Most, hosszan elmerengve elnyúlt éjjelem szomorú csendjében, apránként, kicsi kis kockákban eszembejut minden, s olykor az a sok elmúlt perc, bennük minden kedves, szorongó pillanat, az éj sötétjében mély sóhajba szakad. Bírom, talán még bírom ezt az állapotot, e magasló csendet, de hiányzik szavad, hiányzik mindened, miért oly hosszú ilyenkor az idő apró másodperce, hogy éveknek tűnő szürke napokon át nem nézhettem tündöklő szemedbe? Ma, lesz talán egy ma, ha illan az éj, s egy hosszú nap után újra az alkony jön, tudom, ölelésedben megtalál majd újra elvesztett örömöm, s ahogyan rég, ott, ahol akkor vörösbe ment le a nap, kissé megremegve, gyökerezett lábbal látod, visszavárlak.
