MAGADBAN ŐRZÖD A FÉNYT

Élettel teli lételem lehetek,

ha nem élem reménytelenül földi életem.

Ha képzeletem élénk színre vált,

s az élet így legyőzi a halált.

MARASZTALÓ

Hosszan merengek csendbe borult arcodon, hol ott vonul a sejtelem… a hosszú múlt, utat rajzolt az időnek nélkülem. Fesztelen apró ráncokon bolyong szemem, hátha megfejthetem Angyali titkod. S lám, e percben, mosolyod látom, mely marasztalón rám vetül! Szíved nevet, hisz, szerelmed nekem gyújt lángot szép tekintetedben. Kezed-kezembe simul, s már tudom, nincs miért visszanézzek. Miénk a jövő.

Engedd el amit úgysem tarthatsz meg, hogy elnyerd azt,

amit nem veszíthetsz el.

MA NEHÉZ

Mert nem vagy ma nehéz a szó is. Süket álmokat termett az éj is. Holdakat képzelek csillagtalan égre, s hallgatok. Csak a tükör mesél. Tükrömbe bújtál. Visszamosolyogsz, ha fáradtan, könnyes szemmel nézlek. Nyújtanád kezed, s tudod, a szilánkok mindkettőnket véresre sebeznének…

VISSZAVÁRLAK

Most, hosszan elmerengve elnyúlt éjjelem szomorú csendjében, apránként, kicsi kis kockákban eszembejut minden, s olykor az a sok elmúlt perc, bennük minden kedves, szorongó pillanat, az éj sötétjében mély sóhajba szakad. Bírom, talán még bírom ezt az állapotot, e magasló csendet, de hiányzik szavad, hiányzik mindened, miért oly hosszú ilyenkor az idő apró másodperce, hogy éveknek tűnő szürke napokon át nem nézhettem tündöklő szemedbe? Ma, lesz talán egy ma, ha illan az éj, s egy hosszú nap után újra az alkony jön, tudom, ölelésedben megtalál majd újra elvesztett örömöm, s ahogyan rég, ott, ahol akkor vörösbe ment le a nap, kissé megremegve, gyökerezett lábbal látod, visszavárlak.

MARADJ KÉRLEK

Átölelsz.Szorosan,simogatva…Csókod követelőzve utat keres testemen,kezed kezemben…szívem tenyeredben.Simogatsz...S hagyod, hogy lassan égjek...nem siettetsz semmit…Maradj így kérlek!Csókolsz.Nyakamon érzem ajkad…leheleted egyre csak izgat,s míg a vágy meg nem öl lassan…ölelsz át fönt a magasban…Maradj így kérlek!Szólsz.Halkan suttogsz fülembe,vágyaid súgod, s én feleletre,ölellek még szorosabban…El ne engedj Drága!Szeress engem úgy ma,mint még senki soha!Maradj így kérlek!Ringunk.Amint a vágyunk az égig hág,lassan hullnak le a ruhák,rólunk, mint tavaszi szirmok a napsütésben.Öleljük egymást a végtelenben,s ringunk finoman, míg a csoda el nem borít újra, s újra…Maradj így kérlek!Fekszünk.Csendben, boldogan.Kezed karomon,lábad lábamon…Csókodtól elhamvadva pihegek,Már alig élek…mégis több bennem az élet,mert veled vagyok…Maradj így kérlek!

ÉDES ÁTOK

Átkozlak édes átokkal gyönyöreim gyötrelme.Milyen kínok ereje akaszt az ábrándok keresztjére, hogy melletted marasszon? Milyen mély lehet a kút, mely a féltés-szeretés csábító nektárját kínálja felém? Vágyom és félem kiinni a bizonyság poharát, borzongat édes félsz, lázba hoz sarkifény remény. Nehezen viselem el a veled, vagy nélküled törvényeit, ezért szórom rád, titokban nevedet rebegve, egy álmodott szerelem édes kín átkait.

