül, hogy egyáltalán felmerült volna bennük egy másik élet lehetősége. Ők pusztán csak léteztek, de sosem volt igazi életük... Néztem őket, miközben szánalmat éreztem és dühöt. És ezek között a fullasztó érzések között először kísértettek meg istenkáromló gondolatok... Először gondoltam rá, hogy Istennek vajon miért volt jó, hogy így teremtsen meg minket? Mi végre adott nekünk szépséget, ha nincs, aki gyönyörködhetne benne? Miért adott nekünk testet, ha nem érhetünk egymáshoz? Miért teremtett minket dobogó szívvel, ha megvonta tőlünk az érzelmek kiváltságát? Miért kárhoztatott minket, a Kiválasztottnak nevezett gyermekeit ilyen semmilyennek mondható életre?
Persze, ott voltak a régi válaszok... A válaszok, amiket egész életemben hallgattam, de meggyőződni mégsem tudtam róluk soha. Ezek a válaszok túl üresek voltak... és én nem tudtam már feltétel nélkül elfogadni őket.
Azt mondták, hogy szeressem és tiszteljem Istent, mert Ő a jóságos Teremtő. De hogy szeressek valakit, akit még csak nem is láttam? A hitem megingott. Nem arról volt szó, hogy Isten létezésében kételkedtem, hanem sokkal inkább a saját érzéseimben iránta... igen, elbizonytalanodtam, mert rémisztő balsejtelmek merültek fel bennem a létezésünkkel és annak okával kapcsolatban. Kételyek, amik megmérgeztek bennem mindent, amiben addig vakon hittem.
Hiába éltem a Mennyekben, Isten egy cseppet sem volt közelebb hozzám, mintha a Földön éltem volna. Semmit nem tudtam róla. Semmi olyat, amit a saját tapasztalataimon alapult volna... nem láttam Őt soha, még csak a hangját sem hallottam. Mindaz, amit tudni lehetett, nem volt más, mint amit az arkangyalok tanítottak nekünk. Állítólag ők közvetlen kapcsolatban álltak Istennel, de ettől még számomra ugyanúgy túlságosan távoli volt.
„Milyen Ő?" kérdezted tőlem az utolsó éjszakánkon. Valóban, milyen Ő? Milyen az, amikor rámosolyog a gyermekére? Milyen az, amikor hozzád ér? Milyen az, mikor végigsimít a lelkeden? Kínzott ez a tudatlanság... látni akartam Őt magam előtt, látni az arcát, a mosolyát, hogy elhiggyem, tényleg létezik. Hogy elhiggyem tényleg olyan, mint amilyennek tanították. Hogy elhiggyem tényleg olyan, mint amilyennek képzeltem... Látni akartam, hogy visszakapjak valamit a hitemből, ami régen olyan mélyen gyökerezett bennem.
Régen úgy hittem, hogy ez a világ tökéletes. Talán az is volt: egy érzéketlen világ egy érzelemmentes lény számára.
De hát Neked is tudnod kellett, Istenem, hogy akit szívvel teremtesz, az a szeretet parancsát vonja maga után... Miért pont tőlünk tagadnád meg? Miért pont minket kárhoztatsz ilyen magányra... Ha most látnál engem, és fényes tekinteteddel olvasnál a szívemben, azt mondanád, hogy bűnös vagyok. Elfordítanád tőlem gyönyörű arcodat, és kivetnél a fényedből, pedig azt mondják, Te magad vagy a szeretet; és belőled született meg a legtöbb jó. De akkor miért, miért nem érted meg, hogy megszeretni valakit nem egy olyan dolog, amit bárki is irányítani tudna? Miért kellene átkozottnak lennie egy olyan érzésnek, amit Te magad hoztál létre? Miért büntetnéd azt a haragoddal, akinek csupán annyi a bűne, hogy szeretett...
Nem értettem Őt, és nem értettem már a világot, amit alkotott. Miért lenne ez jó? A válaszok, amiket hosszas éveken keresztül belém neveltek most üresnek és értelmetlennek hatottak. Hiszen ér-e valamit akkor egyáltalán az életünk; az, hogy önálló tudattal és lüktető szívvel rendelkezünk, ha az egyetlen, akit szerethetünk és szolgálhatunk, az maga Isten? Mi értelme van akkor így a létünknek?
