Egy fájó sóhajtásban száll le ma az este, gyűrött felhők között lopakodva jár. Ezüstös szürke ködruha a teste, sóvárgó reménnyel valakire vár. Bolyongok mélán egymagam az úton, törékeny álmokat vonszolok csupán. Ma este elhalkult minden hang a húron, s én szaladok egyre az álmaim után. Feléd taszít most minden gondolat, sárgult emlékekből hálót szőtt a múlt. Csak a csend suttogja egyre hangodat, s tenyerem üres, mely arcodhoz simult. Tegnapok tűnt fénye átsodort a mába,minden derűs óra bennem megfagyott. Kereslek a hajnal vörös bársonyában, s minden alkonyatban, de te nem vagy ott. Egy fájó sóhajtássá szelídült az álom, melyet a szellő ma nekem suttogott. Most szélfútta jeges hómezőkön járok, s dérlepte emléked régen megkopott. Néha visszajár még ez a régi ábránd, s rügybontó zsongássá festi át a tájat. S én a képzeletnek lepke-könnyű szárnyán - mint szabad sólyommadár - repülök utánad.
