Ha lelkem elég majd a becsvágy parazsán
és kimondott szavam hol lázít, hol eseng,
ha rémálom ront rám minden éjszakán
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!
Ha megszoktalak Téged, akár a levegőt
és nem követem többé érverésemet,
ha ízednél az elmúlás íze keserűbb
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!
Ha minden ábrándom szeszélyekbe fúl
és én magam emelek magamra kezet,
ha ajkamon a csönd lomhán feszül-lazul
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!
Ha nem sistereg többé szavamban a láng
és nem dicsérnek többé a szelíd emlékek,
ha puhán betakar az örök hallgatás
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!
Ha széles kört von körém a halál vigyora
és szálaira foszlik a hű emlékezet,
ha nem jut többé balzsam az égető kínomra
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!
Ha sorsba vetett hitem halkan búcsút rebeg
és tántorgó lidércként végleg elveszek,
ha nem ejtem ki többé méztartalmú neved
Te akkor is tudd, még mindig szeretlek!
