PILLANGÓ

Egy nap egy kis pillangó látszott egy félig nyitott selyemgubóban. Egy nő ült és nézte a pillangót néhány óráig, ahogy küzdött, hogy testét kiszabadítsa a kis lyukon keresztül. Aztán úgy tűnt, a folyamat teljesen megállt. Úgy látszott, mindent megtett, amit tudott, és semmi többre nem képes. A nő eldöntötte, segít a pillangónak: fogott egy ollót és kinyitotta a selyemgubót. A pillangó könnyen kijutott. De a teste összeaszott volt, gyenge és a szárnyai összezsugorodtak. A nő tovább nézte, mert várta, hogy bármelyik pillanatban kinyílhatnak a szárnyak, megnőnek, kitárulnak és képesek lesznek elvinni a pillangó testét, szilárdak és erősek lesznek. Semmi nem történt! A pillangó az életét ebben a gyenge testben, összeaszott szárnyakkal töltötte. Soha nem volt képes repülni. Amit a nő, az ő kedvességével és jóindulatával nem értett. Hogy a szűk selyemgubó és a küzdelem a szűk nyíláson keresztül szükséges a pillangónak. Ez a természetes útja, hogy a pillangó kiszabadítsa testét a selyemgubóból, szárnyaival képes legyen repülni....

MIÓTA?

...Nem tudom, mennyi ideje imádlak, ahhoz tudnom kellene, mióta vágylak megtalálni ebben a tökéletlen világban... ha tudnám mióta jelented az életet nekem még csupán újszülöttje lennék az őszi napok ölelésének... Ha számolnám a perceket nem élném meg őket, csupán hangzatosságot keresnék, hogy kötni tudjam valamihez a csodaszerűség finom fonaltestét, vagy fennkölt sorok kedvéért hagynám, hogy gondolatáramlásaimat inkább megfontolt szavak vezessék...Ha ezt tenném, érzelmem őszinte nem volna, ezért nem írom soha lángolásomnak mikor kezdődött valamely szakasza, nem írom, hogy lelkedet mióta kívánom, vagy azt, tested illatos tüze mikortól oly fájdalmasan vágyott… Számvetést készíteni tudomány dolga de realitásnak nincs oly finom foka, ami tudná, mikor jött el a megszentelt óra, mikor a valóság elmosta az álom határait, hol szenvedélyem apró magja csírájába szökkenve éltető napfényedtől táplálva arcát a fénybe fordította...

MERT AZ VAGY NEKEM...

Amikor már a csend porlasztja szét a szobámba bekúszó esti lámpafényt,mikor az eltompult vágy moraját a tépett falak magukhoz vonzzák.Akkor jön el az a kiégett perc, mikor lényed egésze beleperzsel gondolataim kusza rajába, hogy ne érezzem magányom hiába. Hisz értelmet csak Veled nyer a magány! (Ahogy fény nélkül sem rezdülhet az árny.) Lehunyom szemem, a Te szemed látom, tested érzem mellettem az ágyon. S hogy miért akarom, hogy újra velem legyél? Mert "az vagy nekem, mi testnek a kenyér."

KELLESZ NEKEM

Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak, Tikkadt virágnak, mint a víz szeme. Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak, Mint dalra vágyó fülnek kell: zene. Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre, Sötét fű után, ha eső, szél veri. S ezer ház súgja délibábnak: térj be, S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki. Úgy nézek rád, mint víz-csepp néz az égre Irigylő vággyal vén felhőkre lát, És hogyha feljut,titkon,lopva,félve Anyjában nézi vágyva önmagát. Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este, Mint vad csikónak fékező hurok, Ezernyi vágyam téged vár keresve, S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.

MONDD....GONDOLTÁL MÁR ARRA?