Ha nélküled is vagyok, ha nem is vagy itt, amíg a lelkemben érezlek, addig nem félek. Amíg érzem, társam vagy, addig soha nem lehetek nélküled. Ha nem talállak, ha magamban nem talállak, olyankor félek egyedül maradni, kapaszkodnék mindenben, hogy ne érezzem a lelkem ürességét. A magányos, a lélekben magányos ember a zabolátlan, az vágyik mindig tömegben lenni, az akarja felfalni a világot, az akarja széjjelszedni a másikat, akinek üres a lelke. Annak kellenek az erős ízek, az nem érzi a csak finom ízeket. Akinek a lelke társra talál, az szépen szeret, mert nincs félnivalója, az magabiztos, az nem akarja pótolni a pótolhatatlant, az nem kielégítetlen, az nem azért szeret, hogy jóllakjon, az szeretni is úgy, olyan természetesen szeret, mint ahogyan a folyó folyik, mint ahogy az egyik lépés a másikat követi .Tudja ,sem térbeli távolság, sem halál vagy távollét szét nem választhatja azokat, akiket egy lélek éltet, egy szeretet fűz össze.

Ha nélküled is vagyok, ha nem is vagy itt, amíg a lelkemben érezlek, addig nem félek. Amíg érzem, társam vagy, addig soha nem lehetek nélküled. Ha nem talállak, ha magamban nem talállak, olyankor félek egyedül maradni, kapaszkodnék mindenben, hogy ne érezzem a lelkem ürességét. A magányos, a lélekben magányos ember a zabolátlan, az vágyik mindig tömegben lenni, az akarja felfalni a világot, az akarja széjjelszedni a másikat, akinek üres a lelke. Annak kellenek az erős ízek, az nem érzi a csak finom ízeket. Akinek a lelke társra talál, az szépen szeret, mert nincs félnivalója, az magabiztos, az nem akarja pótolni a pótolhatatlant, az nem kielégítetlen, az nem azért szeret, hogy jóllakjon, az szeretni is úgy, olyan természetesen szeret, mint ahogyan a folyó folyik, mint ahogy az egyik lépés a másikat követi .Tudja ,sem térbeli távolság, sem halál vagy távollét szét nem választhatja azokat, akiket egy lélek éltet, egy szeretet fűz össze.

Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte előtt, Ölelj át, vigyázz rám, mint soha azelőtt. Ha hallgatsz, én is hallgatok, nézlek, s beszívom illatod. Ha beszélsz, iszom szavaid, figyelem ajkad és kezed mozdulatait. Ha hozzád bújok, veled biztonságban vagyok. Ha szeretsz, nem kell úgy tennem, mint a nagyok; lehetek az, aki vagyok.

NE FÉLJ KEDVES

Ne félj kedves!Hiszen apálykor minden oly csendes.S a homokban hagyott csigák között egy szerelmes.Látod,kövecskék sem málladoznak a szikláról, mikor rajtuk csücsül sok kis rák kíváncsiságtól tágra nyílt szemekkel.Amikor a Nap felkel,és megduzzadnak az alsó vizek,midőn feledés homályából,a nedves homokból előbújva egymásra lel két reszkető szív újra,meg újra.S ha árnyékomon egy piciny csiga reményre vár,Te csak markold őt a vízbe,ahogy szívemet már körül ölelted tengerednek sós könnyeivel,...és már látom,ahogy színekre hullnak a vizek!És már engem sem gyötörnek kínok nagy gályái,ha árnyékodban megmártózva emberül állni hagynak a hétköznapokból előcsalt révészek.Mert tudják,lehet apály,vagy tán dagály,én szeretlek!

EGYSZER MAJD SZÉP LESSZ MINDEN

Egyszer majd szép lesz minden, a telet s a félelmet szerelmünk levetkőzi. Úgy állunk majd a fényben, mint a virágzó ágak, büszkén viselve szégyen nélküli koronánkat. Sötétben sem kell félnünk,hisz útjaink beragyogja majd hajdani szenvedésünk virrasztó teleholdja.