A kérdések maguk alá temettek, és én tehetetlenül roskadtam össze a súlyuk alatt. A bukottakra gondoltam, akiket talán ugyanezek a kérdések gyötörtek, mígnem elkeseredettségükben végül fellázadtak Isten ellen. Glóriájukat összetörték, hogy aztán könnyben úszó szemekkel vessék alá magukat a mélybe, hátat fordítva egy olyan lénynek, aki talán sosem szerette igazán a saját gyermekeit. És mégis nevettek közben... vajon mit éreztek akkor? A mámorító szabadságot, mint amikor egy marionettfigura köteleit elvágják, és először cselekszik önszántából? Vagy a fájdalom őrületét? Vagy a bűnbeesés büszkeségét...
Mind nevettek, eszelősen és keserűen, kivéve Lucifelt. A ragyogó, megtört szívű Lucifel, akinél gyönyörűbb angyal nem született a Mennyekben akkor úgy sírt, ahogy sem akkor, sem később nem láttam még sem angyalt, sem embert zokogni.
Lucifel, te mit éreztél akkor? Milyen volt az a fájdalom, ami elemésztette a lényed? Te hogy bírtad elviselni az érzelmeket... és mikor döbbentél rá először, hogy a szíved nem csak azért dobog, hogy vért pumpáljon a testedbe, hanem azért is, hogy értelmet adjon az életednek. Féltél? Megriasztott ez a sok különös, szokatlan hatás, ami eddig egy ismeretlen lázba hozta a lényedet? Vagy épp annyira természetesnek tűnt, mintha mindig is ezekre az érzésekre vártál volna... érzésekre, amik végül sosem hozták el számodra az édes beteljesülést.
Az arcodra gondoltam, amit csak egyszer láttam teljes szépségében tündökölni, de ami mégis annyira belém égett... Emlékszem, ahogy selymes, fekete hajad lágyan keretezte hófehér bőröd, és ahogy smaragdzöld szemeid távoli, fényes csillagokként ragyogtak. A pillantásod rám siklott, majd rám mosolyogtál a lényedből fakadó ösztönös bájjal. Talán egy másodpercig se tartott, én mégis úgy álltam akkor ott, mint akit megigéztek. Mert az a mosoly egyszerre volt magával ragadó és csodálatos; olyan érzést keltve bennem, mintha egy hosszú, hideg tél után először éreztem volna a tavasz melegét.
Lucifel... hogy tudtál te akkor is így mosolyogni, mikor a lelked már csordultig telve volt a sóvárgás kínzó gyötrelmével? A sóvárgással, amit végül még te sem tudtál legyőzni, hiába küzdöttél annyit magaddal... és ami végül egy túlfeszülő vággyá dagadt. Vággyá, ami miatt végül el kellett szenvedned a kiűzetés megaláztatását...
Megpróbáltam elképzelni azt a fájdalmat, de képtelen voltam rá. Hiszen hogyan is láthatná át ezt a mérhetetlen keserűséget egy olyan szív, ami még ártatlan és tiszta; és a szeretetnek is csak a világos oldalát ismeri? Akkor mindössze csak annyit tudtam az egészről, hogy semmivé rombolhat egy lelket egyetlen perc alatt, hogy aztán darabjainak torz összefoldozásából létrehozzon egy új, sötét személyiséget... és ez több volt, mint rémisztő. Az ellentét olyan mély volt Lucifel és a Sátán között, hogy bár képtelen voltam elfogadni, mégis megrémített a tény, hogy az érzések mit képesek tenni egy élettel...
„A szerelem a legfélelmetesebb dolog a világon" mondtad nekem, mikor először hagytam, hogy az érzelmeim irányítsanak. Akkor még nem értettem, hogy miért mondod ezt nekem, de most döbbentem rá, hogy mire is gondolhattál akkor... te már tudtad, hogy ha a szív szenved, akkor a lélek is darabokra törik.