Mondd gondoltál már arra? ...mikor estefelé enyhült ujjal érintgeti az alkonyat a természet orcáját....mikor a pici vágyak szétszaladnak, majd összebújnak egy sarokba mint pelyhes kiscsibék, s várják hogy leszálljon végleg a sötét...mikor az ébrenlét s az álom határán egyensúlyozva - mint holmi légtornász - kapaszkodsz eszméleted utolsó szikrájába, mert érzed hogy még jönnie kell valaminek...mikor aztán megadod magad, és zuhansz-zuhansz pörögve forogva az álom spirálalagútján, de közben érzed: nem vagy egyedül hisz fogom a kezed... Mondd...gondoltál minderre? Mert én minden este erre gondolok...mikor szemembe csillan az utolsó fénysugár az est határán - a te szemed az ami eszembe jut...mikor fekszem ágyam félhomályán - alattam gyűrött nyűtt vágyakból vetett fekhelyem - akkor is egy a képzelet, a gondolat:látom arcodat...mikor elhagy a józan ész és süppedek az álom puha lágy vattafelhőjébe lassan, aztán egyre sebesebben, akkor is csak öröm munkál bennem - hisz álmomban mindig itt vagy velem... Talán...egyszer majd félúton találkozunk...

ÉRZÉS

VÁGYAKOZÁSOM TANÚJA

Hajnalnak még nyoma sem volt, éj sötét csend-ölén szunnyadt a vénlány-hold, ott volt az árnyad, karnyújtásnyira pihegtél, zaklatott szempárod pillantása apró tűszúrásként a bőröm alá lövellte lassú mérgét, úgy akartam, hogy érezd szívem oltalmazó melegét, de oly messzire ragadott el a fáradt szomorúság, s a bágyadt sóhajok felreptették szemem hamisságát, a tél pihéit véltem látni a szoba kavargó árnyain át, de vérzőbb volt a valóság... ...letépve hevert melletted tollszárnyad tépett látványa, összegyűjtögettem ébredésed várva... ...hogy újra körvonaladként ragyogjon és a bíbor vajúdás hamarosan karjaim rejtekébe fogadjon, soha így nem örültem még hajnali órának, mikor szemed szikráján korábbi lágyságod nyugodtsága tükröződött vissza, mint a sötétben feltáruló természet opálja... ajkad édes vágya, testem hullámzása kiszolgáltatottá téve lábaid elé vetettek engem, érzelmeim lágy vadsága bőrömet hasító csók-tapintások árja örömbélyegek nyomát karcolták vágyakozásom társaként szegődött szűztisztaságú szerelmi ágyba... lázbetegség jeleként hidegrázásból hevülő vággyal kortyolom mohón örömkupádat, mely bomladozó öled virágszirmainak harmatcseppjeivel, meghajló hangszer-ívű tested utáni vágyérzettel felhevít, és mint égő gyertya éltető viasza, úgy olvad karjaidban egyre forrósodó vágyakozásom tanúja, és buja sóhajok hangverseny dallamát veri vissza otthonunk kíváncsi árnyakat takaró angyaltisztaságú, oltalmazó fala...

HOL SZERETHETLEK SZABADON

Innen gondolok rád. Tudatom legmélyebb kútjának alján játszadozom a lehetőség variációival. Szeretlek, kötöttségek nélkül, szabadon. De felfelé kapaszkodva a kútgyűrűk érdes falán, megcsappannak a változatok, s a külszíni világ szigorú rendje erkölccsé nyesegeti zabolátlan vágyaimat. Elküldi hozzám követét, hogy oktasson: „hazugságokra ne építsd érzelmeid házát, mert bizony megroppan az, ha tükörbe nézel. Ahol álságos a te lakod fundamentuma, ingatag ott a reárakott pompa. Ne szakítsad másra a szomorúság függönyét, mert megöli boldogságodat a lopott öröm” Szégyent éget lelkemre a napfény. Bűntudatot ad őrzőmül az ég. Idekint fegyelmezett, hű szolga vagyok, ám néhanap lustán elheveredek tudatom legmélyebb kútjának alján, hol szerethetlek kötöttségek nélkül, szabadon. S innen gondolok rád.