MERT ELJÖN

Végtelen ideig kell várnod őt,de tarts ki,még ha máglyák gyulladnak is alattad.Izzó fáklyaként lobbanó tested fénye homályából kivezetheti őt, s te, mint főnix, újjá teremtheted akkor magad.Hozzád, ha érkezik, veled marad.Addigra vesd mély gödörbe álarcaidat,a képzelteket s az igaziakat.Az arc, amelybe akkor tekint, tükre legyen majd ahogyan sorok közé rejted nevét.Ahogyan hangján suttog az erdő, amelybe rejteztél; ahogyan megtagadod őt szentháromszorosan; ahogyan hazudod: nem várod őt s nem marasztalod; ahogyan eldobod, mielőtt megérkezne - hozzá így távolodsz minden pillanatban.Igazat s hamisat egyformán vegyíts: hiányát így takargasd.Házad kandallójába készítsd a fát, de tűzre még ne lobbantsd.Teremts, de várj, míg teremhetsz.Szólj, de várj, míg beszélhetsz.Házad ösvényét is felejtsd el, míg füved gerincét léptei nem törik; lángot őrzöl - csóváját nem rejtheted el.Fáklya legyen hát kezedben,s csak te tudd s ő ,ez megmarad.Ne fogyj el úgy, mint e szavak ereje: szüksége lesz rád, megtalál, hidd el s várj nyugodtan; Istent ne kérdezd soha többé.Megmutatta őt - többet nem tehet.Felmutatta; kit ennyire várnak, meg kell érkeznie annak, s ha el is megy,mégis veled marad.De hazudj, serlegét mélyre rejtsd, meg ne gyalázza senki a hűs kortyot, mely lázát csillapítja majd.Mert eljön ő, mert suttogod százszor s ezerszer:Óarany szemének ragyogása,óarany bőrének illata,óarany válla hajlata,óarany hangja zenéje.Óarany minden, mi benne, s belőle van.Ne sürgesd: megriasztod.Hosszú az út, mely mögötte áll, s van még sok akadály.Segítsd: legyőzhesse, de ne tolakodj.Lidérceit úgy űzd: erejét megőrizhesse.Járhassa útját tisztán, csak ezt akarja.Csak úgy érkezhet, ha nem eszköze hanem célja vagy.Ahogyan anyák csalnak gyermekükért; ahogyan gyertyák lobognak messziekért; ahogyan minden út folytatódik - úgy várd őt,mert eljön.

NAPJAIM NÉLKÜLED

Napjaim Nélküled céltalan vándorok minden perc erőtlen lábakon vánszorog.Szívem dobbanását porvihar elfedi dobom dobbanását ködfolyó ellepi.Napjaim Nélküled kietlen fennsíkok magányos éjeken álmomban felsírok.Minden gondolatom körötted hullámzik lelkemben égető hiányod villámlik.Napjaim Nélküled fél-emberként telnek ahová elrepülsz magamban követlek.Mégsem visz keservbe messzeséged kínja Isten szép szerelmünk sejtjeimbe írta.

REMÉNYKERESZTEM

Álló délutánom őszi esőjében, árva gondolatok fájó ecsetével tapasztom a téli tér bántó szürkéjét, s írom magam elé homlokod köreit, ajkad zenéjét, szemed csillogását, mosolytól ékes fénylő tekinteted, s emlékként derengő elsuttogott szavad. Talán elindul a rózsa-tövist szegő könyörtelen idő, s enged majd fagyos láncain ágas magányom, míg alkonyat után reménykeresztem a sötétbe nem ragad.

AKIRE ÉRDEMES VÁRNI

Gondolat leszek, hogy tudatomban megmaradjon, milyen jó érzés várni arra, akit nagyon szeretek. Akinek mosolyától fűszálak nőnek magasabbra és csendhullámmá szelídülnek a bőszült tengerek. Kinek egyetlen szava többet ér, mint a világ kincse, mert a szív legmélyebb zugának pontjából ered. A tűzforró vulkán, szemének fényétől irányt változtat,a jéghideg északi szél délirányban fordul.Simogató kezében a csiszolatlan kő opálosan csillan, s minden mihez ér gyémánttá nemesül.

Ismerlek!...De honnan?...Nem tudom...Csak azt, hogy TE VAGY AZ.

Ha a történeted része kell, hogy legyek, akkor egy napon visszatérsz.

Amikor a szív túlcsordul, csak a csend közvetíthet.

NÉZNI

Itt már a szavak mitsem érnek, csak nézni kell és nem beszélni, se kérdeni, se válaszolni, csak nézni kell, csak nézni, nézni. Lesni, amit szép arcod izmán parancsolnak csöpp rándulások, s ha keskeny űr szakad közébünk: felmérni az arasznyi távot. Szemekkel mindent megbeszélni ékesszóló sugarak által, s meleg, bársonyos egyességre jutni egy titkos kézfogással. Megérezni, amit te érzel, kimondani, mi nyelveden van, előbb dobbanni a szívednél, csókod előzni csókjaimban. Itt már a szavak mitsem érnek, ne szólj a száddal, csak szemeddel, a szerelem akkor beszédes, amikor beszélni már nem kell.