De mégis, még mielőtt elveszhettem volna ezekben az egyre inkább rám törő rémképekben, a félelmek mellett sokkal erősebben élt bennem a szerelem, amit éreztem. Újra és újra felidéztem magamban az együtt töltött perceket, és képtelenségnek tartottam, hogy velem is megtörténjen ugyanaz, mint Lucifellel, vagy bármelyik másik bukott angyallal. Annyira erős volt bennem a meggyőződés, hogy az, ami köztünk van, az csak jó lehet és tiszta; hogy biztos voltam benne, hogy van rá mód, hogy együtt maradhassunk. Egyszerűen nem veszíthettelek el, történjen bármi is. Hittem abban, hogy két lelket, akiket a szeretet ösztöne és parancsa köt elválaszthatatlanul összes, azokat még Isten sem tudja elszakítani egymástól...
De ahogy teltek a napok, nem csak ezek a kérdések égettek, hanem egy másik is, ami lassan egy sürgetőbbé vált. Nem akartam megszegni a neked tett ígéretet, viszont egyelőre fogalmam se volt, hogy nyerhetnék belépést Uriel birodalmába, a Lelkek Kertjébe. Tudtam, hogy a határait csak is arkangyali engedéllyel léphetem át, de teljesen tanácstalan voltam abban, hogy kihez is fordulhatnék.
Michael lett volna a legkézenfekvőbb, hiszen ő volt a vezetőm, de kételkedtem benne, hogy a kérésem megértő fülekre találna személyében. Büszke és szigorú arcát még sosem láttam mosolyogni, szemében pedig tőlem idegen tűz égett. Volt valami különös, vad kisugárzása, ami ösztönösen meghunyászkodásra késztette a körülötte lévőket, de bennem túlzott bizalmat nem ébresztett. Tudtam, hogy Michael nem tűri a gyengeséget. Számára a legfontosabb a feladat volt, amit Istentől kapott, és emellett minden más eltörpült a szemében. Nem értette volna a kérésemet, vagy ami még rosszabb, gyanakodni kezdett volna rám, hogy miért állok elő ilyen, az angyaloktól teljes mértékben szokatlan kívánságokkal. És ha Michael gyanakszik, akkor általában annak nincs jó vége... még élénken élt az emlékezetemben az az eset, mikor egy angyaltársamat rajta kapta, hogy egy bukott testvérét öleli magához. Az arkangyal a lelkiismeret legkisebb jele nélkül küldte őt a Pokolra... Az a harag, amit akkor láttam az arcán tükröződni, meggyőzött róla mindannyiunkat, hogy ne szegüljünk szembe a parancsoknak, és még véletlenül se lépjük át az Isten által szigorúan meghúzott határokat.
Ezek az emlékek túlságosan is tisztán éltek bennem ahhoz, hogy kétszer is meggondoljam azt, mit kérek Michaeltől és mit nem. Rafael éppúgy nem volt számomra bizalomgerjesztő személyiség, Urielt pedig még csak nem is ismertem.
Legszívesebben Gabrielhez fordultam volna, mert a szívem azt súgta, hogy ő megértené a helyzetet, és segítene nekem, de elővigyázatosságra intett az, hogy ő már így is túl sokat tudott rólam. Talán túlságosan is feltűnő lett volna, ha ismételten őt vonom be a dolgokba, pont őt, aki nem is az én vezetőm volt, noha gyakran megfordult köreinkben.
Magányos sétáimon sokat tépelődtem, mérlegelve magamban, hogy melyik út lenne a helyes, és rettegve gondoltam rá, hogy mik lehetnek egy meggondolatlan lépés következményei, de az meg se fordult a fejemben, hogy megszegjem a neked tett ígéreteket. Tudtam, hogy mit jelent neked Elina, hogy mennyire fontos neked az, hogy az a pár egyszerűnek tűnő szó célba érjen. A kérésed erősebb paranccsá növekedett bennem, mint bármi, amit Isten a törvényeinek nevezett.