UTOLSÓ CSILLAG

Neked őrzöm, érted félem az utolsó csillagot a pirkadat előtti ében éji égen.Neked tartom, tartogatom tenyerem hűlő melegét, érintve minduntalan lázas homlokom. Érted ereszkedik alá egy fénylő könnycsepp is lassan, szemem tárt ablakán, a bú törékeny létráján, lüktető migrén-függöny remegő pókhálószálán... Ha nem késlekedsz, még itt vagyok... még megmenthetjük az ében éji égen a pirkadat előtti utolsó csillagot.

SZERETNI ÚGY IS LEHET

Szeretni úgy is lehet, mint örök szomjú mély,mint delejes mágnes, mely vonz, majd eltaszít.Szeretni úgy is lehet, hogy fényforrás felé tereli szívemet a beléd vetett hit.Szeretni úgy is lehet, mint hívő Istenét,rettegve, félve, hogy egyszer elmúlik.Szeretni úgy is lehet, mint anya gyermekét,mint epekedő vak a világ színeit.Szeretni úgy is lehet, hogy vágyad csontig éget, lángoló kínomnak, csak kényed irgalmaz.Szeretni úgy is lehet, hogy sosem huny ki fényed s hogy minden örömöd, általam lesz igaz.

VÁGY-VIHAR

Zord-sötét az éj s bennünk lüktet a keserédes vágy, ha testünkön bilincset ver a rideg szél, mondd, hol várhat bűnöktől forró ágy? ...Hol bőrömet felperzseli csókod, és szerelmed megsebzi szívem, méregként innám édes szavaid, hogy megvadítsd minden csepp vérem. Buján, szeretve vívnánk őrült, átkos harcunkat, s elolvadna köröttünk a tébolyult világ, sötét szenvedélyünk bűnös viharában Lángra gyúltan, alélva sodródnánk tovább... Korbácsold fel vétkes vágyam, ölj vagy szeress, - mit a szív akar! Ha el is pusztít, én kívánom, ...csak tomboljon a vágy-vihar!

LIBIDÓ

Blúzom alatt, dombjaim hegyén Izgalom bizsereg. A levegőben áramló vétség Annyira, de annyira hideg, S mégis forrón lüktet, Akár testemben a vér, Izzó lávaként csap fel csóktalanul. Hámozott ruháim Szerte-szét ölelik a sötét teret, Egymagamban a kéj Szertelen vet meg ágyakat, Köröttem őrzött vágyakat Kerget kint a szél, Párnáim húznak maguk felé. Vonaglik a csend, Áhított üres ölelések helyett Ujjaim indulnak selymes bőrömön, Most ez minden örömöm, A láz, mi fogva tart, S önző valóságában Gyönyörbe hív kíméletlenül. Combjaim nyílnak az ég felé, A buja Hold is kívánva kér. Gyengéd mosolya ledér, Rám nevet, fényével betakar, Feszült mellemen lángja belém mar, Érintésétől fáklyává válok, Nem bírom tovább. Megadom magam. Belsőmben lázadok, Akarva akarok mindent. Sikamlós ujjaim közt, csiklómra vetült Körkörös szerpentinjein ül Sikolyaimnak halk szava, Mint puhán érintett, vágyakba rejtett Ezernyi csodálatos kívánalom. Csípőm emelem fel, s még feljebb, Ritmusként járom ágyas táncom, Ügyes kezeim utat parancsolnak, Játékom hüvelyembe mártom, Csodálattá folyt parázna bűnöm Kényeztet és szeretkezik, És én gátlástalanul élvezem. Fenekem alatt a gyűrött paplan Lágyan simogat, Hátam közepétől zilálva tapogat, Szinte felfal, csókol, nyalogat. És süppedő, illatos valóságába tűröm Az andalító perceket. Mámorító oltalma szinte elnyel. Forró lélekké olvad minden érintés, Belső pontomban robban, Az összehúzott mennybéli varázs, Kéjtől fűtött, nedves hovatartozás. S végül, csendben alélok. Fáradt testemre bágyadt álom vetül.

