Haldoklik a falon az óra, pálcikáin lassan vánszorog, késő-délutáni lusta fények simogatják az ablakot. Ebben a térben, és jelen időben egyre nagyobbá tágul az űr, felforrósodik belül a hiány, s a ruhán egy könnycsepp lassan kihűl. A kéz még tesz-vesz, néha mozdul, feldíszíti a meztelen magányt, de a szív már levette minden göncét, mit sebtében magára hányt. Agyban, lélekben, levegőben már csak a kérdőjel vibrál, könnyet mar a vörösödő szembe: miért késik ennyit, hol jár? Félrekushad szűkölve a büszkeség, a vágy a telefonnal szemez, falnak dől a roggyanó tartás, maga sem fogja föl, mi ez. S mikor a kín már-már kardjába dől, reményt neszez, zörren a zár, a kéz gyorsan matatni kezd, de a szív már az ajtóban áll…