Végül aztán egyik nap, magam se értettem nagyon, hogy miért, de valamilyen belső indíttatásnak engedve Uriel körének kapuja felé vettem az irányt. Sétáltam a finoman megmunkált, aranyos fénnyel csillogó kerítés mellett, szememmel szüntelenül a túloldalt pásztázva, mintha csak arra vártam volna, hogy megpillantok egy emberi lelket. Azonban a fák a kerítés mellett sűrűn nőttek, eltakarva előlem a Lelkek Kertjét, és megakadályozta, hogy a tekintetem mélyre hatolhasson. Nem tudom, meddig sétálgattam mellette, de utam során végül senkivel nem találkoztam, így végül kilyukadtam az impozáns, de mégsem hivalkodó kapu elé. Az angyal, aki a kapuban állt, némán fürkészett. Meglepődtem, mert a Mennyben annyira ritka női angyalok egyike volt, szőkésbarna, göndör hajzuhataggal, ami dús fürtökben omlott le a vállaira, és porcelánfehér, babaszerű arcából hatalmas, világoskék szemek pillantottak rám. Bár nem tudtam sokat a nő nemű angyalokról, hiszen a mi körünkben nem is éltek, de valamiért mégis megnyerőnek találtam ártatlan, tiszta szépségét, talán ezért is vettem a bátorságot, hogy odamenjek hozzá. Igen, bájos volt, és gyönyörű, de mégis úgy éreztem, hiányzik belőle valami, amit elsőre nem tudtam megmagyarázni.
- Üdvözöllek, angyal - hajtottam előtte fejet szerényen.
- Üdv neked - viszonozta a gesztust. - Mi szél hozott erre, Michael katonája? Tekintenem szorosan az övébe fúrtam, fogva tartva rezzenéstelen pillantását, miközben próbáltam a lehető legszenvtelenebb maradni.
- Egy kérést kell teljesítenem. Van rá mód, hogy beszélhessek egy lélekkel?
- Ahhoz, hogy átlépd ezt a kaput, arkangyali engedély szükséges - mondta hidegen.
- Michael még nem tért vissza - feleltem neki. - És félek, hogy mire újra velünk lesz, már nem lesz rá idő, hogy elvégezzem ezt a feladatot.
- Sajnos engedély nélkül én nem engedhetlek át, angyal, bármilyen fontos is ez neked.
- És ha idehívnád a kerítéshez azt, akivel beszélni szeretnék?
- Ismered a szabályokat, angyal. Lehetetlent kérsz. Nem hagyhatom el a helyem, de még ha meg is tehetném, akkor se beszélhetnél vele felhatalmazás nélkül. Ráadásul a lelkek nem közelíthetik meg a kerítést.
Ahogy pillantásunk összekapcsolódott, néma csatát vívva próbáltak a másik írisze mögé látni. Néztem gyönyörű, de hideg, szinte halotti tekintetét, és akkor rádöbbentem, hogy mi is hiányzott belőle: a nőiesség akár egyetlen apró szikrája. Az a lüktető, valós báj, ami neked minden mozdulatodban, minden megnyilvánulásodban megtalálható volt, annak a leghalványabb nyoma sem volt benne.
- Akkor mit tegyek, angyal? Szegjem meg az ígéretem? Az ugyanúgy bűn lenne.
- De nem nagyobb, mintha engedély nélkül lépnéd át e kapu határait. Azt tanácsolom, várd meg Michaelt, és kérj tőle engedélyt. Ha tényleg olyan fontos ez számodra, akkor megadja majd neked a szükséges felhatalmazást.
Halkan felsóhajtottam. Ahogy rideg, szenvtelen arcát figyeltem, aminek vonásait soha nem lágyította meg semmilyen érzelem, tisztában voltam vele, hogy engedély nélkül soha nem fog átengedni, mondhatok neki akármit.
- Köszönöm a tanácsod - mondtam keserűbb, kissé gúnyos felhanggal, mint azt szerettem volna.
Csalódottan fordultam meg, hogy távozzak, mikor egy mély, de tisztán zengő hangot hallottam magam mögül.
- Várj, angyal.