AZ EST CSENDJÉVEL SZEMEDBEN

Az est csendjével szemedben hozzám simulsz és azt mondod fájdalom … én azt mondom szerelem … és lágyan ajkaidra helyezem csitító tenyerem.Most hogy torkomon a sírás megreked gondolod hogy a szó fájdalomból eredhet gondolod hogy a percek melyek sós membránján szememnek csak tégedet keresnek,nyomtalanul telnek?Gondolod hogy ha üres a hely hol megszoktalak már és hiányod fojtogat,enyhülést hozhat-e bármi más?Ezerszer letérdeltem már és ezerszer elrebegtem ... imám mely sóhajleplét teríti rám és vágyam áltat itt ezen a titkos csatamezőn,mint fák tövében felejtett szélmalomhős lassan elvérzek.A szavakban élem éltem és ha elérik lelkedet nyiss előttük kaput ne várd azt hogy az enyészet rágja le zárait és megfáradva idő vasfogától tépázva forduljon ki sarkaiból.Ne várd meg,most tárd ki,most fogadj be,most amikor szócsokrom szíved oltárára helyezve dísze lehetne még lelkednek,lelkemnek.Az est csendjével szemedben hozzám simulsz és azt mondod fájdalom én azt mondom szerelem és lágyan ajkaidra helyezem csitító tenyerem...

HÁLA

Megírom neked a versemet,szoborrá magamban így növesztelek.Reggelre kelve lerontalak újra,szűz ujjam közt te vagy most a gyurma.Rézből agyagból sosem volt magamból az öncsalás csontjain felépítelek. Halhatatlan és magasztos leszel mint barbár faragta kontár műremek. Magamon nevetve hitetlen nézlek,tisztának látlak s hogy megőrjítettél most köszönöm neked.

ÖLEMBE CSUKLIK

Langyos mosolyodba mártózik az ajkam,rőt-pettyes tekinteted csordultig betölt,néma szavad ring hangtalanul rajtam,zsibbadt ereimben vérem hömpölyög.Szívemre verődik gyönyörödnek terhe,forró szenvedéllyel imádjuk egymást kérve, sírva, vágyva követellek egyre,kifúlva lüktet testünkben a láz… Egy ütembe simul szívünk lüktetése,mellemen fekszik mezítelen árnyad,ájult kéjbe fúl, víg ködökbe téved majd ölembe csuklik aléltan a vágyad.

VILÁG

Néha az ember azt hiszi, hogy jön majd valaki, aki magával hoz egy másik világot... Aztán rájössz hogy ő is ezen a Földön él... Pedig pont ez a lényeg... Hogy jöjjön valaki, aki ezen a Földön él... És hozzon el egy világot... De ne egy másikat, hanem ezt... A miénket... Csak kicsit másképp... Jöjjön valaki, akivel máshogy látod a világot... Akivel máshogy éled meg a mindennapokat... Akivel szebbek lesznek az álmos reggelek... És még szebbek az éjszakák... Akivel a percek óráknak tűnnek, az órák pedig perceknek... Aki ott tud hagyni a szívedben valamit, ami akkor is segít szebbé alakítani a valóságot, ha ő nincs melletted...

IMA

Általad lesz mézzé az ige számban,szabaddá testem, hogy a vágyak fogságában többé ne senyvedjen.Gondolataim szabadok, szépek

nem kötnek földhöz sem éghez,mégis bizonyságok arról, hogy élek. Élek: Benned s a Mindenségben.

IMÁDSÁG

Ingatag szerpentineken rohanok fekete sötétben.Józanul vétkezvén s bűnhődve józanul.Részegíts meg teljesen s kialudhatatlanul.Álmot s új ébredést adjon szerelmed.Hiszen te vagy bizodalmam.Te vagy hitem.Te vagy erős váram.Immáron örökkön örökké.Ámen.

ÖLELÉS ELŐTT

Mielőtt megölelsz járj be engem, kérlek! Lessél be minden sarokba, hol megtalált-elvesztett őseim ujjlenyomatát őrzi a mindent elmosó idő. Vetkőztess csontig, majd simogass rám húst, bőrt szavakból. Sírok, de elhiszem nekem szólnak először. Így lesz arcom, mit élesen látsz. A szív felett. Mással nem téveszthető. Körmeim szép, magas nyárfákkal szegett utakat rajzolnak hátadon jelként, hogy merre indulj felém.